Hihetetlen finn csoda - Mennyire kullog a szlovák jégkorongsport a világ mögött?

A nagy nevektől zengő szbornaja az elődöntőig 40 gólt lőtt, a döntőbe jutásért játszott finnek elleni csatában egyet sem. És ezzel érni kezdett a szenzáció. A finnek, akik a negyeddöntőben a címvédő svédeket a hosszabbításban győzték le – ezt másfél perccel a rendes játékrész vége előtt Anttila egyenlítő góljával harcolták ki –, pontosan teljesítették feladatukat, nem lógott ki senki a sorból, nem egyénieskedtek, végig érvényesült a csapatszellem. Ez volt a nyerő. A győztes taktika bevált a fináléban is. Ezzel sikerült két vállra fektetni előbb a hihetetlenül erős orosz csapatot, amelyben olyan nevek voltak, mint Ovecskin, Malkin, Guszev, Kucserov, Kovalcsuk, és sorolhatnánk, majd a kanadai legénységet is. A finnek fiatal csapata – a legfiatalabb, turkui Kaapo Kakko 18 éves – az otthoni és a svéd ligából, valamint a KHL-ből állt össze, Jukka Jalonen kapitány, aki ott volt az előző pozsonyi sikernél is, most csak két játékost válogatott be az NHL-ből. 

Csapatmunka versus sztárok

A finnek taktikai érettségből, fegyelemből jelesre vizsgáztak, óriási önfeláldozással képesek voltak belevetődni az orosz, majd a kanadai bombákba, hogy védjék a kaput, amelyben Kevin Lankinen brillírozott (a döntőben 43-szor avatkozott be sikeresen). Az oroszok ellen a csapatmunka győzött a nagy sztárokkal szemben, akiknek csak az arany volt a tét. Ezzel a győzelemmel senki sem számolt, ahogy a kanadaiakkal szembenivel sem (egyébként a juharleveleseknek harmadik éve nem jutott arany). A finnek 11. alkalommal jutottak a vb döntőjébe – eddig csak 1995-ben és 2011-ben nyerték el a trófeát – , s ott Kanadával szemben eddig háromszor maradtak alul. De most jó volt az ómen: az idei vb csoportküzdelmeiben is megverték a tengerentúliakat. „Jól hokiztunk” – summázta a pofonegyszerű receptet a csapatkapitány Marko Anttila, a zárómeccsek hőse. „Tíz napig azzal foglalkoztunk, hogy összehangolódjunk, s az utolsó apró részletet is kidolgozzuk.”

A címvédő svédeknek nem sikerült a tripla, a legjobb nyolc között a finnek állták útjukat, s bár a csehek egy lépéssel tovább jutottak – öt év múltán voltak újra a legjobb négy között –, nekik sem termett babér, mint 2011-ben, bár az elődöntőben 40, a bronzmérkőzésen 50 lövést küldtek kapura. 2012 óta így hiába várnak éremre. Óriási csalódás volt ez nekik, több játékosuk szerint elszalasztották az alkalmat.

A vb-n 16 csapat szerepelt két csoportban (Kassa, Pozsony), a 64 mérkőzést 470 853 (mérkőzésenként átlagosan 7 357) néző látta, összesen 412 gól esett (átlag: 6,44). 19 találkozón 4 gólos vagy annál nagyobb volt a gólkülönbség, a kieső olaszok 0 : 10, 0 : 9, 1 : 7 és kétszer 0 : 8-as vereséget szenvedtek, ezért is volt a cseh Frolík, valamint az orosz Vasziljevszkij is olyan véleményen, hogy nincs nagy értelme  ilyen csapatokkal „edzőmérkőzést” játszani.

Csalódás? Kiábrándulás?

A házigazdák szenzációs kezdtek, 4 : 1-es győzelem az amerikaiak ellen, óriási eufória, aztán bumm... A szlovák válogatott nem jutott a negyeddöntőbe. A szurkolók a botladozások ellenére végig kitartottak a csapat mellett, ahogy az igazi drukkerekhez illik. Azért belül mindenki csalódott volt, mert Craig Ramsay együttese nem teljesítette a kitűzött célt. Csalódás? Vagy csak balszerencse? Utóbbi is kétségtelenül, mert a címvédő svédek elleni vereséget (2 : 4) követően a kanadaiaktól és a németektől is egy góllal kapott ki (5 : 6, 2 : 3), ráadásul úgy, hogy a tengerentúliak jó egy másodperccel a vége előtt lőtték a győztes gólt. A németek elleni botlás már jobban fájt, a mérkőzés kulcsfontosságú volt, s ezt az utolsó két percben kapott két góllal veszítette el a hazai együttes. Ez pedig durva fegyelmezetlenség.

Elszállt a remény

Innen már csak a csoda segíthetett. Jöttek a különböző variációk, mi kell az üdvösséghez, aztán az Egyesült Államok–Németország (3 : 1) találkozó véget vetett mindennek. Elszállt a remény, nem volt több esély. Draisaitl és társai ugyan sajnálkoztak, hangoztatták, hogy igyekeztek, de nekik a vereség csöppet sem fájt, mert ők már biztos továbbjutók voltak. Tatáréknak csak az amerikaiak bukása jelentett volna megváltást, pontegyenlőség esetén ugyanis az ellenük elért eredmény nekik kedvezett volna.

Hiába rendezett Szlovákia másodszor világbajnokságot 2011 után – akkor a 10. helyen végzett –, a hazai jég most sem kedvezett a hokistáinak. Tavalyhoz hasonlóan a 9. hely jutott nekik, ami azt jelenti, hogy nem kerülhetnek ki egyenes ágon a 2022-es pekingi olimpiára, kvalifikációs mérkőzéseket kell játszaniuk, hogy ott lehessenek a tornán. Ez 12 tagú, s a legfrissebb világranglista első nyolc helyezettje, Kanada, Oroszország, Svédország, Finnország, Csehország, az Egyesült Államok, Németország és Svájc, valamint a házigazda Kína automatikusan tagja. A többi három helyért zajlanak a küzdelmek háromlépcsősen idén novembertől. A szlovákoknak annyi előnyük van, hogy a jövő év augusztus 27-e és 30-a között ők rendezhetik a selejtező D csoportjának – amelyben kívülük a fehéroroszok, osztrákok és egy, az előző fordulóból továbbjutó csapat indul – a találkozóit. (A J csoportban – Nottingham – küzd a magyar válogatott is Nagy-Britanniával, Észtországgal és egy selejtezős továbbjutóval.)

Nem sikerült előrelépni

Rangsorban nem. De valamiben mégis? Több szakember véleménye szerint Craig Ramsay csapatának van tartása, ereje. S vannak pozitívumai: a védők produktivitása, az elképzelés, amelyet a kapitány próbált átadni a játékosoknak, s ez a szurkolóknak is tetszik. Megnyilvánult ez abban az ankétban is, amelyet egyes médiumok szerveztek honlapjukon. Egyértelműen bebizonyosodott, hogy nem veszítette el a bizalmukat, azt szeretnék, ha a menedzser Miroslav Šatannal együtt a csapatnál maradna. Reakció volt ez arra a hírre, hogy a vb után mindketten távoznak – egyébként mindkettőjüknek lejárt a szerződése –, bár állítólag a sportági szövetség júniusi közgyűlésén Šatan megpályázza az elnöki tisztet. Ha megnyeri, ő tárgyalhat az új kapitánnyal (-ról). A jövő titka, hogy a 68 éves kanadai Craig Ramsay, akinek sok tapasztalata van az NHL-ből játékosként és edzőként is, lesz-e az, mindenesetre úgy nyilatkozott, hogy tetszik neki az ország, a csapat is, de most legalább egy hónapos pihenőre van szüksége, hogy feldolgozza a történteket.

Ramsay elképzelése

A fentebb említett pozitívumokat támogatja a Ramsay által favorizált játékrendszer, amely főként az egyszerűségen alapszik. S amíg ehhez tartották magukat a játékosok, nem is volt baj, attraktív hokit játszottak, és a legjobbaknak is egyenrangú ellenfelei voltak a kassai csoportban (lásd USA, Kanada). A legkritikusabbak sem állíthatják, hogy a helyezés ellenére nem történt előrelépés az elmúlt két évben.

Más kérdés, hogy a meghirdetett új trend csak nekünk új – ismerte el Boris Valábik, az egykori válogatott védő, aki az NHL-t is megjárta, de bírálta Jozef Golonka és néhány más szakember is. A szlovák jégkorongsport néhány éve kullog a világ mögött: a csapat hat éve nem jutott be a legjobb nyolc közé, próbál, de nem igazán tud felzárkózni. Benn vagyunk ugyan az A csoportban, de hogy ne csak a bennmaradásért küzdjünk, hanem további cél eléréséért – hogy továbbjussunk a negyeddöntőbe, elődöntőbe, fináléba, hogy érmet, érmeket szerezzünk – egyelőre távolinak tűnik. Ezt már csak a fiatalok fogják megvalósítani, ha egyáltalán, s nyilván nem megy majd egy-két éven belül. És változás nélkül.

Hogy állunk a fegyelemmel?

Általánosítani nem lehet, és nem is szabad, de vannak jelei annak, hogy nem mindig sikerül jól. Ellenkező esetben nem történhetne meg az, amit Libor Hudáček megengedett magának az angolok elleni mérkőzést követően. A 28 éves játékos arra a megjegyzésre, hogy Ramsay kapitány nem volt elégedett a csapat teljesítményével, mivel nem azt játszották, amit követelt, a következőket mondta: „Ideges volt emiatt, de mi európaiak, szlovákok vagyunk, azt játszottuk, amit mi akartunk, s ez más volt, mint ahogy ő elképzelte.” Nem akartam hinni a szememnek, amikor elolvastam. Tudja-e Hudáček, hogy a hoki csapatjáték? Hogy arra van a kapitány, hogy összehangolja, irányítsa? Hogy rendszert, ötletet vigyen az együttes játékába? Nyilván nem, mert akkor ilyet nem mondana, s főleg nem ártana társainak, az egész kollektívának ilyen bugyuta kijelentéssel, amellyel csak azt igazolta, hogy nincs helye a csapatban. S így nyilván nem fog teljesülni vágya, hogy eljusson a tengerentúlra, bekerüljön egy jó színvonalú ligába. Pedig a tehetsége vitathatatlan, talán nem ártana egy kis szerénység, mert épp túlzott önbizalma nem engedi, hogy igazán nagy sztár legyen belőle.

Utólag mindenki okos

Ramsay nem vádaskodott, a tanulságokat tiszta fejjel fogja levonni. Egyelőre csak dicsért, hogy a csapat tagjai „bátran és lelkesen játszottak”, s főleg a fiatalokat emelte ki, akik „gyorsak voltak, és jól alkalmazkodtak a játékrendszerhez”. Egyetlen dolgot említett, amely bírálatként vagy tanulságként is felfogható: „Meg kell tanulniuk, hogy a meccs 60 percig tart.” Nagy igazság. Sőt: sok mindent meg kellett volna tanulniuk. Más kérdés, s ennek elemzésére nem ez az írás hivatott, hogy vajon a tehetséges fiatalok hazai nevelési rendszere nem hagy-e maga mögött kívánnivalót.

Utólag mindenki okos, és elmondja a véleményét. Jogosan. Jozef Golonka, Dárius Rusnák, a válogatott egykori kapitánya, Július Šupler és még többek. Sok mindenben igazuk van, sok mindent megtapasztaltak, de ez már mit sem segít. Nem változtat a dolgon, hiába látja jól Šupler, hogy nemcsak a játékosok (több aktivitást, lövést és kezdeményezést várt tőlük, sajnos, a tudásuk nem felel meg annak, amit a játékrendszer kíván), hanem a kispad is követett el hibákat. Nem volt elég aktív, nem volt jó a kommunikáció, nem reagált elég gyorsan a mérkőzés alakulására, az ellenfél játékának, taktikájának változásaira, de a legnagyobb hibát a németek ellen követte el. Nem tudta, hogy a szlovákoknak egy pont, azaz a döntetlen is elég. „A végén már csak két, tapasztalt játékosokból álló formációt lett volna szabad jégre küldeni” – figyelmeztetett Šupler. De már hiába.

A teljes írás a nyomtatott Vasárnapban jelent meg!