Los Angelesből repült Münchenbe Casey Affleck, Hollywood Oscar-díjas színésze, Ben Affleck rendezőként is elismert öccse, de onnan már kocsival folytatta az utat Karlovy Varyba. Repülőjegy helyett ugyanis egy megbízható, kényelmes verdát kért, hogy azzal hasíthasson végig Németországon, és Nyugat-Csehországból is kapjon valamit. A földről. Mert a magasból nem sokat látott volna. Sofőrt nem kért, végig ő vezetett, navigációra hagyatkozva. Ilyen vendége sem volt még Karlovy Varynak. Egy mindenre kíváncsi amerikai.
Nagy filmekkel tette le a névjegyét: Good Will Hunting, Ocean’s Eleven – Tripla vagy semmi, Hideg nyomon. 2008-ban a Jesse James meggyilkolása, a tettes a gyáva Robert Ford című krimiben nyújtott alakításáért Oscar-díjra jelölték, az elismerést azonban kilenc évvel később, A régi városért kapta meg. 2017-ben, amikor eddigi filmes munkáiért Kristályglóbuszt kapott Karlovy Varyban, a Kísértettörténet hazajáró szellemeként jelent meg a mozivásznon. Pedig már rendezőként is bemutatkozhatott volna, a Még mindig itt vagyok című filmjével. A tavalyi mustrára az Életem fényét hozta. Írója, rendezője, főszereplője és a producere is ennek a posztapokaliptikus sci-finek.
Két évvel ezelőtt ugyanitt, ugyanennél az asztalnál beszélgettünk a Pupp Szállóban. Akkor volt friss Oscar-díjas. Két esztendő nem nagy idő, mégis megkérdezem: változtatott valamit a szakmai életén az Amerikai Filmakadémia rangos elismerése?
Nincs egyértelmű válaszom a kérdésre. Nem mondhatom, hogy azóta két tucat forgatókönyvvel több fekszik az asztalomon, mint korábban, vagyis hogy majd szétszednek a hollywoodi mogulok, és mindenki velem akar dolgozni. Semmi ilyen nem történik. A sorsomat továbbra is én alakítom. Az van, amit én akarok. Álmaimban sem látom Pókembernek vagy Terminátornak, de még James Bondnak sem magamat. Nem vonzanak a nagy költségvetésű hollywoodi akciófilmek, és ezt tudják is rólam a teljhatalmú stúdióvezetők, producerek. Nem keresnek, nem ostromolnak, nem könyörögnek, hogy adjam az arcom, a nevem, a tehetségem a munkáikhoz. Továbbra is a saját utamat járom.
S a Karlovy Vary-i fesztivál felkérésére, hogy legyen a sorozatban készülő fesztiválklipek egyikének főszereplője, miképpen reagált?
Szívesen vállalkoztam a feladatra.
Pedig akkor még nem is tudta, mire mond igent, milyen történetre. A klip azóta elkészült, és remekül sikerült. Bájos történet, finom humorral átszőve. Betér egy ócska bodegához hasonló zálogházba, valahol Los Angeles határában, a hóna alatt pár megunt cuccal, de a pult mögött álló idős matrónának csak a videokamera kell, a Karlovy Varyban kapott Kristályglóbuszra fitymálóan csak annyit mond: „Ilyenből van már egy rakat, de a kutyának sem kell!” Úgyhogy csalódottan elkullog vele. Ez a két és fél perc mindig megnevetteti a közönséget.
Bevallom, számomra egyáltalán nem tűnt szórakoztatónak a történet, amikor elolvastam a forgatókönyvet. Nem értettem, mi ebben a pláne. Nem éreztem rá a csehek száraz humorára. Hiába magyarázták nekem a prágai kollégák, hogy majd meglátod, milyen jól fog elsülni a filmecske, valahogy nem tudtak meggyőzni. A forgatásra csupán egyetlen délutánunk volt, ezért nem is akartam mindenféle kérdésekkel húzni az időt. Vegyük fel és kész, gondoltam. Aztán megkaptam a klipet, és teljesen odavoltam tőle. Imádom. Elképesztően szellemes, jó a hangulata, és én magam is nagyokat kacagtam rajta.
Vannak azért ennél sokkal komolyabb munkái is.
A filmekkel, konkrétan a két rendezésemmel úgy vagyok, mint a gyerekekkel. Az egyik jobban sikerült, a másik kevésbé, de mindkettőt egyformán szeretem, hiszen én vagyok az apjuk.
A valóságban is két gyermek apja. Két fiúgyermeké.
Tulajdonképpen ők inspiráltak az Életem fénye megírásában. De amikor elárultam nekik, hogy az irántuk érzett végtelen szeretetem hívta elő bennem a történetet, mindketten fellázadtak, hogy ezt nem tehetem velük. „Mi nem akarunk szerepelni a filmedben!” – mondták, és addig könyörögtek, míg a két fiú helyett egy bakfis lett a film másik hőse, és változtatnom kellett a sztorin is. A bakfist az unokahúgaim mintájára formáltam meg, de nekik ezt meg sem említettem.
Meglehetősen lehangoló történettel állt elő: egy beazonosíthatatlan vírus pusztít a földön, de csak a nőket sodorja halálba. Apja és lánya, miközben végeláthatatlan útjukat járják, rengeteg veszélynek vannak kitéve. Hogy minden rossztól megvédje a bakfist, fiúnak öltözteti és adja ki az apja, de a lányban már ébredezik a nő, és próbál kitörni a rákényszerített korlátok közül. Mi motiválta egy ennyire sötét kamaradráma megrendezésében?
Nem szeretnék egy kivételes elme szerepében tetszelegni. Ez a film nem úgy született meg, hogy mindent előre elterveztem, átgondoltam, kitaláltam. Elindultam egy úton és írtam, aminek ez lett a vége. Hogy a film ilyen sok izgalmas kérdést vet fel, arra már csak azután jöttem rá, hogy elkészült. Szeretem a személyes drámákat, sci-fivel ötvözve pedig különösképpen. Apa és lánya Vancouver sötét erdeiben barangolnak, néha elég ijesztő tájakon, de nem akartam, hogy végig csak az ő beszélgetéseiket hallják a nézők. Az egy idő után elég unalmas lett volna. Kellettek más, zavaró, feszültséget keltő elemek. Sok olyan film készült már, amelyben valamelyik szülő a gyerekével együtt veszi nyakába a világot, ám a kitűzött célt nem érik el. Az én történetemben egyetlen célja van az apának: megmenteni a lánya életét, kivezetni őt egy szörnyűséges világból, ahol már nincsenek törvények, és a káosz az úr.
Hol egy sátorban, hol egy elhagyott, lepusztult házban húzza meg magát apa és lánya, sőt még egy teljesen kihalt városba is betérnek. A kiszámíthatatlan helyeken leselkedő erőszak többször is megjelenik a filmben. Mintha égő gyertyával sétálnánk a sötétben, és végig attól rettegnénk, nehogy kihunyjon a láng. Szeretetet és biztonságot sugárzó embert játszik az apa szerepében, aki túlzott óvatosságból mindent az ellenőrzése alatt akar tartani.
Aztán eljön a pillanat, amikor rádöbben: a lánya már egy önálló világ, és kezd elszakadni tőle, hiszen függetlenségre vágyik. De az apa még akkor sem adja fel. Meghatóan, ám kissé ügyetlenül próbálja elmagyarázni, hogy mi is az a rasszizmus, szexizmus, és hogyan születik a gyerek. Szülőként én is gyakran kerülök konfliktusba magammal. Védeni, egyfolytában védelmezni akarom a gyerekeimet, miközben tudom, ezzel sokszor az érzelmi fejlődésüket akadályozom. Ugyanezt éltem meg én is kissráckoromban. Apám is, anyám is annyira óvott minden rossztól, hogy az már sokszor elviselhetetlen volt számomra. Vártam, hogy végre levegyék rólam a kezüket, és engedjenek szabadon. És bár tudom, hogy ez az élet rendje, a saját gyerekeimet én is ugyanúgy féltem, mint ahogy a szüleink féltettek minket, Bent és engem.
Két nemzedék, szülők és gyerekeik között egyre mélyebb szakadék tátong már.
Én is ezt tapasztalom. A mai gyerekek többsége sajnos jobban bízik az okostelefonban, mint a két szülőjében vagy a többi családtagjában. Az elmúlt húsz év alatt rengeteget változott a világ. És mindezt a változást a mai tizen- és huszonévesek a magukénak érzik. Nagyon nagy előnyre tettek szert velünk szemben, a nagyszülők nemzedékéről nem is beszélve. Én sem vagyok szent, én is elkövetek sok hibát. A fiaim szemében látom, mikor döntöttem rosszul, mit kellett volna másképp csinálnom. Amióta apa vagyok, sokkal többet tudok magamról, mint amikor még nem voltak gyerekeim.
Filmbeli lányát a kanadai Anna Pniowsky játssza, akiben a jövő nagy reménységét látják az amerikai filmkritikusok.
Anna okos, intelligens, tehetséges lány. Szívét-lelkét belevitte a szerepbe. Valóban fényes jövő vár rá, csak előbb el kell végeznie a középiskolát és az egyetemet. Az az igazság, nem is mi választottuk ki őt, hanem ő döntött mellettünk, hogy akarja ezt a filmet. Jelentkezett a válogatásra, és mindenkit maga mögé szorított. A legnehezebb helyzetekben is remekül helytállt. Nem kellett sokat magyarázni neki. Érzékeny, gyors felfogású lány. A szülei végig ott voltak a forgatáson. Nem érhette őt lelki sérülés.
Floriana, a párja könnyen belement, hogy München és Karlovy Vary között kocsival tegyék meg a távolságot?
Jobb utaskísérőt nem is kívánhattam volna magamnak. Egész idő alatt figyelt rám, okosakat mondott. Időben felhívta a figyelmemet, hogy mikor merre kell fordulnom.
Bátyjával, az ugyancsak Oscar-díjas Bennel nem terveznek újabb közös filmet?
Mindketten a magunk útját járjuk. Én az elvontabb témákat szeretem. Színészként biztosan részt vállalunk a másik rendezésében, de például úgy, mint a Coen fivérek, aligha fogunk létrehozni közös filmet. De velük például boldogan dolgoznék. Náluk jobb rendezőpárost nem is ismerek a világon.
Pályájának ezen a szakaszán miben leli nagyobb örömét, a rendezésben vagy a színészi játékban?
Nem hiszem, hogy meglepem a válaszommal: egyiket sem szeretném abbahagyni.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.