Fekete gyöngy

Büszkeség és szorgalom. Ezt hirdeti hazája nemzeti mottója. Valencia James a Karib-térség kis szigetállamából, Barbadosról került Budapestre. Voltak köztes állomások. Havanna és London. Tehetsége és kitartása sodorta előre. Kivételes adottságokkal felvértezett táncosnő. Bozsik Yvette társulatának fekete gyöngye. A legizgalmasabb, a legérzékibb, a legfenségesebb látvány A bálban, a Tűzmadárban, a Cabaret-ban.

Büszkeség és szorgalom. Tartásával árad belőle az előbbi, de úgy, hogy közben bájos és közvetlen, szorgalmát pedig eddig megtett útja is jelzi. Beszélhetne angolul, ahogy Barbadoson beszél, vagy spanyolul, vagy franciául, mert ezek a nyelvek sem okoznak gondot neki, Valencia James azonban már magyarul is megtanult az elmúlt öt év alatt. Szépen, választékosan fejezi ki magát, pontosan fogalmaz, gazdag a szókincse. Sokszor ámulatba is ejt, olyan kifejezéseket használ.
„Barbadoson nincs színház vagy balettegyüttes, így táncoskarrier sem létezik – mondja. – Nálunk ez nem lehet életre szóló hivatás. Balettintézet sincs. Tánciskola igen, órákat lehet venni pénzért. Minden évben van egy vizsga, amelyre külföldi táncosnőt hívnak, aki értékeli az illető tudását, felkészültségét. Az általános iskolát ötévesen kezdjük, már tudtam írni, olvasni, amikor táncolni mentem. A keresztmamám mesélte, hogy törülközővel a fejemen már kislányként is olyan volt a mozgásom, mint a felnőtteké. Evangélikus családban nőttem fel. Négyen vagyunk testvérek, én vagyok a legidősebb. Két húgom és egy öcsém van.”
Tizenhét évesen Valencia kitűnő tanulmányi eredményeiért kormányzati ösztöndíjat nyert egy karibi tánciskolába, s így választotta Kubát. A gimnázium természettudományi tagozatán tizenöt esztendősen végzett, majd két évig egyetemre járt, s azután utazott el Havannába. Ott tizennyolc hónapig modern táncot és afrokubai néptáncot tanult. Aztán újabb ösztöndíj, és egy másik egyetem, immár Angliában. Szociális antropológia, tudományos kutatómunka, szakdolgozatok, szabad idejében azonban tovább táncol egy londoni stúdióban. Amikor azt kérdezem tőle, hogy Barbadoson mi számít hagyományos táncnak, azt mondja: a vakap. És le is írja: wuk-up. Az afrikai rabszolgák hozták be a szigetre, akiknek a tánc tiltva volt, ezért azt találták ki, hogy a test derékig mozdulatlan, csak a csípő mozog. A férfiak is ezt táncolják, és „ez nagyon szexuális” – közli kacagva Valencia.
A Havannában töltött négy szemeszter új fejezetet nyitott a barbadosi lány életében. A művészeti iskolában európaiak is tanultak. Botond Budapestről került Kubába. Zongora, basszusgitár, konga. Ezeket a hangszereket választotta.
„Reggel kilenckor találkoztam vele a külföldi diákok hivatalában – meséli. – A vízumomat intéztem, a tartózkodási engedélyt kellett megszereznem. Ott ültem az ügyintéző előtt, amikor Boti berohant. Sietett az iskolába. Elnézést kért, hogy elém furakodott, és kezdte intézni a dolgait. Öt percig ültünk egymás mellett, a nyitott útlevelemből látta, hogy barbadosi vagyok. Bemutatkoztunk, s még mielőtt elment volna, elkérte a telefonszámomat. Nem ismertem senkit, jólesett, hogy kedvesen szólt hozzám, meg is adtam neki a számomat. Ő már augusztustól ott tanult, én egy hónappal később érkeztem. Azt hittem, egy csoportba kerülünk, később aztán kiderült, hogy ő zenét tanul, én meg a tánc miatt mentem Havannába. Eleinte kávézni jártunk, sokat beszélgettünk. Volt olyan is, hogy kora délután találkoztunk, és este tízkor azon kaptuk magunkat, hogy elrepült a nap.”
Botond hat hónap után hazautazott Budapestre, majd Brüsszelbe költözött, ott kapott munkát. Valencia maradt Havannában. De úgy váltak el, hogy már mindketten tisztán látták: ez szerelem.
„Akkor még nem tudtam, hogy Londonba megyek. Telefonon tartottuk a kapcsolatot. Három hónap múlva láttuk újra egymást. Boti visszajött hozzám tíz napra Havannába. Kubában nagyon nehéz az élet, és a tánc mellett a tudomány is érdekelt. Londonban mindkettőt megtaláltam. Az antropológiát és a kortárs táncot is. Az alatt az egy év alatt, amelyet ott töltöttem, Boti gyakran meglátogatott. Szinte minden két hétben. Minden pénzét telefonra és repülőjegyre költötte. Már Havannában kérte, hogy költözzek hozzá, az albérletébe. Nem mertem. Egy este aztán ott aludtam nála. Próbáltam tartani magam, de már nem tudtam. Ott maradtam. Másnap reggel az apukám telefonon keresett, de nem talált otthon. Nem tudok hazudni. Bevallottam neki, hogy Botinál vagyok. Dühös volt egy kicsit, mert mi vallásosak vagyunk, de az anyukám megnyugtatta őt. Importőrök, van egy cégük, behozzák külföldről az árut, és Barbadoson továbbadják. Amikor elmondtam nekik, hogy szerelmes vagyok egy magyar fiúba, apukám megnézte a térképen az irodájában, hogy hol van Magyarország. Nem is annyira a távolság, mint inkább a vallás volt a nagy kérdés. Botond ateista. Nagyon sokat rágódtak ezen a szüleim. Két szemeszter között Boti eljött hozzánk Havannából Barbadosra. Apukám és anyukám akkor nyugodtak meg, amikor látták, hogy komolyan gondolja velem. Addig sem volt harc otthon, csak kisebb feszültség. Féltettek. De megszerették őt, elfogadták. Már meg is tartottuk az eljegyzést.”
Londonban három helyre vették fel Valenciát, egy év múlva mégis továbbállt. Tanulni akart. A táncművészeti főiskolát választotta Budapesten. Természetesen Botond miatt.
„Először akkor jártam Budapesten, amikor Barbadosról Londonba költöztem. Nyár volt. Tíz napra jöttem. Akkor még fel sem merült bennem, hogy itt fogok élni, de jó volt Botival együtt lenni. A családja nagyon kedvesen fogadott, a barátja is kedves volt. Aztán 2006 karácsonyán jöttem másodszor. Hó volt, és nagyon hideg. Atrocitás nem ért, de nagyon megnéztek az emberek. Mindenki csokilánynak nevezett, ami engem szörnyen idegesített. Nagyon nehéz volt az első év, ezt meg kellett szokni. Én senkinek nem mondtam, hogy tejfölfiú. A táncművészeti főiskolán akkor nyílt meg a moderntánc-osztály. Bozsik Yvette koreográfus tanszékvezető a Traviatából készített egy részt nekünk, akkor ismertem meg őt. A vizsgakoncert alkalmából. Közben lett egy kubai barátom is. Nelson Reguera, aki Frenák Pál társulatában táncol. Mint kiderült, Havannában ugyanabba az iskolába jártunk, de amikor én ott tanultam, ő már Sydneyben táncolt.”
Otthon, a Bridgetown mellett fekvő St. Michaelben mindenki angolul beszél Valencia családjában. A magyar nyelvvel nem voltak különösebb gondjai, gyorsan ragadnak rá az új szavak, nehézséget csupán az a-á, ö-ő, ü-ű hangzók okoztak neki, ám azok is csak az elején. Legutóbb tavaly nyáron járt otthon. London–Barbados repülővel nyolc és fél óra, amit ki lehet bírni, mondja. Hogy mi hiányzik neki otthonról? A strand és a tenger. Botond és a magyar konyha azonban sok mindenért kárpótolja. A borjú- és a csirkepaprikás a nagy kedvence, és a csemegeuborka édes lében eltéve. Főzni ő is tud. A barbadosi recept alapján elkészített karácsonyi csülök – ananásszal és szegfűszeggel ízesítve – Botond nagy kedvence, amivel szívesen meglepi őt.
„Nagyon boldog vagyok Budapesten. Itt sokféle kultúrában megmártózhat az ember. Az álmom, hogy jó darabokban táncolhassak, végül is itt valósult meg. Harmadéves voltam a táncművészeti főiskolán, amikor hathetes ösztöndíjat nyertem Amerikába, és ott is rengeteget tanultam. Kijutottam Stuttgartba egy nemzetközi táncfesztiválra. Bozsik Yvette Seherezádé szerepét osztotta rám nemrég, decemberben a Bolerót is eltáncolhattam. Egy üstdobból bújtam elő a Művészetek Palotája színpadán, miközben Fischer Iván a Budapesti Fesztiválzenekart vezényelte mögöttem. Nagyon izgalmas előadás volt. A tizenöt perces szóló végén, a zenei extázis csúcsán fehér sállal a karmesterhez kötöztem magam, és én lettem a dirigens, ő a táncos. Ez mind Yvette fejében született meg. Most Az Ezeregyéjszaka virágait próbáljuk, és abban is nagyon szép feladatot kaptam. Közben Botival a jövőnket tervezzük. Nemsokára összeházasodunk. Az utazások, a nagy költözések valahogy jellemzőek a mi családunkra. Apukám és anyukám Guyanában született, a jobb megélhetés reményében költöztek Barbadosra, ahol magasabb az életszínvonal. Anyukám Irakban tanult, tehát tudja jól, milyen idegen országban élni. Budapesten nem jártak még a szüleim, de már készülnek, alig várják, hogy jöhessenek. Hogy én meddig maradok, az sok mindentől függ. Botival szeretjük egymást, nem félek semmitől.”

Bozsik Yvette:
„Nagyon szabad személyiség, tele ősi erővel, improvizációs készséggel. Olyan dolgokat tud, amiket az én társulatomban nem mindenki. A klasszikus alapjai nem olyan erősek, a moderntánc-képessége viszont kiemelkedő. Autonóm, szuverén egyén. Szeretném felemelni őt, hogy magasra jusson ezen a rövid pályán.”