Elrobogott vonat és víziók

A Léva és Párkány közt fekvő településre az 56-os országúton érkező idegent a tengelytörő kátyúkat kerülgetve óhatatlanul a provincializmus szele legyinti meg. Pedig Zselíz egykor, Gombaszög mellett, népművészeti fesztiváljaival egyfajta jelképe volt a szlovákiai magyarok kulturális életének. Ha még mélyebbre nyúlunk, európai jelentőségű szerepe is volt: itt élt és alkotott 1818 és 1824 között az Esterházy családnál zeneoktatóként Franz Schubert, aki a család Mária, Karolina és Albert nevű gyermekeit tanította. Zselízi tartózkodása idején 26 művet komponált. A város egyik jelképének számító Esterházy-kastély ma enyhén szólva elhagyatottan áll a nyolchektáros angolparkban, ahol egyébként az ország legöregebb mocsárciprusát, kétszáz éves platánokat, háromszázötven esztendős kocsányos tölgyet csodálhat meg a látogató. A kastély sorsa helyi viszonylatban tipikusnak mondható: legalább a tetőzetét rendbe hozták, így talán túléli a hosszú várakozást, hogy végre történjen vele valami. Mondani sem kell, hogy a teljes felújítása eurómilliókba kerülne, a városnak pedig erre nincs anyagi fedezete. Az ún. Baglyos ház szerencsére elég jó állapotban van, s a benne berendezett Schubert-múzeumban sok turista megfordul.

A rendszerváltás vesztesei

Zselíz alaposan lemaradt az idő robogó vonatjáról, ugyanakkor megvan a vízió, merre kellene elindulnia. A Zselíz, Franz Schubert városa címmel 2008-ban kidolgozott részletes projekt magában foglalja a legfontosabbakat: a Franz Schubert Hangversenyközpont, zeneiskola és egy szanatórium kiépülését, a hozzájuk társuló szállodák, üzletek és szolgáltatások nagyszabású terveit, beleértve a szintén lerobbant fürdő felélesztését (Akvapark), de szerepel benne a település központjában található „préri” beépítése is. A város polgármestere részletekbe menően, lendületesen ismerteti a terveket, amelyek természetesen évek, sőt évtizedek munkáját fogják igényelni, de mint mondja, vízió és álmok nélkül elképzelhetetlen egy település jövője.

„Keserves örökséget vettem át: a város el volt adósodva, s minden leépült. Zselízről eltűnt a műszaki szolgáltatás (közel félmillió eurós adósságot halmozott fel), el kellett adni a házkezelő céget (800 ezer eurós veszteséggel), megszűnt a helyi ipar, az évtizedekig működő kórház. Nem lettünk járási székhely, minden Léván van. Közel félmillió eurós mínuszban voltunk, 420 hitelezőnk volt! 2007-től mostanra megdupláztuk a város vagyonát. Ebből mintegy másfél millió eurót önerőből teremtettünk meg, több mint ötmillió euró értékben sikeres pályázatokat valósítottunk meg. Ez magában foglalja az alapiskola és a közterek felújítását és a zöldhulladék-feldolgozó biofermentor üzembe helyezését, ami közintézményeink takarékos fűtését is szolgálhatja. A pályázatokkal azonban nagyon rossz tapasztalataink vannak. Két éve várjuk, hogy a minisztérium kifizesse a nyertes pályázat összegét, amelyre hitelt kellett felvennünk, ráadásul a biofermentor által termelt fűtőanyag többletét eladhatnánk, de öt évig nem tehetjük. Milyen logika ez? Pedig olyan befektetésekre kellene törekednünk, amelyek hasznot is hoznak. Idén például 80 lakás építését indítottunk el, de ezt már privát befektetőre bízzuk, és a város megvásárolja tőlük.”

Döntött a megye

Külön téma a magyar gimnázium és alapiskola kérdése. Hely hiányában csak távirati stílusban: A város kidolgozott egy tervet, amely szerint a közép- és alapiskolát egyesíteni lehetett volna egy közös épületben, és a város lett volna a fenntartójuk. Ezt azonban Nyitra megye lesöpörte az asztalról, és kötelezte a magyar gimnáziumot, hogy költözzön (költségmegtakarítás végett) a szlovák gimnázium épületébe. A szülők és az önkormányzat, a helyi politikai és társadalmi szervezetek minden erőfeszítése hiábavaló volt. Ez a vonat is elrobogott tehát, holott a kérdést a nyolcéves MKP-s kormányzati részvétel – és a négyéves megyei dominancia – idején játszva meg lehetett volna oldani. Most már nem is a szlovák–magyar különállás vagy közösködés a kérdés, hanem az, hogy egyáltalán van-e jövőjük Zselízen a középiskoláknak. Az idei beíratás számait tekintve (19 elsős a szlovákba, 24 a magyarba) az embernek kételyei támadnak. Ráadásul idén megszűnt a nyolcéves gimnázium. A polgármester szerint két lehetőség maradt: vagy egyházi, vagy magániskolát alapítani, és kérvényezni az iskolahálózatba való felvételét.

Álmok és tervek

Bakonyi Pál mérnök második megbízatási időszakban polgármestere a városnak. Nagy tapasztalata van, hiszen a kilencvenes években – a Demokrata Párt egyik alapítójaként – résztvevője volt az országos politikának. „2008-ban készítettük el ezt az európai színvonalú marketingtervet. Jelentkezett is négy befektető, a képviselő-testület azonban nem akarta idegenekre bízni a dolgot, s inkább úgy döntött, hogy a helyi erők szedjék össze, amijük van; így például a „préri” (a központban álló üres telek) beépítése várat magára. Hasonlóan alakult a kastély és a termálfürdő sorsa is. Pedig – s ezt megfogalmaztam az elején – meggyőződésem, hogy nekünk a saját lábunkra kell állnunk. Nem várhatjuk azt, hogy majd az unió és a külföld megoldja a problémáinkat. Ők csak feltételeket tudnak biztosítani, de azt nekünk kell megfogalmaznunk, hová, merre szeretnénk fejlődni. Szerintem Zselíznek az adottságaiból kell kiindulnia. A közeli Léván, Esztergomban, Komáromban megvannak az ipari parkok, miért jönne akkor ide befektető? Se gyorsforgalmi út, se infrastruktúra nincs hozzá. Ráadásul az országos kategorizálás szerint mi nem is igényelhetünk ipari parkra támogatást, önerőből pedig öngyilkosság lenne ilyenbe belefogni. Abból kell tehát kiindulnunk, amink van.

Az önkormányzat által kidolgozott terv lényege, hogy Zselíz a saját lábára álljon, és történelmi-természeti adottságaira építve fejlődjön. Nyilván egyszerűbb lenne toldozni-foldozni, de az nem vinné előbbre a dolgokat. Bakonyi Pál ezt egy példával illusztrálja: „Sokan morognak, hogy rosszak a közútjaink. A városnak 36 kilométernyi útja van, egy méter új út mai áron ezer euróba kerül. Harminchatezer métert körülbelül 90 évig tartana elkészíteni a rendelkezésünkre álló költségvetésből. Ezért van szükség arra, hogy a saját lábunkra álljunk, és akkor majd lesz forrás közútra, járdára, kultúrára, mindenre.

Az ötpilléres stratégia első pontja a saját vízgazdálkodást célozza, hogy ne kelljen Bősről vennünk a drága ivóvizet. Ehhez négy kút rekonstrukciójára és a vízkezelési technológia korszerűsítésére lesz szükség. A második az energia kérdése: már két éve készítjük elő a saját biomassza-erőmű megvalósítását. (A város kb. 15 ezer tonna biomasszát termel.) Ehhez kapcsolódik a kommunális hulladék szerves eredetű részének felhasználása. Az erőmű ezt a kérdést is képes lesz megoldani. 25 millió eurós befektetés, de a város energetikai és hulladék-gazdálkodási szükségletét biztosítani tudja, sőt szolid hasznot is termel. A harmadik pillér az alapélelmiszerek kérdése. A víz és az energia révén megtakarított pénzből felépülhet egy vásárcsarnok, ahol a helyi termelők áruját fogják értékesíteni. A következő pillért szintén a helyi adottságok jelentik: a már említett kastély, fürdő s a hozzájuk kötődő idegenforgalom.”

Bakonyi mérnök hangsúlyozza, hogy folyamatról van szó, amely ráadásul nem fog mindenkinek tetszeni, hiszen erősek az ellenérdekeltségek. De mint föntebb említettük, aki nem tervez, az lemarad. Zselíznek éppen az volt a baja tíz-tizenöt éven keresztül, hogy elképzelés nélkül kullogott az események után. Bár a város külleme jó értelemben változik, a súlyos örökségtől nehéz megszabadulnia.

Hely hiányában nem tértünk ki a helybeli kulturális és sportéletre, pedig jól működik a megújult vezetésű Csemadok, a Kincső néptáncegyüttest külföldön is ismerik, kiváló könyvtára, zeneiskolája van a városnak, havonta megjelenik a Zselízi Hírmondó, közismert a Garam menti verbunktalálkozó, a katolikus templomban 14. századi, különleges freskót láthatunk, és még sok egyebet említhetnénk. Ezekről talán legközelebb ejtünk szót.