Élen a jégen

Nagyon rendben van a csehek új Nepelája. Megérdemelték a zágrábi aranyat. Új műkorcsolyabajnokuk tökéletes. Úgy pörög, mint a propeller. Nincs hibája. Jégre termett alkat. Hatalmas ugrásaiból arányos termete kész esztétikát teremt. Kiváló. Nálam mégsem ő áll az élen. Nekem ahhoz valami más is kell, mint technika. Tűz, vagy nem is tudom, minek nevezik azt a belső lobogást, ami kifelé sugározva megolvasztja a jégszívet is. Mint legutóbb a francia Candeloro: olyan színházat kerekített, olyan történetet penderített a jégre, hogy tombolt a közönség. Lejtett egy táncos gesztust, és zúgott a taps. Mégis úgy búcsúzott leborulva, híres jégcsókjával az amatőr korcsolyázástól, hogy nem léphetett fel a dobogó csúcsára. A bíráknak nem a színház, nem a sugárzó jelenség kellett, hanem a szabványnak megfelelő akrobatika. Ez fáj nekem a jégtáncban is: azt kezdik elvenni belőle, ami annyira vonzó benne. A kűridőt teletűzdelik kötelező elemmel, s alig jut lehetőség a koreografált, egyéniséget megmutató futamokra. Igazából csak a gála közönségbarát. Csupán ott rúghat „jégbe” a személyiség. Ott még lehet klasszikus, korhű kosztümben eltáncolni Anyegint – olyan illúziót keltve, mintha a Puskin-hősök az Ermitázsban kelnének életre, jóllehet a díszletet nem a híres galéria műkincsei adják, hanem a (jég)színházi hatást romboló reklámfeliratok a palánkon. Sírna a régi orosz iskola, sikoltva csúszna le a jégről a csodálatos Pahomova–Gorskov páros, akik annak idején líraian fi nom, keményen elegáns megjelenésükkel megteremtették az eszményi jégtáncospárt. Jönnek az oroszok most is, de már másként. Ígéretes Voronovuk, aki örömkorcsolyázik, menő angol zeneszámra fut. Ilyesmi jó pár éve szentségtörés lett volna. Most édes-borongós érzést vált ki, ha korcsolyaél-alávalónak felhangzanak fülbemászó orosz szövegek is, mint az Ocsi csornije i prekrásznije… vagy a Vremja, ona nyelecsit. Jó, hogy itt tartunk. Hogy ilyen színes és nyitott lehet a világ a jégen. „Tomáš, jsi nejlepší” feliratú cseh zászlót lobogtatva őrjöngnek a cseh bajnokért japán tinik. A cseh bajnokért, aki kiérdemelte az elsőséget. Én mégis inkább a hétördög svájci Lambiel kűrjét mentettem el a tudatomba, aki úgy üzen a kamerába, hogy két mutatóujját apró szarvacskákká változtatja halántéka mellett. Izzik a levegő körülötte. Egyéniséget, karaktert, sugárzó szenvedélyt, isteni lendületet hoz magával a jégre. Végül is rendben van, hogy a tökéletes ugrásokat díjazzák arannyal. A személyiséget anélkül is megőrzi az emlékezet.