Hibátlan eleganciával

Főleg, ha a figura, például egy megcsalt férj vagy egy rokonszenves csirkefogó a múlt század első feléből lép elénk.

„Nekem száz évvel ezelőtt folyt az életem – szoktam mondani, csak most érkeztem meg ide. Most végzem a dolgomat, most élvezem a családomat, a szakmámat, de igazából a száz évvel ezelőtti világ az én valóságos életterem. Amióta elszerződtem Székesfehérvárra, ezekben az években kotorászok az emlékek között. Hirtling őseim, a dédapám és a dédanyám ugyanis Székesfehérvárról származnak, ott születtek, és ott kötöttek házasságot, a nagyapám is onnan került fel Pestre, illetve előbb Soroksárra. Ezek a dolgok felnőtt fejjel mélyebben érintik az embert, jobban piszkálják a kíváncsiságát, amikor a múltban kutat. Fiatal színész koromban gyakran vendégszerepeltem Fehérváron, de az ott élő unokatestvéreimen és nagybátyáimon kívül más, közvetlenebb kapcsolatom nem volt a várossal. Most, hogy több időt töltök ott, úgy járkálok az utcákon, azzal a tudattal, hogy a Mária Terézia révén betelepült sváb őseim ott voltak jómódú iparosemberek. Kocsikat, hintókat, konflisokat, homokfutókat gyártottak. A még élő kilencvennégy éves nagybátyámtól megkaptam azokat az eredeti mintarajzokat, amelyek alapján az említett járgányok készültek.”

Hogy milyen úton került Hirtling István Budapestről vidékre? Az Új Színházban történt igazgatóváltás után úgy érezte, lépnie kell.

„Kezembe vettem a sorsomat – mondja. – Úgy gondoltam, ha most nem merek lépni, akkor már nem is érdemlek meg semmit. Tudomásul kellett vennem, hogy politikai szempontok domináltak a szakmai értékrendben. Olyan nagy bajban szerencsére sosem voltam, hogy a méltóságomat elvesztettem volna. A szakma, az igen, az hagyta kirabolni a méltóságát. Ezért van most ez a fejvesztett kapkodás, és hogy mindennek a levét isszuk, ami ebből a definícióból következik, s ami a rendszerváltást követő időszak nagy mulasztása. Szemem láttára jöttek létre a szakma prominensei és a politikusok között olyan alkuk, amelyek egyszerűen nemtelenné tették a továbbélés lehetőségét. Itt szekértáborok keletkeztek, nem állnak szóba egymással emberek, legalábbis nem jóízűen, kellő megértéssel. Más kérdés, hogy mi tartozik a nyilvánosságra, és mi nem. Az intim, belső ügyek semmiképpen. Szerintem nem kell minden függönyt letépni, éppen elég kellemetlen dologgal szembesül a néző anélkül is. Nem kell tovább torzítani a képet. Meg kell őriznünk azt a fajta rezerváltságot, hogy csak minket, színészeket lásson, és ne a mi szörnyű, belső problémáinkat. Én a tartást otthonról hoztam, engem így neveltek, de később is volt pár ember az életemben, aki egy-egy baltacsapással nyesegette a vadhajtásaimat.”

Stílusát, egyéniségének erejét, belső eleganciáját nem egy szerepében kamatoztathatta, ám ha csak az elmúlt évek termését nézzük, volt rendőr is, börtönőr is, halászlegény is, nemcsak császár, arab sejk vagy doktor.

„Engem az a boldogság kísér a pálya harmadik évtizedében, hogy nem pazaroltak rám egyetlen skatulyát sem, hanem szinte szórták rám a különböző karakterű, tartalmú szerepeket. Nem elégedtek meg azzal, hogy itt ez a sármőr, aki lehet gróf is, báró is, hanem valami mást akartak látni tőlem. Én meg élvezettel, elánnal játszottam azt is. Azokban a szerepekben éreztem magam a legjobban, amelyekben a határaimat feszegethettem, és túlléphettem a korábbi lehetőségeken. Örülök, hogy nem kell mindig jólfésültnek lennem, s hogy a rezervált úri modort sem kell állandóan cipelnem. Szeretek minden szerepben más lenni, máshogy beszélni, máshogy intonálni, máshogy gesztikulálni.”

Törőcsik Mari nyilatkozta róla, akivel a Csütörtöki hölgyekben játszott a Nemzetiben a nyolcvanas évek második felében, hogy: „Hatalmas karakterszínész a Hirtling!” Később, amikor már Csehov Leánykérésének bugyuta férjét alakította az Új Színházban, lelkesen mesélte: „Szép, magas ez a fiú, megnéztük őt a lányommal, és nemhogy jól szórakoztunk rajta, hanem el voltunk ájulva tőle, olyan jól játszott.” Történt mindez azon az estén, amikor Ralph Fiennes is ott ült a nézőtéren. Törőcsik Mari mögött.

„Akkor forgattuk Szabó Istvánnal A napfény ízét, amelyben a miniszteri titkár voltam, aki később lázító szöveget mond a Parlament lépcsőjén. Több alkalommal volt szerencsém Ralph Fiennes-szal találkozni, együtt ebédeltünk, programoztunk. Rendkívül szívélyes ember. Természetesen nagyon büszke voltam, hogy eljött megnézni a színházban. Elmondása szerint mindent értett. Nagyon olvasható, érzéki előadás volt az. Nem kellett hozzá nyelvtudás, mivel minden gesztus nagyon plasztikus volt benne. Ami pedig Törőcsik Marit illeti: pályakezdésem egyik legszebb momentumát éltem meg mellette, hiszen a férje lehettem a Csütörtöki hölgyekben. Mi azóta is kapcsolatban vagyunk. Valahogy mindig rajtam tartotta a szemét. Amikor a Művész Színház igazgatója lett, természetesnek tekintette, hogy ott a helyem a társulatában. Nekem ő nagyon sokat adott akkor. Idegekkel kell állni, nézni, gondolni valamire, s aztán megszólalni – mondta, és én ezt egy életre megjegyeztem. A színpadi létezés energiáját fogalmazta meg egyetlen mondatban. Egyébként három különböző karakterű nő állt mellettem a Csütörtöki hölgyekben. Psota Irén, Váradi Hédi és Törőcsik Mari. Megilletődött főiskolásként csetlettem-botlottam mellettük, mint egy tyúkudvar kellős közepén. Emlékezetes próbaidőszak volt az, három ilyen csodálatos színésznővel. Psota Irénnel is baráti kapcsolatot ápolok. Kilencéves fiam, Márton azon a napon született, amikor Irén, aki a számmisztikára hivatkozva azt jósolta: Marcinak sem lesz könnyű élete, de nagyon tehetséges lesz. S valóban kitűnő tanuló a gyerek, nagyon érzékeny és nagyon érdeklődő. Rozina, a lányom hétéves. Ő tartózkodóbbnak tűnik, de ez csak látszat. Ha átveszi a hangot, már viszi is tovább az eseményeket. Van egy gyerekkori fényképem. Fekete-fehér fotó a hatvanas évek elejéről. – Na, ki ez? – kérdezte a lányunkat Csilla, a feleségem. Rozina ránézett, és azonnal rávágta, hogy: – Én! – És nem viccből mondta. Önmagát látta bennem. Nagyon jó mix mindkét gyerek.”

Tekintélyét, eleganciáját, finom modorát magassága is aláhúzza. Százkilencvenkét centijével Hirtling István kimagaslóan jó színész.

„A főiskolán állandóan görnyedtem, mindig piszkáltak, hogy húzzam ki magamat. Egyszer Szabó István is figyelmeztetett filmes gyakorlat órán. Megállíttatta a felvételt, és azt kérdezte: – Maga mit csinál? – Zsiráfitató terpeszben álltam a partnerem előtt, hogy jobban beleférjek a képbe. – Ne álljon így – mondta. – Maga ne foglalkozzon azzal, hogy mekkorára nőtt. Magát így vették fel a színművészetire. Vagy így kell, vagy nem kell. Ha igen, a rendező és az operatőr majd megoldja a problémát. Vagy a partner álljon dobogóra, vagy magát ássák be, de álljon egyenesen! – Azóta, hogy ezt mondta, nem is foglalkozom a magasságommal.”

Legendás vizsgaelőadásukat, Dürrenmatt János királyát a Nemzeti színpadán játszották tovább. Mácsai Pál, Funtek Frigyes, Hirtling István – nagy triumvirátust alkottak ők azokban az években.

„A János király hosszú időre meghatározta az életünket. Magas indításban volt részünk. Zubogtak ránk a főszerepek. Népszerűek voltunk, filmeztünk, tévéztünk, rádióztunk, szinkronba jártunk. Nem is tudom, hogyan bírtuk. Ma már mindegyikünk máshol tart az életben, de kapcsolatban vagyunk. Pali az Örkény Színház igazgatója, Frici nemrég Kaposváron rendezett, én a fővárosból vidékre szerződtem, bár a Rózsavölgyi Szalonban is játszom.”

Hogy mi fér még az életébe a színház mellett?

„Nincsenek csendes időszakaim. Hat bemutatóm volt ebben az évadban is. Nem unatkozom. Két gyerek mellett egyébként sincs nyújtózkodás. Boldog vagyok, ha otthon vagyok. Közös vacsora, meseolvasás, altatás. A program megunhatatlan. Pilisborosjenőn, a falu végén lakunk. Télen van hol szánkózni, de ha lehet, inkább a fűnyíró traktorhoz kötöm a szánkót, és úgy húzom a gyerekeket körbe-körbe a kertben. Én a nyári sportok híve vagyok. Henyélés a tengerparton. Azt például aktívan űzöm. A gyerekek iskolai ügyeit Csilla intézi. Nekem csak az olvasással és az ismétlésekkel van feladatom, a leckeírást a feleségem felügyeli. Ő nemcsak az idejét szánja erre, hanem végtelen türelemmel és odaadással áll a gyerekek mellett. Szerencsére két kitűnő tanulóról beszélünk, akiket én ámuldozva nézek. Mert egy biztos: ezen a téren nem rám ütöttek.”