Akinek nótája nincsen, annak szíve sincs?

Eredetileg hangszeres verbunkos-zene; mai értelemben a 19. sz. második felének népdalt utánzó, de tartalmában és funkciójában a népdaltól idegen, átlagpolgári igényeket kielégítő dalműfaja. Egyéb nevei: népies dal, népies műdal… Nótát általában idősebb nótaszerző dilettánsok ma is rengeteget írnak. Ennek ellenére a magyar nóta műfaja már századunk elején is a hanyatlás jeleit mutatta, napjainkra pedig végleg kiöregedett.”

De vajon tényleg kiöregedett?

Az alábbiakban ismerkedjünk meg néhány eltérő véleménnyel. Idézzünk Kosztolányi Dezső 1933. január 8-án a Pesti Hírlapban megjelent, A mi nótáink. Vázlat egy tanulmányhoz c. írásából: „Régóta tűnődöm azon, hogy tanulmányt kellene írni mulatós cigánynótáinkról, melyeket szakadatlanul muzsikálnak, dalolnak, fütyörésznek köröttünk, s meg kellene vizsgálni, hogy mit jelentenek nekünk. Körülbelül tízezer ilyen nótánk van… Közönyös, hogy mit érnek ezek. Azzal se törődnék, hogy magyarosak-e vagy németesek, hogy népdalok-e vagy műdalok vagy népies műdalok. Ezt döntsék el avatott zenei tekintélyek… Tanulmányom lélektani lenne, s csupán azzal foglalkoznék, hogy hatnak nótáink az itt élő közösségre… Köröttünk vannak ezek a nóták…végzetesen egybefűznek…és egységet teremtenek közöttünk, akik egyébként oly kevésben tudunk megegyezni… Hiába tudjuk, hogy a zene néha gyarló, és a szöveg még gyarlóbb, mind a kettőt tartalmassá teszi a hagyomány kegyelete… Olykor sivár környezetbe kerülök, olyan emberek közé, akikkel egyetlen közös élményem, olvasmányom sincsen. Nem is tudok velük társalogni. De ha ezekkel este benyitok egy vidéki étterembe, s ott a cigány a Sárga cserebogar-at húzza, már egyek vagyunk. Helyeslem, hogy abban a katonanótában, amelyikben leány haja a jobb válláról a bal vállára göndörödik, olyan lassan megy végbe ez a felettébb egyszerű folyamat, hogy néha egy negyedórába is tart, míg végre-valahára megtörténik… Vitatkozhatunk arról, hogy nótáink művészi értékek-e vagy sem. De hogy ez a hangulati közösség érték, arról nem vitatkozhatunk. Nem ismerjük önmagunkat. Az idegenek, akik közénk jönnek, elsősorban nótáinkat veszik észre… Arcunkat sem a szemünk tükrén látjuk meg, hanem a tükörben, egy idegen üvegdarabban.”

Dankó Pista

Számos népszerű nótaszerzőnk közül említsem meg az Egri csillagok írója, Gárdonyi Géza barátját, Dankó Pistát. Gárdonyi 1888-ban Szegeden, a Hungária étteremben találkozott vele először. Pósa Lajos mutatta be őket egymásnak. Gárdonyi József (Gárdonyi Géza fia) ismeretségük kezdetét így írja le: „Dankó Pista! Tudod-e, hogy kicsoda? – fogta egybe Gárdonyi Géza kezét Dankóéval Pósa. Szégyellném, ha nem tudnám – felelte az író. – Gárdonyi vagyok, szervusz.” Így kezdődött egy életre szóló barátság. Amikor Dankó meghalt, a búcsúztatáson a pesti művészvilág színe-java és Szeged város küldöttsége is megjelent. 500 cigány hegedűjén sírt fel a Most van a nap lemenőben és az Eltörött a hegedűm című nóta. Ady Endre 1903-ban írt Dankó című versében állít emléket neki: „Magyar Dankó Pista áldjon meg az Isten, / Akinek a lelke elvágyódik innen, / Akit kerget, hajszol sóvár, beteg vágya, / Akinek a lelke magyar földön árva, / Megmenti, megtartja a te magyar lelked, / A te nagy bánatod, a te nagy szerelmed, / A te duhajságod, a te kacagásod,… / Visszaadtál nekem egy vesztett világot!...” 1912-ben Szegeden a Tisza-parton szobrot avattak Dankó emlékére. A már nagyon beteg Pósa Lajos meghatódottságával küszködve mondta egykori barátjáról: „Olyan voltál, mint a madár. Isten sugallatára daloltál. Gyönyörű nótáid ide zarándokolnak az ország minden tájékáról. Igaz magyar költő voltál. A régi hagyományoktól megihletett, nemzeti lélektől leplezett magyar dalköltészetnek aranyfonalát tovább szőtted, borongattad; varázsoltál belőle egy egész birodalmat, amelynek te lettél aranypalástos fejedelme, te szegény, kopott cigányfiú…” 

Mint huszárhoz a ló

Jávor Pál azt mondta: „A nótázás úgy hozzátartozik a magyarokhoz, mint huszárhoz a ló!” Minden népnek adott az Isten nótát, csak nem mindegyiknek adott hozzá Blaha Lujzát… Debussy írta 1910-ben: „Az az érzésem, hogy Önök, magyarok nem becsülik ezt a zenét igazi értéke szerint. Túlságosan hozzátartozik mindennapjaikhoz. Védeni kellene…”

S vajon van-e magyar, aki ne ismerné Petőfi Sándor legalább egy megzenésített versét, „népdalát”? Csak példaként: Távolból (Kis lak áll a nagy Duna mentében), Fa leszek, ha fának vagy virága, Rózsabokor a domboldalon, A virágnak megtiltani nem lehet, Befordultam a konyhára, Alku (Juhászlegény, szegény juhászlegény) stb. És Seress Rezső szerzeményét: Szeressük egymást, gyerekek?

A magyar nyelv része is

Végül hadd idézzem a megboldogult Bessenyei Ferenc kétszeres Kossuth-díjas, kiváló művész önvallomását: „A magyar nóta egyszerű és tiszta emberi megnyilvánulás. Az emberi lélek harmonikus működésének megnyilvánulása. Lelkünk karbantartásához van szükségünk a dalra! Úgy gondolom, nem kell mentegetnem magam, ha magyarnóta-énekléssel szeretnék örömet szerezni magamnak és másoknak. Én, aki egész életemet remekművek társaságában éltem le, ahol is a szó erejével kellett érvényt szereznem a legmonumentálisabb érzelmi megnyilvánulásoknak, úgy érzem, hogy a magyar dal éneklése-művelése egyenes folytatása ennek a gyönyörű küzdelemnek. A magyar dal – a magyar nyelv része is; segítségével tisztán tartható anyanyelvünk is! A magyar dal fontos szerepet tölt be a magyar tudat ébren tartásában is; sok-sok távol élő magyar néha már csak egy-egy dallamfoszlánnyal emlékezik a hazára… De emlékezik! Ha a magyar nótát tisztán tartjuk, egy nép kedélye – életereje él benne örökre, és ezzel is szebb lesz a világ!”

A címben szereplő nóta első két sora: „Akinek nótája nincsen, annak szíve sincs, / Ha nem hiszel a nótában, szívedbe tekints…” Higgyek a nótában, ne higgyek? Lopva beletekintettem a szívembe, s lám, ott két tündöklő kincset láttam egymás mellett. Az egyiknek a neve népdal, a másiknak meg nóta. Közös jellemzőjük, hogy mindkettő magyar.