Forradalmi IFJAK

Ha belegondolok, az én anyai nagyapám, a Vincze papa, akit még nagyon jól ismertem, s aki engem sok nagyanyai feddéstől mentett meg, 1898-ban született, amin már kisgyerekfejjel is kerekre nyílt szemmel csodálkoztam, hogy hát az meg hogy lehet, de lehetett. Szóval az ő nagyszülei, akik csak két lépés tőle, így általa aztán tőlem is, 160 éve, az 1848–49-es szabadságharc idejében már éltek, tehát én majdhogynem közvetlen megéltem azt az időt. Mert ha már kiskoromban tudtam volna, hogy mit is kellene megkérdezni a nagyszülőktől, akkor mára, nagykoromra akár közvetlen információim is lehetnének egészen Mohácsig visszamenőleg. És az ember ha ebbe belegondol, rájön, hogy nem is volt oly rég az a forradalom, hogy ő maga, az ember, tulajdonképpen még csitri. Az 1956-os forradalom aktőrei pedig ténylegesen ifjak, hiszen még élnek, még mesélnek, s lehet, hogy aktívabbak, mint sok számítógép fölött, iskolapadban, tévé előtt vagy moziban, de mindig mindenütt csak ücsörgő gyerek. Ők azok, akik most arra várnak, hogy munkától hajszolt gyermekeik hazalátogassanak hozzájuk, vagy épp arra, hogy kevés nyugdíjukból végre ne kellene támogatni még a munkanélküliségtől szenvedő családot is. Mindenesetre e heti témánkból egyértelműen kiderül, hogy mint a forradalmi ifjakat az elkötelezettség s a hevület, az idős embereket is a cél, a tenni akarás, az aktivitás teszi boldoggá. És ehhez az aktivitáshoz nem is kell oly sok feladat, hozhatom példának a már többször is emlegetett nagyanyámat, aki meg József Attilánál született egy évvel hamarabb, s idős korára, fájós lábával már nem tudta elhagyni az udvart, templomba se bírt járni, de annyi tennivalója kevés embernek van, mint amennyit ő talált a kis konyhától a hálószobáig nap mint nap. És pedig nem volt televíziója, mert azt aztán végképp nem akart. Kezdte valamikor hajnalban a napi rituáléival, mosdás, felöltözés, beágyazás, ima – ó, hát az nekem órákig eltart már, mit gondolsz, te lánka, örülök, ha nyolcra meg tudom főzni a kávémat. Minden napra beosztott magának valami igen fontosat. Menetszerűen törölgette a port, rakta rendbe a holmiját, gyönyörködött a virágokban, imádkozta a rózsafüzért, és bizony volt, hogy nem is érkezett este hatra, a nagy mosdás idejére befejezni a dolgát. Ami csak azért volt baj, mert ennek a nagy ceremóniának a lebonyolítására (lavór, fazék, vízmelegítés stb.) kellett legalább két óra, s ha nyolckor nem került az ágyba, akkor bizony másnap hajnalban fáradtabban kelt, s már nehezebben látta el mulaszthatatlan feladatait. Panaszkodni soha nem hallottam. Ellenkezőleg, családi szállóigévé vált gyakran használt mondata: há, nekem igen jó. Persze, a fi a bevásárolt neki, a lánya csinálta a nagymosást, -takarítást, így aztán könnyű boldogan élni! Hasonló a lánya, az anyám is, csak ő még fürgén szaladgál, ás, gereblyéz, kapál, s néha helyettem is elvégzi a vasalást. Há, nekem igen jó, mondja, miközben én abban reménykedem, hogy ha ilyen szépen visszavezettem magam általuk egészen a 48-as szabadságharcig, csak van rá esélyem, hogy énrám se teherként gondoljanak majd a gyerekeim. Há, egyelőre igen jó!