Fájdalmas ANYÁK

A húsvétot megelőző nagyhéten Jézus kereszthalálára emlékezünk, és vele együtt a kereszt tövében álló fájdalmas anyára. Gyötrelmét talán csak azok érezhetik, érthetik igazán, akik maguk is elveszítették a gyermeküket. De ők azok is, akik példájából, töretlen hitéből vigasztalást nyerhetnek. Csámpai Norberttel, a magyarországi Lövő nyitracsehi származású plébánosával a Szűzanya és minden gyermekét sirató anya gyászáról, a gyászon túli újrakezdés lehetőségéről beszélgettünk.

 Amikor nagypénteken a kereszten függő, ezer sebből vérző Krisztusra tekintünk, fájdalomtól megtört édesanyja valahol a fi gyelmünk peremén marad. Pedig ő talán még nagyobb fájdalmat él át, mint szenvedő gyermeke.

Jézusról sok fi lmet készítettek már, vannak közöttük a történelmi hűséget illetően nagyon és kevésbé sikerültek. Az utóbbiak közé sorolnám azokat, amelyekben Mária a fi a haláltusáját látva jajveszékelve a kezét tördeli, hangosan rimánkodik, majdhogynem a földhöz veri magát. Az evangéliumban ennek pontosan az ellenkezője olvasható – csakis annyi, hogy Jézus anyja ott volt. Máriának egyébként is csendes szerep jut a Szentírásban: sem Lukács evangéliumában, amely Jézus születését írja le, sem a kereszthalált megörökítő János evangéliumában nem szólal meg. Róla is csak annyi szó esik János evangéliumában, hogy »Jézus keresztje mellett ott állt anyja« (Jn, 19,25) – mint ahogy az édesanyák mindig ott vannak a gyermekeik mellett, amikor szükség van rájuk. Csendben, megrendülten, a fájdalomtól mozdulatlanná merevedve áll, de ugyanakkor sziklaszilárdan és rendületlenül, mert tudja, hogy a fi a mellett a helye. Ez a néma rettenet mindennél jobban kimutatja, mit érez, hiszen az igazi mély fájdalomra nincsenek szavak, azt nem lehet világgá kiabálni, szavakba önteni. Végeztem már olyan temetést, ahol mindenki hangosan sírt, csak a fi át temető édesanya nem, de a szemében a világ minden fájdalma benne volt. Számomra ezért a keresztút legmegrendítőbb állomása, amikor Mária találkozik a fi ával, és innen kezdve csendben, észrevétlenül követi őt egészen a keresztig, végigszenvedve minden őt ért ütést és megaláztatást. Szent Pál fejti ki a rómaiakhoz írt levelében: »Előbb azonban szenvednünk kell vele együtt, hogy vele együtt meg is dicsőüljünk«, és Mária volt az első, aki ezt megtette. Ugyanezt a szenvedést éli át minden édesanya, aki elveszíti a gyermekét. Ez a legszorosabb kötelék és a legfájóbb szakítás, a legnagyobb veszteség. Nincs semmi, ami hozzá hasonlítható, ezért olyan nehéz ilyenkor vigasztaló szavakat találni.

Vigasztalódni az tud, aki értelmét látja a történteknek. Amikor ennyire marcangoló a fájdalom, akkor talán egy pap szava is feleslegesnek, értelmetlennek tűnhet.

Sokszor egy együttérző kézfogás minden szónál többet jelent. Mégis úgy érzem, a Szűzanya példájánál nincs erősebb érv, nagyobb bizonyság arra, hogy a szenvedésnek értelme van, és elnyeri jutalmát. A történelmi tényt, hogy Krisztus élt, és Mária volt az édesanyja, aki megsiratta, eltemette őt, még a nem hívők is elfogadják, viszont egy hívő többet is lát benne, mint az elvesztés miatti fájdalmat. Ha az, akit ilyen csapás ér, a saját gyötrelmét felajánlja Szűz Máriának, és őt kéri, ez hatalmas segítséget jelenthet számára, mert már tudja, hogy nincs egyedül. Papként azt tapasztalom, hogy az édesanyák ösztönösen is Szűz Máriánál keresnek oltalmat és vigaszt, de magam is fel szoktam hívni erre a fi gyelmüket. A tudat, hogy valaki fi gyel ránk, felemel, amikor leroskadnánk a bánat terhe alatt, meghallgatja a panaszunkat, és lecsillapítja lelkünk háborgó tengerét, nagyon sokat jelent. Mária példája már csak azért is fontos, mert megmutatja a kiutat – ő az, aki a legtöbbet szenved, viszont ő az is, akinek az elsők között jelenik meg a feltámadt Jézus. Mindez azért lehetséges, mert a hite nagyobb volt, mint a fájdalma: amikor a többiek azt kiabálták Jézusnak, hogy »szállj le a keresztről, ha Isten fi a vagy, mentsd meg magad, és engem is«, ő hallgatott. Elfogadta, ami elrendeltetett, mert tudta hogy ennyi szenvedés nem lehet hiábavaló.

Nem ezt a legnehezebb elfogadni? Hiszen a dolgok értelme, jelentősége sokszor csak nagyon hosszú idő után nyilvánul meg, és addig nagyon sok bánaton, önmarcangoláson, olykor vádaskodáson át vezet az út.

Igen, az első gondolata ilyenkor mindenkinek az, hogy »miért pont én«, »miért az én gyermekem?« Ha baleset történik, akkor a váratlanság a sokkoló, ha hosszú betegség után éri a halál, akkor a szenvedés az, amitől szerettük volna megkímélni, ha más okozta a tragédiát, bosszúra vágyunk, sokszor magunknak sem tudunk megbocsátani. Nagyon nehéz odáig eljutni lélekben, hogy ne hibáztassunk senkit, fogadjuk el, hogy ami történt, az Isten akarata szerint való volt, és a mi életünkben sem lehet értelmetlen. Azt látom, hogy akik ezt megértik, alázattal elfogadják, azoknak az élete egy ilyen tragédia után egészen más irányt vesz, mélyebb értelmet kap, és a hitük elnyeri jutalmát. Ennek élő példája számomra a nővérem, aki szintén elveszítette a kisfi át, és soha nem hallottam tőle, hogy miért épp őt teszi próbára az Isten. Olyan méltósággal és rendületlen hittel viselte ezt a csapást, hogy papként is csak tisztelettel tudok adózni neki.

Már pap voltál, amikor a családi tragédia megtörtént. Ez komoly próbatétel lehetett.

Az első pillanattól az volt bennem, hogy most nekem kell összetartanom a családot, a vigaszon túl valamiféle reménysugarat is nyújtani nekik. Soha nem voltam híve annak az elméletnek, hogy akit Isten fi atalon magához vesz, azt megmenti a későbbi bajtól, szenvedéstől, mert ezt hamis és sovány vigasznak találom. Azt szoktam mondani, hogy Istennél az idő másként méretik meg, és amit mi múltnak, jelennek, jövőnek érzékelünk, azt ő egyszerre látja. Amikor mi még a jelen fájdalmas gyászában őrlődünk, ő már tudja, milyen változás megy majd végbe bennünk, és mi vár ránk néhány év múlva. Istennél semmi nem véletlen, és semmi nem öncélú: lehet, hogy egy ilyen tragédia az, ami az itt maradottak életútját jó irányba fordítja, és megtanítja őket a fontos dolgokra fi gyelni. Az egészséges személyiséget az átélt fájdalom nem töri meg, hanem gazdagítja, erősebbé teszi. A seb nem gyógyul be teljesen soha, az űr ott marad, de a lényeg az, hogy mivel töltjük ki ezt az űrt – kétellyel és keserűséggel vagy hittel és reménységgel.

Továbblépni csak akkor lehet, ha az ember megtanul élni a fájdalommal, amely valahol mélyen örökre benne marad. Gyakran találkozol azzal, hogy a hozzátartozók nem tudják elengedni a kedves halottat, szinte megáll számukra az idő, és mint egy pózba, belemerevednek a fájdalomba?
Hívő embereknél ritkábban fordul elő, de azért megesik. Ez nem vezet sehová, mert éppúgy, mint amikor a gyónásban megvalljuk a bűneinket, az életben is tudnunk kell lezárni dolgokat. Nem magunkért élünk, és nem a halottainkért, hanem másokért, azokért, akik itt vannak velünk. Velük együtt kell terveznünk a jövőt, amely a bizakodó, önmagán munkálkodó ember számára még nagyon sok szépet rejtegethet. Mi igazán megtapasztaltuk ezt a csodát, hiszen az, ami a családunkban történt, mással, mint Isten kegyelmével nem is magyarázható. Nővérem kislánya a tragédia után két évvel, pontosan a fi a halálának évfordulóján született meg. Ez a gyönyörű, édes gyermek valóban Isten ajándéka, és talán nem volna itt, ha a bátyja nem hal meg, ha a szülei nem élik meg a kínok kínját, ha nem erősebb fájdalmuknál az életbe vetett hitük. Isten hatalmas és vigasztaló, megáldja azok szenvedését, akik bíznak benne, és megmutatja nekik, merre vezet az út a sötétségből a fény felé.

 Azt a mondatot, hogy »Uram, legyen meg a Te akaratod«, egy gyermekét temető anyának nagyon nehéz kimondania. Hogyan segíthet a lelkipásztor abban, hogy eljusson eddig a felismerésig, a szörnyű tragédiát is úgy tekintse, mint egy próbatételt, ne pedig úgy, mint egy végzetes csapást?
Kétféle teológiai elmélet létezik arról, mikor dől el, hogy az ember üdvözül-e, vagy sem. Egyesek azt vallják, hogy a halálunk pillanatában méretünk meg, mások szerint viszont az életünk során lehet meghatározó pillanat egy választás, amikor nekünk kell döntenünk. Ez lehet válsághelyzet, tragédia is, hiszen az ember valódi énje és hite akkor mutatkozik meg, amikor szörnyű teher nehezedik rá. A szeretet is csak akkor működik, ha van mögötte áldozat, egyébként üres frázis, tét nélküli locsogás. Amikor minden összeomlik körülöttünk és bennünk, akkor nem marad más, csak Isten; de őrá mindig számíthatunk. Nem csodákra kell gondolnunk és várnunk, csak arra, hogy erőt ad a túléléshez, új gondolatokra ébreszt, utunkba vezéreli azokat, akik segíteni tudnak. Ennél azonban nem is kell nagyobb csoda, hiszen az élet értelme maga a remény.

Azok számára, akik szeretett hozzátartozójukat, gyermeküket gyászolják, a húsvét hatványozottan a remény ünnepe lehet. Érzékeled ezt a hívek között?
Az első keresztény századokban csak a húsvétot, a feltámadás napját ünnepelték, aztán el kellett telnie egy kis időnek, hogy minden vasárnapon, majd minden szentmisében megemlékezzenek a feltámadásról. Szent Pál írja, hogy »ha Krisztussal meghaltunk, hisszük, hogy vele együtt élünk is«. Aki ezt elfogadja, az a saját és szerettei feltámadását is hiszi, és ezt a reményt ünnepli húsvétkor. Mindenki megjárja ilyenkor a maga keresztútját, de Isten mindenkinek csak akkora keresztet tesz a vállára, amekkorát el tud viselni. Aki épp roskadozik alatta, az is gondoljon arra, hogy aki megpróbáltatik, az fel is emeltetik, mert az Örökkévaló minden könnycseppet letöröl, minden hozzá küldött sóhajt meghallgat, és minden szenvedést megjutalmaz