Határtalan barátságok: Másfél méter Woody Allen

1987-ben a Hannah és nővéreit, 2012-ben az Éjfélkor Párizsban-t díjazza az Amerikai Filmakadémia, mindkét alkotás a legjobb eredeti forgatókönyv kategóriában nyer. Jiří Menzel legkedvesebb rendezője Woody Allen, de már elmondhatja azt is: baráti viszonyban van vele. Ezzel pedig még az Oscar-díjasok közül is kevesen dicsekedhetnek.

„Németországban dolgoztam a hetvenes évek második felében, színházban rendeztem Dumas, Csehov és Örkény darabjait, amikor először hallottam Woody Allen nevét – meséli a prágai filmes. – Kinti kollégáim hívták fel rá a figyelmemet. Kapcsolgattam a tévét a szállodai szobámban, és így akadtam rá az egyik filmjére. Nem sokat értettem belőle, mert azokban az években még nem igazán tudtam németül, a filmben pedig rengeteget beszéltek. Mondhatnám azt is, hogy agyondumálták az egészet, én meg nem szeretem, amikor a kép nem szól semmiről, csak megy a sok szöveg. Ráadásul olyan gyorsan beszéltek a színészek, hogy még ha értettem volna is jól a nyelvet, a dialógokat akkor sem élveztem volna. Mi ez? Film? Hiszen itt mindenki csak mondja, nyomja a magáét. Húzogattam az orromat. Nem volt egy jelenet, amelyet érdekesnek találtam volna. Évekkel később, amikor a cseh szinkronnak köszönhetően újra találkoztam ezekkel a filmekkel, már egészen máshogy hatottak rám. Rájöttem, milyen okos, szellemes ez a fickó, milyen remek elemzője mindannak, ami körbevesz bennünket, a humorával pedig egyszerűen levett a lábamról. Mindig elrejt benne valami fontos észrevételt. De hogy született entellektüel volna, azt másokkal ellentétben én nem állítom róla. Épp ellenkezőleg: egy nagyon okos zsidó, akinek meglehetősen lesújtó véleménye van az értelmiségiekről. Apró kis fullánkjaival, beszólásaival pontosan céloz, és el is találja a nagyokosokat. Amikor például a komolyzenéről faggatták, azt mondta: ha Wagnert hallja, kedve volna lerohanni Lengyelországot. Én értem őt. Én is pontosan így érzek, ha valahol utolér Wagner muzsikája.”

Nem kevesebb, mint harmincöt évvel azután, hogy az első Woody Allen-filmet látta, Jiří Menzel szemében nagyot lépett előre amerikai kollégája.

„Eleinte amatőrként dolgozott. Kereste a maga útját, stílusát. Elég szokatlan filmeket készített. Fokozatosan lett belőle kiválós filmes. Természetesen nem minden alkotása lett egyformán érdekes, de mindegyik nézhető. Később jött egy gyönyörű korszaka. Anni Hall, Manhattan, Hannah és nővérei, Bűnök és vétkek, Lövések a Broadwayn… ezek mind nagyon szellemes, varázsos alkotások. És van egy nem igazán rá jellemző filmje, egy remek krimi, a Match Point. Az kiemelkedő alkotás. De ugyanúgy megfogott a Fülessel is, majd jött a három rendhagyó útikalauza, a Vicky Cristina Barcelona, az Éjfélkor Párizsban és a Rómának szeretettel. Ezek mind nagyon szórakoztatóak. Feleségem, Olinka egyszer meg is kérdezte tőle, hogy Prágát mennyiért illesztené be a sorba. Mert szívesen szerezne szponzort a filmjéhez. Egyikünket sem lepett meg a válasza: ő több évre előre tervez, és Prága nem szerepel a tervei között.”

Hogy miben látja a legmarkánsabb különbséget kettőjük között? Jiří Menzel egy pillanatig sem töpreng.

„Woody Allen annyira élvezi a filmezést, hogy valósággal megszállottja a hivatásának. Én szerencsére nem vagyok az.”

Halkan hozzáteszem: a színésznőkkel viszont mindketten nagyon szoros kapcsolatokat ápoltak.

„Arról nincs tudomásom, hogy például Penelope Cruzhoz vagy Scarlett Johanssonhoz mennyire került közel, de kettőjük előtt volt néhány színésznő az életében. Volt, akit feleségül is vett közülük. Én csak irigyelni tudom a kapcsolataiért, de nem csodálom, hogy még a legfiatalabb színésznők is beleszeretnek. Mi van abban rossz, ha valaki ennyire rajong a nőkért? Legyen inkább alkoholista? Kering is egy idevágó történet róla: felutazott egy híres színésznő New Yorkba, férjét a kocsiban hagyta, a fickó ott töltötte az éjszakát egyedül, amíg a felesége csendben befeküdt Woody Allen ágyába. Besomfordált szépen a lakásába, és bevallotta neki, azért jött, hogy együtt töltsenek egy kellemes éjszakát. Velem ez még, sajnos, nem történt meg.”

Woody Allent korunk Csehovjának tartja Jiří Menzel. Még akkor is, ha vannak filmjei, amelyek nem ezt tanúsítják.

„Ha nevet is az ember a történetein, a tragédia általában mindegyik mögött ott húzódik. Bűntudat, nosztalgia, szomorúság is van a filmjeiben, nagyon erős emberi sorsokat képes felvázolni. Az Agyament Harryt azért szeretem annyira, mert az író szerepében önmagát figurázza ki. Számomra az is lenyűgöző, ahogy a színészekkel és a kamerával dolgozik. A Match Point ebből a szempontból is magasan kiemelkedik az amerikai krimik kínálatából.”

Megismerkedésükre, az első kézfogásra Bécs adott lehetőséget. Jiří Menzelnek persze eszébe sem jutott volna, hogy vonatra üljön egy esetleges találkozás reményében. Azt a felesége szervezte meg számára.

„Olinka nem ismer lehetetlent. Amikor megtudta, hogy Woody Allen a bécsi dzsesszfesztiválon koncertezik a barátaival, neten jegyet vett az első sorba, középre, hogy a lehető legközelebbről láthassam őt, a koncert szervezőivel pedig megbeszélte, hogy az előadás után engedjenek be hozzá az öltözőbe. Ajándékot is vittem Woodynak, a Szigorúan ellenőrzött vonatok angol nyelvű változatát. Megköszönte, és azt mondta, hogy látta. Aztán Prágában is koncertezett, és ott is felkerestem, de nagyon fáradt volt. Harmadszorra pedig születésnapi ajándékként kaptam meg őt Olinkától, méghozzá kalandos körülmények között. Olinka ugyanis meghívott New Yorkba. Megvette a repülőjegyet, és lefoglalta a szállodát, ahol Woody Allen hétfő esténként a New Orleans Jazz Bandjével játszik a Carlyle kávéházban. De ebből az egészből én semmit sem tudtam. Ez meglepetés volt Olinka részéről. A prágai repülőtéren közölte csak velem, hogy hová utazunk, de hogy miért, arról mélyen hallgatott. A szálloda liftjében ki volt téve Woody Allen fotója, hogy hánykor játszik a zenekarával, de hogy észre ne vegyem a képet, Olinka mindig úgy szállt be a liftbe, hogy eltakarta előlem. Éjszaka pedig mindig kiosont a szobából, és lelopta a képet, hogy még csak véletlenül se lássam. Reggelre természetesen újra kitették, és kezdődött elölről a játék, hogy rá ne jöjjek, miért abban a szállodában lakunk. A koncert után természetesen újra találkoztunk, másnap pedig már ott voltunk Woody Allen stúdiójában, ahol Olinka filmre vette, amint gratulál a születésnapomhoz. Kedves, szívélyes, kicsit szétszórt a kisöreg. Tudom, hogy ez most furcsán hangzik, de valóban ilyen. Nőügyei mindenkinek vannak, de azt elképzelni sem tudom, hogy a nevelt lányom lenne a feleségem. A szétszórtságban egyébként hasonlítunk egymásra. Luxemburgban történt velem nemrég, hogy éjjel felébredtem, elindultam a fürdőszoba felé, s annyira megtévesztett az ajtó alatt kívülről beszűrődő fény, hogy tévedésből kimentem a folyosóra, az ajtót természetesen behúztam magam mögött, és ott álltam mezítelenül a lift előtt. Nem tehettem mást, úgy, ahogy voltam, lifttel lementem a recepcióba, hogy jöjjön fel valaki, és engedjen be a szobába. Az volt a szerencsém, hogy férfi volt ügyeletben.”

Zeneileg nem mindig hibátlan, amit a klarinétból Woody Allen kihoz – állítja prágai barátja, de ez nem is lényeges, hiszen nem a világ legrangosabb koncertpódiumain lép fel.

„Örömzenész. Ez a legjobb kifejezés rá. Látom, mennyire élvezi, ahogy együtt zenélnek. Tökéletesen játszani, de szív nélkül – ezzel engem nem lehet megfogni. Sokkal jobban szeretem azokat a zenészeket, akik néha ugyan mellényúlnak, az öröm azonban akkor is áthatja a muzsikájukat. Én nem játszom semmilyen hangszeren, de rendezőként sem hasonlítom magam őhozzá. Woody Allen sztárrendező, én meg örülök, hogy nézhetem a filmjeit. Fordítva nem biztos, hogy így van. Eddig minden filmjét megvettem. Woody Allen másfél méter a polcomon.”