Elengedett GYÜMÖLCSFÁK

Nem az Emma miatt lettek halálra ítélve, mert az idő tájt még nem gondoltuk volna, hogy nekünk is lesz olyan szelünk, amely elég erős és romboló ahhoz, hogy elnevezni is érdemes legyen. Hatalmas volt már mindkettő, az okozta a vesztüket. Hogy túlnőttek a házon, örökké belekapaszkodtak a villanydrótba, s kiverték a biztosítékot a karón. Mindannyiszor villanyszerelőt kellett hívni, aki fémpofákkal kapaszkodva felkúszott a pózna tetejére. Teremni sem termettek már, mint korábban, hiszen örökké nyesni kellett őket, hogy ne fogják a napot. Olyan árnyékkal terpeszkedtek utolsó éveikben, hogy alattuk a lóhere is csak apró sárga leveleket hajtott, korcs satnya száron. Nem maradt más megoldás, alsó és külső ágaikat lombhullajtás után évente csonkítani, botolni kellett. Emiatt apró termést érleltek, szinte már nem is volt bele, csak héja a diójuknak, ezért lettek halálra ítélve. Első évben az egyik, esztendőre rá a másik. Nehezen bántak el az elsővel, megtermett óriás volt, matuzsálem. Nem is úgy estek neki, mint manapság, motorfűrésszel, hogy felszeleteljék, mint a tésztát. Kötelekkel mentek neki. Körbeásták, csákánnyal megszaggatták a gyökereket, átkötötték a derekát, s nekifeszülve húzták tízen-tizenöten, jól megtermett falusi emberek. Addig ráncigálták, míg meg nem adta magát, s földre nem zuhant hatalmas csapódással. Következő tavaszra szélütést kapott a másik. Egyik felén az ágak nem bontottak rügyet. Úgy tűnt, az viselte meg, hogy nem tartott neki árnyékot északról a párja. Azt kevesebb erővel is el lehetett dönteni. A fák után az állatok fogyatkoztak. Előbb egy disznót tartott kettő helyet. Később egyet sem. Kacsákból harmincöt helyett tizenöt lett, majd tíz, végül a tömőketreceket is felaprította tűzifának. Megvált a kutyától, a macska pedig elpusztult mellőle, öreg volt már, elvonult kimúlni. A tyúkokat hagyta meg a legtovább: nyolc-tíz évig tartotta, becézgette ugyanazokat. Becézgette, mivel nevük is volt, aszerint kapták, ahogy az esztendők megviselték őket – volt a púpos, a lógó szárnyú meg a hullajtott tollú. Kényeztette őket minden jóval. Télen szeletelt savanyúságot kaptak zöld helyett. Végül megfőttek ők is egyik a másik után, erőlevesnek. A csupasz udvarban már csak a körtefa állt. Esztendők hosszú során aggódott a terméséért, féléretten begyűjtötte, s üvegbe rakta télire befőttnek. Ahogy ő ment össze, úgy húzott a fa mind jobban a magasba. A végén már nem volt ereje, hogy felkapaszkodjon rá. Nyolcvan évével nem bírt létrázni. Ha nem neki van, hanem a madaraknak, minek tartsa. Elengedte, hadd menjen el mellőle. De a kertet már előkészítette az új tavaszra. Azt nem adja a gaznak. Még nem.