Hétköznapi hercehurca

Eddigi egész életemben tanulom ezt a leckét, már-már megtalálom a titok nyitját, aztán mégsem. Rengeteg feladatot, elintéznivalót, megoldandó problémát hoz nekünk a sorsunk, na meg az egyszerű hétköznapok is. Amire legrégebbről emlékszem, azok az esetek az iskolában, amikor a tanító nénik, tanárnők, tanárok elmondták, hogy mi szerint fognak osztályozni, mihez tartsuk magunkat, és milyenek az éppen aktuális helyzetben a feltételek. Én pedig – biztosan természetemnél fogva és a neveltetésem eredményeképpen –megtartottam az előírásokat. És bizony gyakran észrevettem, hogy ezt senki nem is igényli. Egyszerűen sok esetben nem számít. Valami más számít.
Egyszer fiatalon, de már felnőttkoromban éjjel egy gyalogos-átkelőhelyhez értünk, ahol éppen pirosra váltott a lámpa. Automatikusan megálltam, és vártam a zöldre. A csoport, amellyel voltam, jót szórakozott rajtam, és bizony akkor jöttem rá, hogy nem minden előírást és nem minden körülmények között kell megtartani. Meghatározó pillanat volt ez a gondolkodásomban (és talán az önállóságomban is). Azóta aszerint megyek át éjjel a zebrán (néha nappal is), hogy közeledik-e valamilyen jármű, vagy üresek az utak. Gondolom, sokan ezt mindig így csinálták...
Amikor egy munkahelyi kérvényben vagy személyiségfejlesztő tréningen, esetleg önismereti foglalkozáson jellemezni kell magamat, az első helyek egyikén biztosan a megbízhatóság szerepel. Tehát továbbra is eleget teszek az előírásoknak, az irántam támasztott követelményeknek. Az elvárásokat komolyan veszem, megtartom az időpontokat is, nem kések, de hamarabb sem adom le a kért dokumentumot, ha papíron, kinyomtatva kaptam rá határidőt. Erről nem tudok leszokni. Na és itt rontom el újra és újra. A legutóbb, egy folyamatban levő ügyemet intézve egy állami intézmény állította fel a feltételeket. Szigorú időpontokat, megkötéseket szabott. Mindent pontosan teljesítettem, az elvárások szerint. Vártam türelmesen, mígnem kiderült (majdnem későn!), hogy így semmiképpen nem érem el a célomat, azt ugyanis ügyesebben kell csinálni, máshogyan. De hogyan? – jelent meg előttem a nagy piros kérdőjel! Nagyon-nagyon el akartam érni a kitűzött célt. Hát akkor megtettem azt, amit nem szerettem volna. Nem az előre megbeszélt időpontra mentem az elkészített anyagokkal a felelős munkatárshoz, hanem hamarabb (hogy megelőzzem a vetélytársaimat), megkérdeztem néhány ismerősömet, tudnának-e segíteni ügyem intézésében. Elfogadtam a tanácsukat. A hivatalos igazolások kikérésekor nagyon óvatos voltam, ajánlva adtam fel minden levelet, elraktam másolatukat, a feladásukról szóló dokumentumot. Már majdnem célba értem: csupán egy igazolás hiányzott a körülbelül tizenötből, de az csak nem akart megérkezni. Viszont nem szívesen húzok ujjat komoly intézményekkel, pedig mégis ezt kellett tennem. Bementem személyesen, vittem a levél másolatát és a postai bizonylatot. Még szerencse! Mert első körben majdnem rám bizonyították, hogy kérvényemet nem is adtam fel. Aztán, talán azért is, mert addig nem mentem el, amíg meg nem oldódott a probléma, aznap délutánra elkészítették nekem az igazolást. A hivatal bejövő postájában nem szerepelt a levelem. Valahol elakadt. Vagy még a postán (egy zsák mellé dobták, és azóta is ott fekszik egy szőnyeg alá csúszva), vagy abban a bizonyos hivatalban becsúszott az asztal és a mellette álló polc közé (körülbelül 20 év múlva kerül elő, amikor majd költözködnek), vagy csak valaki berakta az „Elintézni” dossziéjába, és ott lapul álnokul az én kérvényem? Tudom, hogy az életünk nem csak fehér és fekete, de mégis. Miért nem lehet itt, felénk semmit könnyedén, simán, az előírásoknak megfelelően elintézni? Azon lenni, hogy ha hiba történik, akkor ne bűnöst, hanem megoldást keressünk? Honnan került bele a szolgáltatásokat nyújtó személyzet viselkedésébe az ügyféllel szembeni negatív hozzáállás? Ez utóbbit nagyon jól jellemez egy eset, mely szintén velem történt meg olyan tíz éve: Fekete nadrágot vásároltam egy boltban. A próbafülkés tükrök, ugye, hagynak kívánnivalót maguk után, na meg a szűk kis hely, egyszóval a próba alkalmával nem vettem észre, csak otthon, hogy a nadrág bal szárát rosszul szabták, ezért a lábam körül hátrafelé tekeredik. Amikor visszavittem a nadrágot, és reklamáltam, az eladó hölgy, miután másodszor is meghallgatta a panaszomat, mert először nem figyelt oda pontosan, megértése után kapásból és egyértelműen rávágta: „Akkor, hölgyem, az ön bal lába görbe!”