Háborús napló 3.

Inkább pelenkás, mint nyilas

Január 5.
Tegnap éktelenül dörömböltek az utcaajtónkon. Két fegyveres orosz katona állt ott. Egy kicsit meg is ijedtünk. Nagyapa ment nekik ajtót nyitni. Meglepődtek, amikor nagyapa oroszul szólt hozzájuk. Elmondták, hogy még nagyon sokan jönnek, s mivel a hadsereg nem tudja őket sehol elszállásolni, a lakossághoz kell fordulniuk, hogy egy éjszakára befogadják őket.
Nagyapa behívta őket a konyhába. Kimerültek, fáradtak voltak. Hetek óta gyalogolnak, azt sem tudták, hova érkeztek. Megsajnáltuk őket. Anyuka teát főzött, megkínálta őket szalonnával, töpörtyűvel, nagyapa elment befűteni a hátsó kis szobába. Azt mondták, nincs semmire szükségük, elalusznak a földön is, csak legyen fedél a fejük fölött.
Nagyapa beszédbe elegyedett velük. Az egyik kiskatona még nem volt tizennyolc éves. Egy kis faluba való. Mikor bejöttek hozzájuk a németek, a falu egész lakosságát kiirtották. A szeme láttára ölték meg az egész családját. Kiterelték őket az udvarra, és golyót eresztettek beléjük. Édesanyja, apja, két testvére halálát látta a padláson elbújva. Éjjel kiszökött a közeli erdőbe, ott találtak rá a katonák, és vitték magukkal. A másik kiskatona sem volt még húszéves. Egy fényképet halászott ki a zsebéből. Szép, mosolygós női arc volt rajta. „Szerelem?” – kérdezte nagyapa. „Mama” – felelte a kiskatona, és a szeme tele lett könnyel. Megköszönték a vacsorát, és aludni mentek. Reggel, mire felébredtünk, már messze jártak.
– Apu – töprengtem –, ezek a katonák, akik most minden házba bekéredzkedtek, tulajdonképpen ellenségek! Orosz bolsevisták, akik ellen harcolunk!
– Szerencsétlen fiatalok ezek, akiket elkapott a háború vihara! – volt a válasz.
Most arra gondolok – alig egy hónapja német katonák laktak az utcánkban. Nálunk nem lakott egy sem, de hallották a zongoraszót, bekéredzkedtek hozzánk. Nagyon udvariasak, kedvesek voltak. Legfiatalabb köztük Peter, alig múlt el tizennyolc éves, amikor besorozták katonának. A szüleivel semmi kapcsolata nincs, a Saar-vidéken már amerikaiak vannak. Franz egy örökké mosolygó vörös, szeplős fiú – nem sokat beszél. Martin tizenkilenc éves, elmesélte, hogy rögtön érettségi után besorozták a Wehrmachtba. Szülei pedagógusok, és nagyon aggódnak érte – huszonöt éves bátyja elesett Sztálingrádnál. Az egyik este megjelent Georg egy óriási harmonikával. Aztán együtt muzsikáltunk. Csodálkoztak, mennyi dalt tudok németül. Az az igazság, hogy a kották, amiket apuka beszerzett, mind német szöveggel voltak. Elénekeltem nekik a Vilja-dalt, a Schubert-szerenádot, de amikor a Gute Nacht Muttert énekeltem, alig tudtam befejezni – mindegyiknek hullt a könnye.
Martin, ahogy volt néhány szabad perce, átjött hozzánk. Sokat beszélgettünk. Örültem, hogy az iskolai németségem elég volt ahhoz, hogy megértsük egymást. Elmondta, hogy építész szeretne lenni, a háború után sok építészre lesz szükség. „Te énekesnő leszel, ugye? Már most nagyon szépen énekelsz.”
Néhány nap múlva jött a parancs, azonnal indulnak tovább. Alig tudtak elbúcsúzni. Utolsónak Martin is megjelent.
– Fogok rád sokat gondolni – mondta.
– Én is – feleltem. Olyan szomorú volt búcsúzni.
– Vigyázz magadra – kért.
Már indulóban volt, de még mindig fogtuk egymás kezét. Lehajolt hozzám, és megcsókolta az arcom. Már régen elment, de én sokáig csak álltam. A tenyeremet rászorítottam az arcomra – ott, ahol megcsókolta.
Egy hétre rá néhány pillanatra befutott Georg.
– A többiek? – kérdeztem.
– Peter és Franz elestek.
– És Martin?
– Ő már messze jár, de küldött neked valamit.
Egy noteszból kitépett lap volt. Rajta egy sor: „Ha még élek, visszajövök.”

Január 6.
Ma befutott Lajcsi. Nem bírom a modorát. A huszonéves unokabátyám mindig olyan fennhéjázó módon beszél velem.
– Szervusz, Prücsök. Megnőttél, mióta nem láttalak – köszönt.
– Nem vagyok Prücsök, és májusban leszek tizenöt éves.
– Hódolatom, azzal a megjegyzéssel, hogy még csak október van. Akkor is egy nyakigláb prücsök vagy, elöl semmi, hátul semmi!
Szó nélkül hátat fordítottam neki. Mikor elment, odaálltam a nagy tükör elé, hogy aprólékosan megszemléljem magam. Milyen is vagyok? Kibontottam a copfjaimat. A hajam szép hullámosan omlott le a vállamra. Dús, fényes, szép gesztenyeszínű. Persze más volna, ha olyan szép szőke fürtjeim lennének, mint azoknak a színésznőknek a Színházi Élet lapjain. Azt mondják, szép kék szemeim vannak, folytattam a vizsgálódást. Ez tényleg igaz, állapítottam meg. Mi szép még rajtam? Semmi. Vékony vagyok, és hosszú. Hosszúak a lábaim, kezeim. Lajcsinak volna igaza? Egyszerre gondoltam egyet. Vali szekrényéből kiloptam az egyik melltartóját, aztán ami még bele hiányzott, kitömtem vattával. Micsoda változás! Rögtön másképp állt rajtam a ruha. Felvettem Vali magas sarkú körömcipőjét, és büszkén lépegettem a konyhában. Meg voltam magammal elégedve. Meghallottam anyu hangját az udvaron, sietve szedtem le magamról a kellékeket. Anyuka belépett:
– Hát te mit pipiskedsz itt a tükör előtt?
– Azt nézem, milyen szép is lennék, ha így kibontva hordhatnám a hajam.
– Egyből hazaküldenének a zárdából, ha megjelennél ott ilyen vízitündér módra!
– De anyu, Irén barátnőmnek megengedi a mamája, hogy becsavarja a haját, és nem kell neki már este nyolckor otthon lenni, mint nekem – panaszkodtam.
– De Irénke barátnőd minden évben két tantárgyból bukik meg, és rámegy mindig minden augusztusa, hogy felkészüljön a javítóvizsgákra.
– Anyu, mikor fogok én melltartót hordani?
– Majd ha lesz mit beletenned – tette hozzá.
De mikor lesz az, sóhajtottam. Milyen sokáig kell még várnom, míg egészen felnőtt leszek!

Január 8.
Sokat gondolkozom azon – most, hogy itt vannak az oroszok –, hol lapulnak a nyilasok, az ország megmentői? Már nem tudom, milyen alkalommal, de egy ünnepélyre kivonultatták az egész diáksereget. Bocskai-ruhában, egyensapkával, a tollal meg az elmaradhatatlan fekete harisnyában meneteltünk a negyvennyolcasok síremlékéhez. Ott már egy ismeretlen férfi szónokolt, aztán jött a többi. Tőlünk mondhatott, amit akart, nem is figyeltünk oda. Az volt a jó az egészben, hogy mellettünk álltak a gimisek, és tekintetet válthattunk azzal, aki tetszett.
Pali egész idő alatt engem nézett. Már régen tudom, hogy tetszek neki, de még személyesen nem beszélgettünk. Minden diák az összes iskolából ismerte a többit – ártatlan, szelíd pillantások ezek a korzón, a templomban –, de jó tudni, hogy már valaki érdeklődik utánad. Pali nagyon helyes szőke fiú, most odalépett hozzám.
– Tetszik? – kérdezte. Nem tudtam, mire kérdezte, csak megvontam a vállam. – Most jövünk mi! – mondta határozottan.
– És kik azok a mi?
– Mi, akik rendbe tesszük ezt az országot! És a karján levő nyilas karszalagra mutatott. Akkor ért a tudatomhoz, valójában milyen ünnepélyre is kényszerültünk. Egymás után ordibálták az ismeretlen szónokok: „Megmentjük a hazát. Az ellenséget likvidáljuk!” Pali közelebb lépett.
– Ha tizenhat éves lennél, bevennélek téged is.
– Szerencsére még nem vagyok – feleltem.
Úgy látszik, megsértette a válaszom.
– Ti, zárdisták mindnyájan még pelenkások vagytok!
– Inkább vagyok pelenkás, mint nyilas – feleltem. Hirtelen magam előtt láttam a két szuronyos nyilas katonát, akik a legjobb barátnőmet kísérték.
Megkönnyebbülve mentünk le a temetőből, amikor vége lett a cirkusznak. A lányok mind a gimnazistákat tárgyalták, csak én ültem magamnak, mint aki nem normális. Hát senki sem veszi észre, mi folyik itt? Az oroszok már a szomszédunkban vannak, a nyilasok meg mások vérén keresztül akarják megmenteni az országot. Csak egyre gondoltam állandóan: ha vége lesz a háborúnak, kik kiket fognak felelősségre vonni?

(Folytatjuk)