Elcsitult viharok

Jéger Zsombor korosztálya kiugró tehetsége. Nagyszínpadon a Vígszínházban kezdett a Popfesztivál 40-ben, pár előadás után azonban már a Katona József Színház társulatában találta magát. A nagy áttörést mégsem ott, hanem az Örkény Színházban élte meg, a Mácsai Pál rendezte Übü királyban. Azóţa egyenesben van.

Mundruczó Kornél társulatával, a Proton Színház Látszatéletével, amelyben a jobb életre vágyó, a nagyvárosi életben alámerülő, önmagát a végsőkig gyűlölő Ruszó Szilvesztert alakítja, Bécs után Német- és Franciaországban is bemutatkozhat. Magasra lőtte őt a szerep, de vannak hozzá szárnyai. Erősek, izmosak. Pár évvel ezelőtt, Fischer Iván operájában, a Vörös tehénben parasztlegénykeként tilinkózott a színen. A Budapesti Fesztiválzenekar a világ egyik legjobb zenekara. Miután Zsombor először elfújta a dalt a számára korábban ismeretlen hangszeren, a zenészek kórusban bravóztak neki. Édesapja hangszerész, zongorahangoló, ajándékba mindig hangszert kapott tőle, így bármit vesz is a kezébe, abból kihozza, amit ki kell hoznia.

„A színművészeti első évében nem volt kötött anyag. Csupa olyan dolgot kellett csinálni, amit a saját életemből merítettem. Év végén például az volt a feladat, hogy mutasd meg, milyen az, amikor hazamész. Ezeket az élményeket akkor még nem tisztáztam le magamban. Nagyon mélyen el voltak ásva bennem. Igazából csak a harmadik évben jutottam el oda, hogy már biztos kézzel tudtam kutatni a mélyben, és képes voltam ép lélekkel dolgozni. Addig semmi. Képtelen voltam megszólalni, egy jó színpadi állítást tenni. Olyan dolgokat kellett megmutatni, amikről nem szívesen beszéltem. Csupa seb volt a lelkem. A gyerekkoromból nincsenek nagy fájdalmaim, csak a későbbi évekből. Apám és anyám között eldurvult a kapcsolat. De annyira, hogy nem tudtam tanulni, koncentrálni. A gimnáziumot estin fejeztem be. Nem voltam boldog, kiegyensúlyozott emberke. A színművészetin meg azt várták tőlem, hogy erről valamilyen formában beszéljek. Legyek nyitott, öntsem ki magamból, hogy mi történt velem, árusítsak ki mindent. Nem voltam gátlásos, egyszerűen nem tudtam megoldani a feladatot. Az első két évben folyamatosan figyelmeztettek, hogy romboló energiát árasztok magamból. Sokszor voltam negatív, elutasító. Apró dolgok nagy belső feszültséget váltottak ki bennem. Harmadévesen úgy mentem be egy mozgásórára, hogy ami történt, megtörtént, mostantól minden másképpen lesz. Ma már belátom, hogy igen, sokkal nyitottabb is lehettem volna, és igen, sok esetben mániásan rácsúsztam bizonyos dolgokra. A nagy megkönnyebbülést az hozta el, hogy bekerültem az Örkény Színházba. Ott már szabadabbnak éreztem magam. Az egyetemen meg voltam fojtva. Minden zavart. A város, a zaj, a kollégiumi szoba, az egyetem fekete falai, az, hogy éjjel-nappal ugyanazokat az arcokat láttam, közben állandóan le kellett raknom valamit az asztalra – magamból! Nem tudtam miből töltődni, táplálkozni, hiszen össze voltunk zárva. Ment az őrlődés, a kínlódás, az önmarcangolás anélkül, hogy fejlődhettem volna, vagy valami újat tudtam volna kipréselni magamból.”

A legerősebb impulzusok gimnazista korában érték. Matekból és olaszból megbukott. Zenekara volt. A debreceni színházban játszott. Ötévesen Mauglit A dzsungel könyvében, ami aztán vitte előre.

„Az otthoni dolgok miatt tele volt mocsokkal a lelkem. Össze voltam zavarodva. Az osztályfőnököm volt az olasztanár. Nem voltunk jóban, sajnos. Gyűlölt valami miatt. Ördögnek nézett. Tizenhat évesen már nem játszhattam a színházban. Az iskola nem engedte. Anyukám akkor maradt munka nélkül, kiment dolgozni Németországba, a nővérem elköltözött otthonról. A húgom és én maradtunk apámmal. Mostanában döbbentem rá, hogy alaptalan dolgokban álltam mellé, sok mindenben nem is volt igaza. Olyan dolgokat várt el anyámtól, amiket abban a helyzetben lehetetlen volt teljesíteni. Mindketten ebben mentek tönkre, de nem váltak el. Anyám már hazajött, besegít a húgomnak, akinek két kislánya van. Sajnos, azt kell hogy mondjam, nagy káosz volt a családunkban. Totál szétcsúszott mindenki. Egy évig én is depressziós voltam. Az volt a halál. Semmi nem történt. Aztán biciklis pizzafutár lettem, meg kórházban takarítottam. József Attila verseit énekeltem a szobában. Ültem a zongora mellett, és mindegyiket megzenésítettem. Hegedülni is tudok. Furulyázni. Gothár Péter látta a Meggyeskert-vizsgánkat, ő hívott dolgozni a Katona József Színház Kamrájába. Olyan emberre volt szüksége, akinek jó ritmusérzéke van. Húszévesen elég hebrencs fiú voltam, aki mindenben a poént kereste, és nem érdekelte, hogy ki nézi, azt hitte, mindent megtehet. Ennek vége. Amikor eljöttem Debrecenből, azt mondtam, öngyilkos leszek, ha nem vesznek fel a színművészetire. Megbeszéltem magammal, hogy ki fogok lépni az életemből. Szerencsére nagyon jó passzban voltam. Felvettek.”

Harmadévesként, amikor már nemcsak az egyetemen dolgozott, hanem Eszenyi Enikővel a Vígszínházban, Gothár Péterrel a Kamrában, kezdte jobban érezni magát. Szabadabbnak. A feszültség az Örkény Színházban oldódott fel benne, amikor Mácsai Pállal dolgozott. Ott érezte először biztonságban magát, ő hozta ki belőle elsőként, amit meg akart mutatni végre. Hogy nem kevés az, amit nyújtani tud.

„Mácsai Pali a nevemen szólított, és egyenrangú partnerként kezelt, és ez elmondhatatlanul jólesett. Vele jól tudtam dolgozni. Mellette ki mertem mondani, hogy fussunk még egy kört, próbáljuk meg újra, nézzük meg, hogyan lehetne még jobban csinálni. Az Übü király próbáin megbékéltem magammal. Önazonos lettem. Megtanultam kezelni a belső energiámat. Akkor ez nagy feladat volt. Ott találtam meg azt a társaságot, emberséget és nyugalmat, amely annyira hiányzott az egyetemen. A jó szó. A biztatás. A rendben levés. Ettől a helyzettől nyugodtam meg annyira, hogy elfogadjam, ráébredjek, nem rossz, amit csinálok. Az egyetemen ugyanis azt gondoltam, tévúton járok. Pali mellett magamhoz képest a maximumot tudtam nyújtani. Nem stresszelt. Szép folyása volt mindennek.”

Bergman darabjában, a Legjobb szándékokban ő volt a depressziós srác, aki mindentől szenved. Tudta, mit kell tennie. Akkoriban ő maga is ilyen helyzetben volt. Borbély Szilárd Nincstelenek című regényének színpadi változatában több szerepet választhatott magának. Lehetett kisgyerek, parasztember, orosz tiszt, sőt még apa is. Máté Gábor rendezte a darabot, ő adott szabad kezet mindegyiküknek az osztályban, hogy maguk döntsék el, ki melyik figurát akarja eljátszani. Amikor letolt gatyával, kisgyerekként fekszik haragos anyja térdén, keményen csattognak a tenyeresek csupasz fenekén.

„Cél volt, hogy jól szóljanak az ütések. Az ott igazi elverés volt. Előadás előtt mindig nyomok huszonöt fekvőtámaszt, hogy éljen a testem, éljenek az izmaim. Otthon, lefekvés előtt is lenyomok párat. Sok mindenre képes a testem. Nem okoz gondot az emelgetés, a cipekedés. Apámmal sokszor raktunk fel zongorát utánfutóra.”

Ken Kesey, Száll a kakukk fészkére, Billy Bibbit a Belvárosi Színházban. A dadogós fiú, aki szorongásai miatt került az elmegyógyintézetbe. A legszelídebb ápolt a rácsok mögött, akit anyja dugott be gyógykezelésre. McMurphy neki szerzi meg Candy nevű nőismerősét, hogy tudja meg végre a gyerek, mitől szép egy éjszaka. Másnap reggel a kegyetlen főnővér megfenyegeti őt, hogy mindent elmond az anyjának. Ettől a fiú teljesen összeomlik, s egy összetört pohárral elvágja a saját nyakát. Jéger Zsombor érzékeny játéka a Forman-filmbeli Brad Dourif alakítását is felülmúlja. Billy Bibbit érzékenysége, belső magánya, testi-lelki robbanása olyan finom színészi eszközökkel rajzolódik ki, hogy minden megnyilvánulása, fellobbanása és összeomlása, kínja és reménye mélységesen felkavaró.

„A dadogás azokból a feszültségekből születik meg bennem, amelyek aznap este eszembe jutnak. Kellemetlen, fájó, éles emlékeket halászok elő magamból. Bizonyos dolgok ellen mint gyerek nem tudtam tenni. Ha ezekre gondolok, a beszédben azonnal elakaszt valami. Nagyon akarom mondani, de nem tudom, mert annyi mindent érzek egyszerre. Pörgetem, pörgetem, gondolom, gondolom, és már bele is lovalom magam ebbe az állapotba. Nehéz szerep, de hálás. Billy Bibbit esetlen is, vicces is, lehet őt sajnálni, ugyanakkor szeretni is.”

Hogy mi kell a napi boldogságához? Egyetlen szóval válaszol: „Nyugalom.” Lelki diagnózisa a következőképpen hangzik:

„Sokat csillapodtam az utóbbi időben. Összerendeződtem. Kompaktabb lettem. Már nem félek, ha próba közben valamit elrontok. Csak annak a véleményével foglalkozom, akiével érdemes. Sok mindent kell tennem azért, hogy talpon maradhassak. Rengeteg emberrel kell dolgoznom, hogy biztos lehessek magamban. A konfliktusokat kerülöm. Apámnak sem nagyon veszem fel a telefont. Az a rossz, ha este nincs előadás. A játék mindig helyrerak. Ha nem próbálok, nehezen találom a helyemet. Nem tudom, mi a dolgom. Imádok egyedül lenni, de rövid idő után egyből társaságra vágyom. Eléggé furán váltogatom ezt. Félrevonulni is szeretek, csendben lenni. Talán azért is, mert néha rohadt sokat beszélek. Utálom a hangzavart, a sok embert. A bulik sem vonzanak. Inkább főzök otthon, azt nagyon élvezem. Az is jó, hogy több helyen játszhatok. Hogy vannak esték, amikor Pogány Judit mellett ülhetek. Hogy Csuja Imrét nézhetem. Hogy Monori Lili játssza az anyámat. Szerencsés vagyok. Bármi történt is velem, most hibátlan a sorsom.”