Hedvigék új élete

Győr külvárosában, bérelt lakásban éltek. Mennyire vált az otthonotokká?

Szinte ugyanolyan lakásban lakunk, mint mielőtt felépült a házunk Vámosfalun. Van is egy kis déjà vu érzésem, hogy megint az elején tartunk, de könnyen be tudtunk illeszkedni, és ez nagyrészt annak köszönhető, hogy a gyerekek jól viselték a váltást. Rozika is, Olivér is rögtön talált új barátokat az óvodában, és ami a legfontosabb: érzik, hogy én sokkal nyugodtabb vagyok.

Az okmányok intézésében, óvoda kiválasztásában segített valaki, vagy egyedül kellett kiigazodnod a magyar bürokrácia útvesztőiben?

Segítségemre volt a Győr-Moson-Sopron megyei kormányhivatal. Nagyon sok mindent kellett elintézni: lakást, óvodát, orvosokat, Rozinak szeptembertől már iskolát is kerestem, biztosításokat, személyi igazolványokat, lakcímkártyákat váltottam ki. Kezdetben mindenhová elkísért egy asszisztens, de már egyedül is boldogulok. Tényleg hatalmas a bürokrácia, rengeteg igazolványunk van, de nagyon segítőkészek a hivatalnokok.

Megismernek?

Arcról nem, de amint bemutatkozom, mindenki felkapja a fejét, és azt kérdezi, én vagyok-e az. Utána mindig elhangzik, hogy üdvözölnek Győrben, szorítanak nekem. Ilyen szívélyes fogadtatásra igazán nem számítottam. Érdekes módon a Malina vezetéknévről sokan azt hiszik, hogy ez a másik keresztnevem, a Zsákot pedig Izsáknak értik. Magyarosítottuk az írását, hogy ne legyen gond a mellékjellel; úgy gondolom, nem ezen múlik, mennyire ragaszkodunk a családi gyökerekhez. 

A szomszédokat ismeritek már, esetleg baráti kapcsolatok is kialakultak?

Egyelőre csak a helyi kisbolt tulajdonosaival beszélgetek. A szomszédokat alig látjuk, mert munka után mindenki magára zárja az ajtót, a hétvégét pedig mi Szlovákiában töltjük. Egyelőre ott vannak a barátaink, a hátországunk.

Oda jártok haza.

Szándékosan kerüljük ezt a szót: azt mondjuk, Dunaszerdahelyre vagy Győrbe megyünk. Haza majd csak akkor lesz, ha itt is felépül a házunk, májusban szeretnénk nekifogni. A telket már megvettük Győr mellett – szinte ugyanolyan, mint Szerdahelyen volt. Ismét utcasarkon fogunk lakni, a ház is hasonló lesz.

Nehéz volt az elszakadás Szlovákiától, a családtól, a háztól, amelyben alig három évig laktatok?

Olyan erős volt bennem az elhatározás, hogy ha nem akarom, hogy ebbe belerokkanjunk, akkor innen el kell mennünk, hogy mindent ennek rendeltem alá. Sosem ragaszkodtam a tárgyakhoz, a kapcsolatokat fontosabbnak tartom. Meggyőződésem, hogy ha egy helyzet megbéklyózza az embert, rátelepszik az életére, akkor lépni kell. Akár a bizonytalanba is, mert ott legalább a mi döntéseinken múlik, mi lesz, nem vagyunk kiszolgáltatva mások önkényének.  

A gyerekekkel hogyan tudtad elfogadtatni, hogy más óvodába fognak járni, itt kell hagyniuk a barátaikat?

Eleinte hárítottak, hallani sem akartak arról, hogy elmegyünk, ezért nem is erőltettem. Mindig csak annyit mondtam nekik a költözésről, amennyit hajlandóak voltak meghallgatni. Amint azt mondták, hogy nem, témát váltottam. Fokozatosan elfogadták a dolgot, megtetszett nekik az új otthon és az óvoda is. A sors valamiben végre kegyes volt hozzánk: úgy rendezte, hogy könnyen sikerült eladnunk a dunaszerdahelyi házunkat, és az új lakók csak májusban költöznek be. Addig ott töltjük a hétvégéket; ezáltal a gyerekek számára sem annyira drasztikus az átmenet, nem vágtunk el egyszerre minden köteléket.

Amit eddig elmondtál, abból úgy tűnik: onnan kezdve, hogy elhatározásra jutottatok, minden nagyon könnyen ment. Valóban nem volt olyan pillanat, amikor meginogtál, megrémültél attól, mibe vágtatok?

A mélypont akkor jött, amikor ideköltöztünk, s hazamentünk négy napra. Nagyon jó volt, ott voltak a barátok, a szép házunk, az egész addigi életünk, aztán hétfőn reggel ott kellett hagyni, visszajönni ebbe a személytelen lakásba, ahová csak a legszükségesebb holminkat hoztuk. Addigra megszűnt a felfokozott állapot, hogy menni kell, intézkedni, s egyszerre rám szakadt az az érzés, hogy mibe is vágtunk bele. Akkor tudatosult bennem, hogy teljesen újra kell kezdenünk az életünket.

Férjed szlovák nemzetiségű, a vállalkozása Dunaszerdahelyhez köti. Neki még nehezebb lehetett.

Neki volt a legnehezebb. Naponta ingázik Győr és Dunaszerdahely között, de a legjobban az viselte meg, hogy a negyvenhez közel, ennyi munka után megint csak egy albérletben kell laknia. Jól beszél magyarul, de nincs olyan nyelvi biztonságérzete, amilyet csak az anyanyelv adhat, ezért Magyarországon minden ügyintézés az én dolgom. Egyébként is nagyon nehezen mozdul, ragaszkodott a házhoz, a már kialakult életmódjához; annál inkább becsülöm, hogy megtette értem, értünk ezt a lépést. A vízválasztó az volt számára, amikor megtaláltuk a telket, ahol építkezni fogunk. Azóta ő is úgy érzi, hogy van célja, újra otthont teremthet a családjának.

Ezzel az is eldőlt, hogy a gyermekeitek magyar iskolába fognak járni.

Már Dunaszerdahelyen eldőlt. Voltak róla vitáink, végül két pszichiáter, Jozef Hašto és Hunčík Péter tanácsát kértük, és ők is megerősítettek abban, hogy a gyerekek az anyanyelvükön tudnak leginkább kibontakozni. A férjem szlovákul beszél velük, mindenképp azon leszünk, hogy ezt a nyelvet is elsajátítsák, hiszen akárhol élünk, ők félig szlovákok, és én ezt soha nem akarom megtagadni. Ugyanúgy, ahogy én is mindig szlovákiai magyar maradok.

Szlovákiával kapcsolatban sincs benned semmiféle sértődöttség, idegenkedés, még most sem, hogy már perbe fogtak?

Úgy általában nincs, mert engem nem »a szlovákok« bántottak, hanem egyes hatalomtól ittas politikusok. Méghozzá úgy, hogy semmiféle racionális érdekük nem fűződik hozzá. Csak a zsigeri gyűlölettel tudom magyarázni, hogy nyolc évig tartó meghurcoltatás után még bíróság elé is állítanak. Akármennyire számítottam is erre a lépésre, szíven ütött, amikor megkaptam a határozatot. Azon a hétvégén volt két nyomasztó napom, de amikor visszajöttem Győrbe, mintha kő esett volna le a szívemről. Számomra van az országhatárnak valami mágikus hatása: amikor átlépem, minden bajt, gondot magam mögött hagyok. Ezért is érzem egyre inkább úgy, hogy jó döntés volt a költözés. Sokkal hamarabb meg kellett volna tennem, de bíztam az emberségben, az együttérzésben. Mára rájöttem, hogy erre nem lehet számítani. Akkor teszem jól, ha felkészülök a legrosszabbra, de megteremtem magamnak azt az életet, ahol csak akkor kell ezzel foglalkoznom, ha nagyon muszáj.

Most mi lehet a legrosszabb?

Az, hogy Nyitrára kell járnom bírósági tárgyalásokra. A diplomaosztóm, azaz 2008. június 30-a óta nem mentem vissza abba a városba. El sem tudom képzelni, hogyan fogok majd ott szembesülni a nyomozókkal és a hatósági szakértőkkel, akik megkeserítették az életemet, mennyi rágalmat kell újra meghallgatnom. Ami másoknak csak egy ügy, nekem az életem, és nem akarom, hogy ez töltse be. De ki fogom bírni, mert igazam van.

A szlovákiai magyar pártok sem álltak épp a helyzet magaslatán, többnyire csak egy utólagos reakcióra telt tőlük. Ahogy az egész magyar közösségtől – mintha megbénultunk volna, ennyi igazságtalanság láttán pedig tüntetni, tiltakozni kellett volna.

Régóta húzódott ez az ügy, senkinek nem fájt már úgy, mint nekem. Többet vártam, de nincs bennem keserűség, egyszerűen tudomásul vettem, hogy ilyenek vagyunk. Sokan magukért sem mernek kiállni, nemhogy másokért.

A szüleid kezdettől mindenben melletted álltak, nagyon szoros a kapcsolatotok. Egyszer sem mondták, hogy gondoljátok meg, maradjatok?

Nem, mert ők drága jó emberek. Mindig azt nézték, mi a jó nekem, és abban támogattak. Attól tartottam egy kicsit, hogy aput megbántom, mert a házunkat ő építette, és tudtuk, milyen szeretettel dolgozott rajta. Az emberi nagyságát bizonyítja, hogy amikor megemlítettem neki, mi lenne, ha Győrbe költöznénk, csak annyit mondott: »Jó, akkor majd építünk ott egy másik házat.« Anyu is csodálatosan fogadta a dolgot: az első reakciója az volt, hogy a mobiltelefonos szolgáltatójánál olyan csomagot aktiváltatott, amelynek köszönhetően naponta tudunk beszélgetni. Nagyon hálás vagyok a családomnak, hogy elfogadta ezt az új helyzetet, és igyekezett megkönnyíteni számunkra a váltást.

A tágabb környezetedben, a téged támogató közéleti személyiségek között biztosan voltak, akik megfutamodásnak látták a Magyarországra való költözést.

Érzékeltem, hogy a többség nem fogadja döntésünket kitörő lelkesedéssel. Még azok sem, akik eddig meggyőződéssel támogattak. Nyilván úgy vélték, hogy kötelességem itt vinni a zászlót és küzdeni az igazságtalanság ellen, de nekem ebből már elegem volt. Könnyű kívülállóként véleményt mondani, de nem tudom, hányan cserélnének velem azok közül, akik olyan biztosak abban, hol és miként kellene helytállnom. Végül is azoknak a többsége, akik támogattak, megértette és elfogadta a döntésemet. De vannak olyanok is, akik máig sem jelentkeztek; ők, gondolom, nem tudják megemészteni. Magamban arra jutottam, hogy ez nem számít, mert nem úgy akarok élni, hogy a hatalommal szembeni ellenállás jelképe vagyok. Nekem nem elég, hogy a Pohodán vagy a Fair Play Szövetség rendezvényein megtapsolnak, milyen bátor és erős vagyok, mert ők nem tudják, hogy ez mibe kerül. Borzasztó nagy ára van. Én hétköznapi életet akartam, amelyben nem kell naponta a postást lesnem, hoz-e sárga cédulát, és minden kopogtatásra összerezzennem, nem rendőr áll-e az ajtó előtt.

Kis híján nyolc évet éltetek le Szlovákiában az ellened folyó eljárás árnyékában. A következő nyolc évet itt, Magyarországon hogyan képzeled?

Két éven belül beköltözünk a házunkba, a férjem továbbra is ingázik, én itt dolgozom, Győrben, délután hordom a gyerekeket lovagolni, úszni, kézműves-foglalkozásra. Akkor már senkinek nem mond a nevem semmit, ez az egész borzalom, amit az ügyemnek hívtak, csak az internetes keresőprogramokban él. A gyerekeimnek ugyan elmondom, mi történt velem, és mivel vádoltak, de annyira nem értik, hogy nem is foglalkoztatja őket. Normális életet élünk, amelyben nincs szó ügyészségi határozatokról, pszichiátriai vizsgálatokról és bírósági végzésekről. Tudom, hogy ez még odébb van, de soha életemben nem hittem még annyira, mint most, hogy nem lehetetlen.