Egymást húzzák a gödörből

Paradox módon ebből a pokolból mégis csak úgy vezet út kifelé, ha a szenvedélybeteg mellett kitart a családja, ha tudja, hogy érdemes, mert van kiért megküzdenie önmagával.

„Nem voltam sem férj, sem apa”

Tamás – nevezzük így, mert a név úgysem lényeges, 47 éves, és tíz éve absztinens. Azelőtt több mint két évig ivott masszívan – egyszerűen mert ízlett neki. Azt mondja, kibúvó, hogy valaki bánatában vagy a problémák elől menekülve kezd inni, mert eleinte mindenkinél csak stresszoldó vagy társasági szokás az alkohol, aztán lassan, észrevétlenül az életét uraló szenvedéllyé válik. „Észre sem veszi az ember, és már nem azért iszik, mert jó, hanem azért, hogy ne legyen rossz – mondja a fiatalember. – Én is így voltam vele, mindennap meg kellett, hogy legyen az a bizonyos szint. Arra még képes voltam, hogy elvégezzem a munkám, de arra, hogy a család életében is részt vegyek, már nem. Otthon laktam, de nem voltam sem férj, sem apa. Olyan kábulatban éltem, hogy nem is tudatosítottam, milyen fájdalmat okozok a feleségemnek és a szüleimnek. A feleségem már a jegygyűrűjét is visszaadta, hogy nem akar velem élni; ez is mindegy volt. De 2003. augusztus 15-én, Nagyboldogasszony napján valami történt, és ráébredtem, hogy segítségre szorulok. Azt hiszem, a sok imának köszönhető ez, amelyet a családtagjaim értem mondtak. Aznap azzal mentem haza, hogy be akarom fejezni az ivást. Az égiek rendelték úgy, hogy apósom pont akkortájt találkozott a komjáti Anonim Alkoholisták Klubjának vezetőjével, és az több brosúrát is adott neki a témáról. Elolvastam őket, aztán elmentünk Elemérhez. Amikor elkezdte nekem mesélni a saját történetét, mindenben magamra ismertem, Azt hittem, apósom már részletesen beszámolt neki rólam, de kiderült, hogy minden iszákos útja egyforma, és egészen mélyre kell zuhannia ahhoz, hogy felálljon.”

„Mintha kómából ébredtem volna”

Tamás a felállást azzal kezdte, hogy tizenkét hétre bevonult az elvonóra. Amikor bejelentette, hogy elszánta magát, felesége megkérdezte, biztos-e benne, hogy kibírja. Ő csak annyit válaszolt, hogy ha visszavárják, igen. És kibírta. „Az elején csak magammal meg a fizikai rosszullétemmel voltam elfoglalva; abban bíztam, hogy később jobb lesz. De a neheze utána következett. Önvizsgálatot kellett tartanom, és életrajzot írnom, majd ezt felolvasni a többiek előtt. A következő lépésben meg kellett hívni valakit a családból, és előtte is felolvasni. A feleségem utólag bevallotta, hogy meghatotta az őszinteségem. Voltak humoros jelenetek is: az egyik társam azt ecsetelte az életrajzában, hogy náluk minden rendben volt, harmonikus házasságban éltek, mire a felesége megszólalt: »Majd adok én neked harmóniát!« A második lépésben azt elemeztük, mi vezetett ide, a harmadikban pedig, hogy mi az, ami számunkra fontosabb, mint az alkohol. Én új életet akartam, ez tartott vissza attól, hogy a pohár után nyúljak. Három hónapi absztinencia után roppant büszke voltam magamra, az első évet győzelemként éltem meg, a többi már természetesen ment. Nem hiányzik az alkohol, mert ráébredtem, mennyi minden van az életemben, amit majdnem elveszítettem miatta. Mintha kómából ébredtem volna fel: egyszer csak tinédzserkorú gyerekeket találtam otthon. Sajnálom, hogy a közbeeső idő kimaradt. Sok mindenre rácsodálkoztam, és rádöbbentem, mennyire nem vettem ki a részem a hétköznapi teendőkből. Épp emiatt sok a válás azután, hogy az alkoholista végigcsinálja az elvonót. Egyszerre mindenbe beleszól, mindent kifogásol, a partner pedig joggal mondja neki, hogy eddig mindennel egyedül kellett megküzdenie. Mi ezt is kibírtuk, együtt vagyunk, és nem győzök érte hálát adni a feleségemnek. A körzeti doktornőnk azt mondta nekem, hogy ez természetes, hiszen az oltárnál azt fogadta, hogy jóban-rosszban mellettem áll. De én tudom, hogy ez sokkal több annál, mert ezt a bajt nem a sors hozta ránk, hanem magam kerestem.”

Eleinte élvezet, aztán szükséglet

Tamás már az elvonón is tartotta a kapcsolatot a komjáti anonim alkoholistákkal, és tizenegy éve rendszeres résztvevője az összejöveteleiknek. A családja mellett ez a társaság tartja benne a lelket, mert itt valamennyien őszinték egymáshoz, és senki nem ítélkezik a másik felett. Egy ilyen péntek esti találkozójukon mi is rész vettünk, és nevetve, sírva, megilletődve hallgattuk végig a történeteiket. A helyi művelődési ház egyik termében tizenöt férfi ült az asztalnál, különbözőbbek nem is lehettek volna. Volt köztük idős és fiatal, vállalkozó és munkanélküli, börtönviselt és pap, mégis valamiben mind egyformák. Ki régebben, ki csak rövidebb ideje, de valamennyien leküzdötték az alkohol utáni vágyat. Mindegyiküknek ezek a találkozók adnak erőt, hogy még egy napig, egy hétig, egy hónapig bírja. Egymásból merítenek erőt, egymás tapasztalataiból is okulnak, s nemcsak ők, hanem családjuk tagjai is, akik ugyancsak eljárnak ezekre az összejövetelekre. Amikor ott voltunk, két feleség kínálta a saját készítésű süteményt, főzte a teát, kávét. Nem szóltak közbe, némán hallgatták a nyilván már százszor hallott és személyesen is átélt történeteket. De azt hiszem, újra átélték, úgy, ahogy mi is, mert az őszinteség, ahogy az anonim alkoholisták beszélnek önmagukról, egyszerre megdöbbentő és szívbe markoló. A történetekben sok az egyforma elem: mindenki lazán, vagányságból kezdett inni, fiatal fiúként a haverokkal, szolgálati utakon a kollégákkal, alkalomadtán a rokonsággal. Alkalom pedig mindig akadt – egészen addig, amíg már nem is kellett. Egészen addig, amíg az ivászat már nem alkalmi kiruccanás volt, hanem szükséglet. Egyikük sem vette észre, mikor vált függővé, de azt most már mind tudják, hogy ettől a ponttól kezdve nagyon gyors volt a lejtőn lefelé vezető út. Az egyik idős úr szinte belepirul, mikor bevallja, hogy már a munkahelyén is ivott. Akkor szánta rá magát, hogy leáll, amikor az ágyból sem bírt felkelni, és a fia vitte el az orvoshoz. Könnyes szemmel mondja, hogy azóta két unokája van, s ha még most is inna, észre sem vette volna, milyen aranyosak.

Munkaköri kötelesség volt az ivás

Egymást követik a történetek, mindenki a keresztnevével mutatkozik be, és utána azt mondja, „alkoholista vagyok”. Ez az önreflexió része, annak tudatosítása, hogy az alkoholizmus olyan betegség, amelyből sosem gyógyul ki teljesen az ember, de kellő önuralommal le tudja győzni. Az a tizenöt férfi, akik a komjáti anonim alkoholisták összejövetelén vallanak magukról, képes volt erre. Van köztük, aki már gyerekkorában kezdte az ivást, más a középiskolai kollégiumban vagy a munkahelyén, s van, aki a karrierépítés eszközének tartotta a közös lerészegedéseket. „A feleségem noszogatott, hogy menjek el a helyi anonim alkoholisták közé, de én úgy gondoltam, hogy ez a csoport csak rombolja a férfiak tekintélyét. Amikor mégis eljöttem, ráébredtem, hogy az enyéim között vagyok, hiszen régen együtt ittam velük, értik, miről beszélek” – mondja az egyik férfi, aki öt éve nem iszik, de előtte kétszer csúszott vissza. Nem könnyű kitartani az elhatározás mellett, ha mindig akad olyan barát, aki megkínál egy pohárkával. „Negyvenéves koromig egyáltalán nem ittam, a kollégák között szoktam rá. Középvezető voltam, ahány irodába bekopogtam, mindenhol megkínáltak valamivel, végül már magam is kértem” – vallja be a következő, aki még most is szégyenkezve mondja ki, hogy alkoholista. Szomszédja tapasztaltabb: tízszer esett vissza. „Vezető beosztásban dolgozom, a munkaköri kötelességeimhez tartozott, hogy iszom a tárgyalópartnerekkel és a kliensekkel. Soha nem álltunk meg egy-két pohárnál, reggelig tartottak a görbe esték. Amikor a rendőrök megbüntettek ittas vezetésért, egy időre abbahagytam, de újrakezdtem. Úgy éreztem, ura vagyok a helyzetnek, hiszen minőségi alkoholt iszom jó társaságban, nem vagyok kocsmatöltelék. A feleségem azonban nem érezte így, és neki volt igaza” – szögezi le lakonikusan a fiatalember, majd azt is bevallja, hogy eleinte csak az asszony kedvéért járt az anonim alkoholisták közé. Azt gondolta, az egész csupán arra jó, hogy a férfiak kipanaszkodják magukat egymás között. Azóta rájött, hogy ez a társaság az egyetlen lehetősége. „Még idegesít, hogy nem ihatok, de már látom magam előtt a célt, hogy egyszer eljutok oda, amikor az alkohol nem fog érdekelni.”

Halálra akarta inni magát

Egyik történet súlyosabb, mint a másik, időnként szinte nehéz elhinni, hogy ezek a férfiak annyi évi ivászat után még élnek. Az alkoholizmus azonban sokukon nyomot hagyott: van, aki emlékezetkieséssel, más gyomorbántalmakkal küzd, az egyik hatvanas férfi bevallja, hogy a nyitrai kórház valamennyi osztályán feküdt már, a szülészetet kivéve. Azzal, hogy aki komoly üzleti tárgyalásokon, nívós estélyeken márkás italokat fogyaszt, az nem alkoholista, a jelenlévők közül sokan áltatták magukat. A következő megszólaló is ezt hitte, még akkor is méregdrága whiskykből és konyakokból halmozott fel készleteket, amikor egy szerelmi csalódás után elhatározta, hogy halálra issza magát. Stand up kabarékban léphetne fel, olyan fanyar humorral adja elő a történetét – ahogy egy iszákos barátja temetése után, akinek mégiscsak szépen szónokoltak a sírja felett, minden hétvégét módszeres ivással töltött. Két és fél évig tartott, mire leépült, ekkor vitte el egy barátja a bazini elvonóba. „Előtte két nap nem ittam, és még az orvosnőt is be tudtam csapni. Amikor aztán én akartam abbahagyni, mert jártányi erőm sem maradt, rájöttem, hogy egyedül már nem vagyok rá képes. Hat hetet töltöttem a lekéri intézetben, de nem segített, mert nem hittem benne, különbnek tartottam magam a többinél. Ide, az anonim alkoholisták közé is úgy jártam eleinte, hogy magamban színháznak tartottam az egészet, aztán itt ragadtam. Ma már tudom: ennek a csapatnak köszönhetem, hogy még élek. Meg annak a két amerikai iszákos fickónak, akik kitalálták az anonim alkoholisták mozgalmát. Ez a világon a legdemokratikusabb közösség, mert minden piás egyforma, és senki nem ígér többet, mint hogy aznap nem fog inni.” 

„Apámtól vettem át a stafétát”

Az alkoholisták számára ugyanis lassan telik az idő – főleg az első év nehéz. De egyet valamennyien tudnak: az önsajnálat tilos, mert akkor meg akarnák jutalmazni magukat egy vigasztaló féldecivel, amelyet követné a második, harmadik… Mint annál a fiatal evangélikus papnál, aki kamaszként, az édesapja halála után kezdett inni. „Ő is ivott, csak átvettem tőle a stafétát. Amikor a rokonok összegyűltek nálunk a temetés előtt, hogy megbeszéljék, hogyan tovább, mindenki hozott egy üveget. Amikor elmentek, lassan kinyitogattam őket, és megiszogattam, ami bennük volt. Így kezdődött, és kitartott az egyetemi évek alatt, majd a munkahelyemen is. Pedagógus voltam, nem tűrhették, hogy ittasan járok be az órákra, kirúgtak. Nagy megaláztatásként éltem meg, hogy kétkezi munkát kell végeznem; természetesen ott is ittam. Otthon mindennaposak voltak a jelenetek, de nem fogtam fel, hogy a feleségemnél betelt a pohár. A húgom magyarázta el, hogy ha nem megyek elvonóra, mindent elveszíthetek. Egy éve, hogy nem iszom, azóta ledoktoráltam, megmaradt a családom, és pap vagyok” – mondja lehajtott fejjel a vézna fiatalember. A teremben csend van; mindenki átérzi a többiek történetét, mert mind tudják, milyen rögös ez az út. Sokan mégis képesek voltak végigjárni úgy, hogy soha nem voltak elvonón, csak az anonim alkoholisták összejöveteleire jártak el, és a többiek példájának meg a saját akaraterejüknek köszönhetően tették le a poharat. „Azt mondtam magamnak, hogy én sem vagyok gyengébb, mint ezek itt” – mondja az egyik férfi. Amint a múltban az ivászathoz, most a józansághoz is egy másik vele tartó alkoholistára van szüksége. Olyasvalakire, aki minden józanul töltött napot értékelni tud, de akkor is kihúzza a gödörből, ha újra visszazuhan. 

Kik az anonim alkoholisták?

A mozgalmat két amerikai iszákos, a tőzsdeügynök Bill és a sebész Bob alapította 1935. június 10-én az Ohio állambeli Akronban. Ők is többször próbálkoztak az elvonóval – sikertelenül, végül egymást támogatva szoktak le az italról. Más részegeseket is felkerestek, csoport alakult ki körülöttük, és rendszeresen találkozgattak. 1937-ben már több mint száz józan életet élő alkoholistát tartottak számon Akronban. Tapasztalataikat az 1939-ben kiadott Anonim alkoholisták című könyvben osztották meg a nyilvánossággal, ez adta a mozgalom nevét is. Ma a világ 150 államában több mint kétmillió tagja van. A tagság egyetlen feltétele, hogy az alkoholista végezni akarjon az ivással, és ebben másoknak is segítségükre legyen.

A mozgalomról és a Szlovákiában működő csoportokról a www.alkoholici-anonymni.sk e-mail címen találnak több információt.