Humoros vadásztörténetek

1951-ben a Tallóssal szomszédos Vezekényen is megalakult a vadászegyesület. Miután 1961-ben a tallósi és a vezekényi földműves-szövetkezet egy irányítás alá került, a két vadászegyesületet is egyesítették. A 2105 hektárnyi vadászterületből 230 volt az erdő.

Az alapítók sajnos már az „örök vadászmezőkre” távoztak, de szokásaikat a helyükbe lépők hagyományszerűen adják egymásnak tovább.

*

A megtisztelő vadász megnevezésre csak az tarthat igényt, akit vadásszá avatnak, vagy ahogy a helybeliek gyakran mondják, vadásszá szentelnek. S a szentelés akár az avatás felsőfokának is tekinthető. Aki ezen az ünnepélyes aktuson átesett, annak meg kell tartania a vadászetika szabályait, az igaz vadász tízparancsolatát. Érdemes belőle legalább kettőt idéznünk: Adj esélyt a vadnak! A vad nem az ellenséged, a vadászat nem háború… A vadász nem válhat gyilkossá. A vadász a vadon élő, vadászható állatok „kertésze”, akinek a kezében a puska nem gyilkos fegyver, hanem szerszám, amellyel megakadályozza a túlszaporodást, eltávolítja az állományba nem illő egyedeket, és amellyel birtokba veszi az „érett gyümölcsöket”.

„Ezt Szent Hubert nevében!”

Bakó Rudolf, aki már négy évizede Tallós és Vezekény erdésze, 1980-tól 2010-ig pedig a vadászegyesület elnöki tisztségét töltötte be, a vadászavatás szertartását a következőképpen meséli el: „Új vadász ha meglövi az első vadját, megtörténik a vadásszá avatás. Ez mindig ünnepélyes keretek között megy végbe. Mindig a vezetőség – elnök, vadászgazda – végzi el. Ha jelen van valamilyen magasabb rangú vadász, akkor őt is felkérjük, hogy vegyen részt az avatásban. A vadásznak keresztapát kell választania. Az avatás úgy történik, hogy a vadász letérbeköl a vad hegyé, és az avató hármat üt a fenekére vesszővel. Az első ütésnél azt mondja, hogy »Ezt Szent Hubert nevében« (Szent Hubertusz vagy Hubert a vadászok és erdészek védőszentje), a második ütésnél: »Ezt a vadászszervezet nevében!«, a harmadik ütésnél pedig azt, hogy »Ezt a saját nevemben!«. Utána a vadász feláll, mindenki gratulál neki, és szép vadászélményeket kíván. Erről az avatásról elismervényt, avatódiplomát is szoktak adni.”

Az 1980-as évek elején Tánczos Antal egy vadászavatásra így emlékezett vissza: „Abba a évbe nígyen vártok a vadászszentülésre. Há egy kórság meghít engemet körösztapánok. Ahogy megvót a vacsora, minnyá mentünk körösztűnyi. Olyan a szokás a vadászokná, ugyi, a körösztapa megfog egy törött lábú nyúlat, és a fiatalembernek le kő fekünnyi a padra, és megmutatnyi neki, te ilyen rossz vadász vagy. És osztán a körösztapánok bort köllött öntennyi a pohárbo, meg a körösztgyereknek is. Főhajtottuk, és jó hármot a alfelire ütöttem neki nádbottal. És evvel lett főszentűve. De nígy liter bort nekem is köllött hoznyi. És osztán mikor má akart fölányi, akkor hátú a nadrágját megömeltem, és egy pohár bort beleöntöttem. Ez a főszentülés, mondom. Osztán ott vótunk olyan éfélig, még jó elszórakoztunk.”

Szórakozás közben gyakran fölemlegették a régiek vidám történeteit. Íme, néhány ezek közül, ahogyan azt Bakó Rudolf kérésemre elmesélte.

„Apu-ú, ott a nyúl!”

„Valamikor, úgy 1970-72-ben egyszer egy vadászaton az Alsó-Kányásban, a Palko-háznál indította el a kört az akkori vadászgazda, Tánczos Anti bácsi. Anti bácsi észrevette, hogy Palkóék kerítésén egy vadnyúlbőr van kifeszítve. Anti bácsinak Tóth Sándor – alias Puskás öcsi – volt a hajtója. Azt mondja az Anti bácsi a hajtójának, hogy »gyorsan tedd le azt a bőrt a nagy nyárfának a tövébe, úgy, mintha aludna a nyúl, csinálunk egy jó viccet«. Ez úgy is történt. Anti bácsi, a vadászgazda nagy komolysággal elindította a kört: »János, te mész itt, Ignác, te itt, te meg, I. I., itt. Mindenkit figyelmeztetek, hogy tartsa be az irányt. Mehetünk!«

Egyszer csak az egyik vadásznak a fia – ő volt az apja hajtója – megszemtette a nyúlbőrt. Felkiált: »Apuú, ott a nyúl!...« A vadász kilövött a nyúlra, az úgy megdobta magát, kilövött még egyet. »Gyere-ek, hozd-d id-de azt a nyúlat!« – hangzott a parancsszó. A gyerek gyorsan odafutott, felemeli a nyúlbőrt, azt kiáltja: »Apuú, hisz ez a nyúl rossz!« »Rossz ám az anyád… Akkor is hozd-d id-de!«

De bezzeg, mikor a nyúlat odavitte a hajtó, akkor kezdődött ám a csatapaté. Azt mondja I. I. az Anti bácsinak: »Ezt csak te tehetted velem!« Anti bácsi mosolyogva feleli: »Na látod, te szamár, elárultad magad, hogy milyen lövő vagy. Hát a vadásztörvény szerint nem szabad fekvő vadra lőni!«

Nagyon soká tartott, míg a két vadász megbékélt.”

Fölmászott a nyúl a fára… 

„Fogtak egy nagy macskát, és ráhúztak egy nyúlbőrt. Kiengedték, és felkiáltottak: »Emberek, nyúl!«

Persze a kapzsi vadászok, akik erről nem tudtak, mindjárt a puskájukat kapdosták, de a »nyúl« felfutott a jegenyefára.”

Istenem, milyen szerencse!

„Miklós Feri bácsi – alias Zrínyi –, kányási lakos kiment a Kis-Dunára vadkacsavadászatra ladikkal. Ahogy ül a ladikban, jött egy nagy sereg vadkacsa. Feri bácsi fogta az öreg kakasos srétes puskáját, megrázta a csövét, és kilőtt. Annyi vadkacsát lövött, hogy a ladik megtelt. Gyorsan az apraját ki kellett dobni, nehogy a ladik elsüllyedjen. Összecsapta a két kezét, és felkiáltott: »Istenem, milyen szerencse!« Akkor meg két vadlúdat kapott el.

Egy más alkalommal kiment őzvadászatra, lelőtte az őzbakot, az még utolsó erejéből megtett vagy száz métert. Odamegy az őzbakhoz, és látja, hogy az őzbak agancsára egy mezei nyúl van felszúródva.

Hát Feri bácsi, saját elbeszélése szerint, ilyen sikeres vadász volt.”

Vadászat „vasdisznókra”

„Az 1980-as évek elején már nálunk is az a hír járta, hogy egyre gyakrabban láttak vaddisznót. Egy szép vasárnap délután az egyik idős vadász kisétált a területre, és látja, hogy a Megyernél (kiszáradt folyómeder Tallós és Felsőszeli között) ott van öt vaddisznó. Azonnal riasztotta a társait, és bekerítették a határt. Mikor közelebb értek, hát akkor látják, hogy ötös vashenger. Összenéztek, és jót nevettek. Ez megint jó ok volt a borozgatásra.”