Idősotthonban lakik, de családtag marad

Az átköltözéssel nem csupán a megszokott környezetet, szomszédokat, ismerősöket kell hátrahagynia, hanem egy egész addigi életmódot, intimitást és szabadságot is. Tulajdonképpen mindegy, hogy valaki ezt saját elhatározásából vagy a családi döntésnek eleget téve teszi-e meg, a hozzátartozóit gyakran lelkiismeret-furdalás gyötri.

Magánszféra nélkül

Pedig tényleg vannak helyzetek, amikor nincs más megoldás, mint az intézményes elhelyezés, és az esetek nagy részében ez még jobb is, mint az állandó egyedüllét vagy az az érzés, hogy az ember csak bonyolítja gyermekei életét. Bár a döntés soha nem egyszerű, ez is elhatározás és nézőpont kérdése. Mert ha az idős ember otthon már úgy érezte, hogy a jelenléte csak teher, gond és feszültségforrás, az otthonban viszont lakóként, nem pedig betegként tekintenek rá, akkor a beköltözés mindenki számára megkönnyebbülést hozhat.

Természetesen még így sem egyszerű. Azoknak, akik maguk is az intézményi elhelyezés mellett döntöttek, eleinte megnyugvást hoz, hogy magukkal egykorúak társaságában vannak, akik hasonló problémákkal küzdenek, senki sem türelmetlenkedik, hogy lassan csoszognak, még lassabban esznek, gyakran az sem jut eszükbe, hogy épp milyen nap van. „Sokat segít az a tudat is, hogy már nem a gyermekeik etetik, mosdatják, teszik tisztába őket, hanem olyasvalaki, akinek ez a dolga. Idegen embertől mindig könnyebben elfogadja a rászoruló a segítséget, persze csak akkor, ha már előre megbékélt a gondolattal” – mondja Anna Hazuchová pszichológus, aki évekig igazgatott egy pozsonyi idősotthont, és ma is főleg öreg emberekkel és hozzátartozóikkal foglalkozik.

Tapasztalatai szerint az átlagember által megfizethető intézményekben a frissen beköltözött lakók számára a magánszféra elvesztése okozza a legnagyobb gondot. Ketten-hárman, néha többen is laknak egy szobában, együtt étkeznek, meg kell egyezni, mit néznek a tévében, ha a másikhoz látogató jön, el kell viselniük. „Van, aki ezt jobban tűri, örül, hogy éjszaka hallja valakink a szuszogását, napközben van kivel megosztania a gondolatait, és van, aki nehezebben szokja meg az alkalmazkodást. De végeredményben mindenkinek jót tesz a társaság, az új impulzusok, mert a legrosszabb, ami egy embert sújthat, a magány” – mutat rá a szakember.

Legyen része az életünknek

Szerinte legnehezebben azok viselik, hogy idős korukra kollégiumi körülmények közé kerültek, akik etetésre, pelenkázásra, szorulnak, és mindezt ép ésszel felfogják. „Náluk az intimitás és a diszkréció nagyon fontos, csak az lenne jó megoldás, ha egyedül laknának egy szobában, ahol a személyzeten kívül senki sem tanúja az elesettségüknek. Mivel azonban sok család nem tud annyit fizetni, ezek az idős emberek gyakran depresszióba esnek, és nem is élnek sokáig. Ezért szoktam mindig mondogatni a hozzátartozóknak, hogy nagyon fontosak a rendszeres látogatások, valódi beszélgetések, mert az ágyhoz kötött édesanyjuk, édesapjuk számára ezek jelentik a kapaszkodót. Az ilyen alkalmakra vár, ezekért él, másra igazán nincs is szüksége, mint arra a bizonyosságra, hogy továbbra is családtag, része gyermekei életének. Ha ezt ők is tudják, és így is érzik, akkor nincs baj: egy-két hónap alatt kialakul az új rutin, az idős ember megszokja az új lakótársakat” – magyarázza Hazuchová. Ha látja, hogy a gyermekei nem feledkeztek meg róla, megnyugszik. Ettől pedig ők is nyugodtabbak, hiszen biztonságban, állandó felügyelet alatt tudhatják a szerettüket anélkül, hogy a munkahelyükön is azon kellene gondolkozniuk, mit csinál otthon egyedül, nem esett-e baja, miért nem veszi fel a telefont.

Látogassák rendszeresen

Bár arról gyakrabban esik szó, milyen nehéz az idős embereknek megszokni az új helyet, más életmódot, elszakadni a családjuktól, arról sem szabad megfeledkezni, hogy a hozzátartozóik számára sem könnyű az elválás. Ma már egyáltalán nem érvényes az a sztereotípia, hogy csak az adja idősotthonba a szüleit, aki meg akar szabadulni tőlük, nem szereti őket eléggé, nem akar gondoskodni róluk. A fiatalok sokszor minden igyekezetük ellenére sem győzik a szülők ellátását, hiszen munkába kell járniuk, és a saját gyermekeikről is gondoskodniuk kell. A helyzetet tovább nehezíti, ha a szülő máshol lakik, s rendszeres látogatásának, ellátásának is bele kell férnie a szoros időbeosztásba.

Hazuchová szerint amikor ez túl sok feszültséggel, aggodalommal jár, és már csak akörül forog az élet, hogy elkészítettük-e a gyógyszereket, az ételt, nem hagyta-e anyuka nyitva a gázcsapot, nem csúszott-e el apuka a fürdőszobában, akkor át kell értékelni a helyzetet. „Nehéz döntés ez, sok síró negyvenes, ötvenes emberrel találkoztam, aki úgy érezte, saját hibájából nem volt képes törődni a szüleivel. Ilyenkor azt szoktam mondani, hogy a törődés nemcsak takarítást, fürdetést, mosdatást jelent, hanem azt is, hogy valakire időt szakítunk, látogatjuk, meghallgatjuk, beavatjuk a dolgainkba, ünnepekre hazavisszük. Annak idején egy kliensünk lánya rendszeresen elvitte édesanyját a volt fodrászához, egy másik minden pénteken hozta a kedvenc süteményét, de láttam olyat is, hogy egy öregúrhoz sakkozni járt az unokája. Ezek mind olyan fontos kötelékek, amelyek éreztetik az idős emberekkel, hogy nem feledkeztek meg róluk. De nemcsak nekik fontosak, hanem a gyermekeiknek is, mert az ilyen apróságok segítenek enyhíteni a mardosó hiányérzetet, amikor végleg elveszítik a szüleiket” – teszi hozzá a szakember.

Nagyszombat megye legjobb ápolója

Hazuchová emellett megjegyzi, hogy míg valaki önellátó és viszonylag egészséges, addig otthon kellene maradnia. A saját otthon, kert, a szomszédok, akikkel szót lehet váltani, jobb hatással lehetnek az idős emberre, mint a gyógyszerek. A részleges gondoskodásra szorulók számára is megoldás lehet az ún. nyugdíjasnapközi (denný stacionár), ahová reggel elviszik őket a gyermekeik, és munka után hazaviszik. De ha már nincs más megoldás, akkor a legnagyobb biztonságérzetet és nyugalmat az egész család számára az idősotthon adhatja – főleg, ha megbízhatunk az ottani személyzetben.

Lancz Jarmila, a galántai Pohoda Idősotthon ápolónője idén megkapta a Nagyszombati Megyei Önkormányzat Díját. Azt mondja, őt magát is meglepte az elismerés, mert úgy érzi, csak a munkáját végezte. A kitüntetés annál megtisztelőbb volt számára, hogy a kollégái jelölték. „Öt éve dolgozom itt, előtte üzletvezető voltam, de mindig az idősekkel való munka vonzott, talán azért is, mert a nagyszüleim neveltek. Elvégeztem egy ápolói tanfolyamot, és érdeklődtem, volna-e itt számomra hely. Volt, és itt maradtam. Az idősebb lányom is itt dolgozik a recepción, a másik szintén itt dolgozott mint szociális munkás, ma Hollandiában él, és van még egy tízéves kislányom. Eszembe sem jutott, hogy külföldre menjek, hosszabb turnusokra, mert nem vagyok az a típus, aki egy lakásba, házba bezárva tud létezni. Itt egyemeletnyi emberrel törődöm, munka után vár otthon a kislányom, mindig történik valami. Ez az energia kell ahhoz, hogy az ember bírja” – mondja Jarmila asszony.

Türelem és együttérzés

Munkájához tartozik a lakók mosdatása, öltöztetése, etetése, napközben az állandó felügyelet, mert súlyosabb állapotú, mozgásukban korlátozott embereket bíztak a gondjaira. „Vannak köztük időskori demenciával élők is, rájuk folyamatosan figyelni kell. Olyanok, mint a gyerekek, az arcukról minden érzelem leolvasható. Vannak, akiket látogatnak a gyermekeik, akiket pedig nem, azoknak mi vagyunk a családjuk. Ezek az elesett, pszichikai problémákkal küzdő emberek gyakran hálásabbak, mint akik még teljesen a tudatuknál vannak. Igyekszünk odafigyelni arra, ki mi iránt érdeklődik, miről lehet beszélgetni vele, bármennyire leszűkült ez a terület. Sokan a gyermekeiben is a szüleiket látják, teljesen a múltban élnek, De azt gondolom, ennek nincs jelentősége, az a fontos, hogy örülnek a látogatásnak” – teszi hozzá.

Lancz Jarmila hangsúlyozza: az idős emberek napját sokszor egy jó szó, pár perces beszélgetés is megszépíti. „Sokan szeretnek énekelni, örülnek, ha együtt dúdolunk velük, még ha csak pár szóra emlékeznek is a dalból. Mindig azt tartom szem előtt, milyen sokat jelent nekik az, aminek természetesnek kellene lennie: hogy emberszámba vesszük őket. Régen ez a család feladata volt, de mára változott a világ. Nekünk egy ember helyett többet kell ellátnunk. Sok türelem és együttérzés kell hozzá, de amikor belefáradnék, mindig új erőt ad a kislányom. Az idős emberekre a leépülés jellemző, nekik az én energiámra van szükségük, a lányom folyamatosan fejlődik, és új erővel tölt fel. A két dolog éppen kiegészíti egymást, és így van jól.”

Idős ember imája

Uram! Vigyázz reám, hogy öreg koromban is szerethető legyek. Fékezd meg túlbuzgóságomat, amellyel azt képzelem, hogy nekem minden témához, mindig mondanom kell valamit.

Szabadíts meg attól a jó szándékú segíteni akarástól, amellyel mindig én akarom elrendezni mások rendezetlen ügyeit. Ne vegyem zokon, ha az emberek beavatkozásnak nevezik az én segíteni akarásomat.

Taníts meg arra, hogy okos legyek, de nem okoskodó.

Legyek mindig kész a szolgálatra, de a mellőzést is el tudjam fogadni. Sok bölcsességet halmoztam fel életemben, és nagyon sajnálom, hogy ezt talán nem tudom másoknak továbbadni. Beletörődöm ebbe, Uram. De ugye megérted azt a kérésemet, hogy legalább néhány barátom maradjon mellettem ezekben az utolsó években?

Taníts meg arra, hogy tudjak hallgatni a betegségeimről és a nehézségeimről. Ezek évről évre növekednek, és velük együtt nő bennem a hajlandóság arra, hogy mindig róluk beszéljek.

Nem merem azt a nagy kegyelmi ajándékot kérni tőled, hogy őszinte együttérzéssel tudjam hallgatni másoknak a betegségekről szóló folyamatos panaszkodását. De legalább arra adj erőt, hogy türelmesen végighallgassam őket. Azt sem merem kérni, hogy halványodó emlékezőképességemet erősítsd meg olyanná, amilyen régebben volt. Inkább azt kérem, hogy adj nekem több szerénységet és kevesebb magabiztosságot, amikor előfordul, hogy ugyanarra az esetre mások másként emlékeznek, mint én.

Ajándékozzál meg azzal a csodálatos bölcsességgel, amely beláttatja velem, hogy én is tévedhetek. Taníts meg arra, hogy előítéletektől és irigységtől mentesen fel tudjam fedezni az utánam következő nemzedékek igazát, és ajándékozd nekem azt a derűs szabadságot, hogy sok jót tudjak mondani fiatalokról.

Tölts be úgy a te szereteteddel, hogy vénségemben is szívesen szóba álljanak velem az emberek. Tudom, hogy nem vagyok szent, de azt is tudom, hogy az öregember örökös zsörtölődése az ördög munkájának a csúcsteljesítménye. Engedd, hogy Simeonnal együtt mondhassam: Látták szemeim a tőled küldött Üdvözítőt! És amikor bölcs szereteted úgy látja, hogy elérkezett az én időm, akkor át is ölelhesselek téged. Ámen.

A teljes cikk a Vasárnap 42. számában jelent meg!