<p>Mikor ezeket a sorokat írom, még javában tart az Eb, és nem tudjuk, mi lesz a végkimenetel. Nekünk, magyaroknak kivételes sportesemény, hisz a magyar válogatott ötven év után világversenyen továbbjutott az alapcsoportból. Csodaszámba megy. Mondani szokás, hogy Magyarország tízmillió futballszakértő országa.</p>
Mi itt, Szlovákiában már sajnos oly kevesen vagyunk magyarok, hogy tán bele is férünk e szakértői halmazba. Kivéve engem, mert bár szeretem a focit, abszolút laikusnak tartom magam, így más szemmel tudom nézni, mint a bennfentesek. Az elmúlt néhány évtized futballtörténelme a focit érdeklődésem perifériájára szorította. Manapság csak a legmagasabb szintet vagyok képes nézni, azt is csak a tévében, mert kijárni felettébb kockázatos. Pedig az összes labdajátékok közül világszerte a legnagyszerűbb volna, ha nem volna benne az a sok „ha”. Bőven több mint három a „ha”, mégsem áll össze a ha-ha-ha. Íme néhány: ha nem volna a fociban oly iszonyatos mennyiségű pénz; ha nem durvult volna a gladiátorjátékok szintjére; ha nem volnának balhéra éhes, úgymond, drukkerek; ha nem járna a foci nyáron is bundában…
Ifjúságom idején, a hatvanas-hetvenes években még elevenek voltak az aranycsapat emlékei, de akkor még volt nem csak emlékeiből élő, reális magyar futball is. Mi itt csak a pályát láttuk, a háttértörténéseket nem. Világviszonylatban meg pláne nem. Időben meghatározni, mikor kezdődött a sportág hanyatlása, így utólag lehetetlen. Meggyőződésem, hogy aki végig a fociban és a focival élt, észre sem vette, mert az anomáliák lassan, fokozatosan rágták szét. A játékosok, a szakvezetők és a szurkolók többsége természetesnek veszi az uralkodó állapotokat, mert beleszületett.
Nekem az első gyanús momentum, hogy valami nincs rendben ezzel a sporttal, egy nyolcvanas évekbeli magyar–belga mérkőzés volt. Az akkori szövetségi kapitány, Mészöly Kálmán ezt nyilatkozta az elveszített meccs után: „Gerets-et el kellett volna ütni!” Ennek hallatán megállt bennem az ütő. Micsoda? Talán leszerelni, erre tetszett gondolni, mester, nem? És ezen anno senki sem csodálkozott, sem a média, sem a futballtársadalom. Így van ez a mai napig.
Végigkövetni a leépülést egy nagydoktorival érne fel, nézzük egy átlagos újságolvasó, és alkalmankénti tévénéző szemével, hol tart most a világ labdarúgása a pályán és pályán kívül. Túl vagyunk a FIFA és az UEFA legfelső vezetői korrupciós, pénzlenyúlós botrányainak kirobbanásán. A médiából sok részletről értesültünk, én csak egy jelentéktelennek tűnő, de mellbevágó Sepp Blatter-nyilatkozatra utalnék. A rendőrségi vizsgálatoknak alávetett, évtizedeken át mindenható focipápa úgy védekezett, hogy „mi, a FIFA nem csaltunk, bezzeg az UEFA-nál, azok a léhűtők, ők lehűtötték a neveket tartalmazó golyókat a kézi sorsoláskor”! Ez az ember, ezzel a tyúktolvaj lelkülettel (nem én voltam, bíró úr, hanem a Misi) irányította a világfocit sok-sok éven át! Csoda, hogy ez lett belőle? Na de mi is? Az Eb eddigi programjából sikerült végignéznem a mérkőzések kilencven százalékát, elég jó képet kaptam, mi játszódik le a pályákon a legmagasabb európai szinten. Legfőképpen a szándékos szabálytalanságok irritálnak, itt látok változást a régi idők focijához képest. Régen a leggyakoribb vétek az volt, mikor az ellenfelet „felvágták”, mifelénk úgy mondták, „elakasztották”. Ma rálépnek a lábfejére, és az esetek többségében célzottan. Szinte vadásznak egymásra a focisták. Aztán van az ún. taktikai fault. Kivitelezési módja különféle lehet, a lényeg minden áron megakadályozni az ellenfél (ellenség?) helyzetbe kerülését, a góllövést. Az ilyen szabálytalanság ma etikusnak számít, senki sem ütközik meg rajta, legfeljebb az ilyen kukacoskodó laikusok, mint én. Jól van ez így egy olyan sportban, mely az ifjúság legszélesebb köreiben termeli a példamutató idolokat?
A taktikai szabálytalanság kézzel kivitelezett változata annyira elharapózott, hogy ma már ez számít a leggyakoribb szabálysértésnek. Jobban mondva számítana, ha a bíró sporttárs lefújná. Az angol football tükörfordítása lábfejlabda, benne a láb, a fej (sok esetben ez is hiánycikk a pályán); a kéz említve nincs. A szabályok szólnak ugyan az oldalvonali bedobásokról, de könyöklésről, meztépésről nem. Minket még úgy tanítottak az ifiben, hogy párharcban testhez szorított kézzel, vállal ütközzünk az ellenféllel. Ezzel szemben ma teljes testre alkalmazott taperolás, tépés, húzás-vonás, mezrángatás történik a kontaktus első pillanatától, és persze kölcsönösen. Bíró legyen a talpán, aki az ilyen esetekben igazságos ítéletre képes. Ez a visszataszító szokás a svájciak egyik Eb-mérkőzésén mutatkozott meg a maga szó szerint meztelen valóságában, három vagy négy svájci mez szakadt miszlikre az ellenfél keze nyomán. Jellemző, a mérkőzés után az egyedüli reakció a mezeket gyártó cég részéről érkezett. Bocsánatot kértek a gyártási hibás széria miatt.
Ha rajtam múlna, bevezetném a kifejezetten gyatra anyagból készült mezeket, és minden szakadtért, minden szándékos, likvidatív szabálytalanságért azonnali kiállítás járna. Biztosra veszem, a világ futballtársadalma nagyon gyorsan megszokná a szigort, a játékosok alkalmazkodnának (pláne, ha minden kiállítást pénzbírsággal sújtana a klub), és mi újra egy nézhető, technikás és sokkal barátságosabb labdarúgást élvezhetnénk, még a nem barátságos mérkőzéseken is. Bárhogy is, de hogy a labdarúgásra már ráférne egy alapos szabálymódosítás, ebben biztos vagyok.
Labdarúgásra? Egy kis fantáziával mindezt párhuzamba lehet állítani a most éppen kicsúcsosodó politikai Európa-bajnoksággal.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.