Egy kriminálpszichológus, aki a bűntények áldozatait segíti

Végül kriminálpszichológiát végzett, az emberi lelkeket nem a művészet, hanem a tudomány oldaláról vizsgálja. A gyilkosok és más bűnelkövetők profiljánál és motivációinál jobban érdekli az áldozatok lelkiállapota – ezért is dolgozik egy londoni segélyszervezetnél. És arra készül, hogy néhány év múlva hazajön, mert a tudására itt is szükség lesz.

A színészettől a pszichológiáig

„2002-ben még kétéves vízummal mentem ki, gondoltam, ennyi pont elég lesz, hogy jól megtanuljak angolul. Letettem a közép-, majd a felsőfokú nyelvvizsgát, s mivel közben beléptünk az EU-ba, úgy döntöttem, maradok, és Londonban tanulok tovább. Színész vagy operaénekes szerettem volna lenni, el is kezdtem járni énekórákra meg különböző színjátszó csoportokba is, de az egész csak arra volt jó, hogy a pszichológia felé irányítson. A kollégáim folyton öngyógyító pszichológiai könyveket olvastak, párat nekem is adtak, és érdekelni kezdtek a lélek rejtelmei. Angoltanárom is azt ajánlotta, hogy mélyedjek el egy témában, mert ami érdekel, azt szívesebben olvasom, s ezáltal a nyelvet is könnyebben elsajátítom. Végül annyira magával ragadott ez a tudományág, hogy pszichológia szakra jelentkeztem. Miután felvettek, kiderült, hogy más tantárggyal is párosíthatom, így választottam a kriminalisztikát. Kriminalisztika és pszichológia szakon a hároméves képzést végeztem el, majd a mesterképzésen csupán a pszichológiát folytattam, mert ahhoz, hogy valaki Angliában kriminálpszichológus lehessen, szüksége van a brit pszichológiai szövetség akkreditációjára, amelynek a mesteri fokozat a feltétele. A pszichológusi diplomát sem adják ingyen, önkéntes munkát is kell végezni a tanulás mellett. Én most három helyen is dolgozom. Egy lelkisegély-szolgálatnál kezdtem, ahová az első évben be kellett járnom, de mivel elégedettek voltak a munkámmal, hetente kapok tíz-tizenöt ügyet, és ezeket otthonról is intézhetem.”

A nálunk megszokottól eltérően Angliában a lelkisegély-szolgálatok nemcsak a tragédiák túlélőivel, erőszak áldozataival vagy öngyilkosjelöltekkel foglalkoznak, hanem bármilyen konfliktus, baleset, bűncselekmény esetén őket hívják a rendőrök, ha az érintettek igényt tartanak a szolgáltatásaikra. Az a feladatuk, hogy csillapítsák a kedélyeket, megnyugtassák a résztvevőket, s ezáltal a hatóságok munkáját is segítsék. „Szeretem ezt a munkát, mert nagyon sokrétű, éles helyzetekben kell gyorsan dönteni, és rögtön látom az eredményét is – mondja Ildikó. – Emellett egy, az áldozatokkal foglalkozó jótékony egyesületnél dolgozom, ahol családi erőszak áldozatainak segítek jogaik érvényesítésében. Ebből írom a doktori disszertációmat, vagyis azt mondhatnám, hogy már szinte ez a munkám. Igaz, nem fizetnek érte, de nem is ez a fontos számomra, hanem hogy a reménytelennek látszó helyzetekből is kihozzak valamit.”

Jogok és előítéletek

Márpedig a szakdolgozat kapcsán csupa nehéz esettel van dolga Ildikónak, olyan nők sorsát kíséri figyelemmel, akik javarészt bevándorlók, vagy az alsóbb rétegekbe tartoznak, és keveset vagy szinte semmit nem tudnak arról, mihez volna joguk a törvények alapján. „Főleg azt próbálom felmérni, hogyan befolyásolja a hatóságok hozzáállását az áldozatok származási helye, nyelvtudása, társadalmi státusa, mennyire döntenek előítéletek és sztereotípiák alapján a bíróságok. Azt, aki nem beszél szép, tiszta angolsággal, eleve félvállról veszik, pedig már az is tiszteletet érdemel, hogy megtanulta a nyelvet, és nem kér tolmácsot. Gyakran tapasztalom, hogy burkoltan ugyan, de lenézik a bevándorlókat, szándékosan összezavarják őket, olyan szakkifejezéseket használnak, amelyeket még egy angol sem ért, elhallgatnak bizonyos lehetőségeket, melyekkel élhetnének – például az agresszív férj eltiltásának lehetőségét, mert ez sok adminisztrációval jár. Szakdolgozatommal arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy hiába a mégoly jó törvények, ha ezeket nem a jó irányban alkalmazzák, vagy a rászorulókat nem tájékoztatják tisztességesen. Komoly gond az is, hogy sokan áldozatból tettestárssá válnak csak azért, mert nem jelentik fel a férjüket A törvény szerint ha valaki többször is kihívja a rendőrséget családi veszekedés miatt, automatikusan bíróság elé kerül az ügy. A nők nagy része nem mer a férje ellen vallani, mert nem tudják, hogy ezt védett tanúként is megtehetik. Munkámmal szeretnék hozzájárulni ahhoz, hogy módosítsák az erről szóló törvényt, és a rendőrök legyenek kötelesek erről a lehetőségről tájékoztatni az áldozatokat. Remélem, hogy azoknak a bátor nőknek a tanúsága, akik részt vesznek a tanulmányomban, felhívja a figyelmet arra, hogy a törvények csak annyit érnek, amennyi a gyakorlatban megvalósul belőlük. Emiatt szeretnék a jövőben is áldozatokkal foglalkozni – segíteni nekik abban, hogy lássanak kiutat a helyzetükből.”

Egy autista kislány nevelője

Mindemellett Ildikó „főállásban” egy autista kislány nevelője, őt kíséri foglalkozásokra, pszichológushoz, logopédushoz. Sokszor szinte pótolja a szülőket, de az angol felsőbb körökben ez a természetes. „Az angolok nem óvják gyermekeiket annyira, mint mi, és sokkal kevesebb időt is töltenek velük. A bébiszittert ott is csak az igazán jómódú szülők engedhetik meg maguknak, de ők annak örülnek, ha a gyerek minél több időt tölt az iskolában, különórákon, edzéseken. Nem is igen tudják, mivel foglalkozik. Ha valamelyiknek fellépése volt az iskolában, arra is én mentem el. Ezt a gyerekek sem veszik zokon, mert megszokták; viszont nagyon sokat megengednek maguknak a szülőkkel szemben, hisz érzik, hogy azok ezzel kompenzálnak. A gazdag családokban a bébiszitter a következetes, rá hárul a nevelés feladata, a szülő pedig az engedékeny. Biztosan ott is vannak családok, ahol ez másként van, de a londoni felső középréteg nem igazán tudja, hogy a pénzen kívül más is boldogíthat. Az a család, amelynél most dolgozom, eltér ettől a képlettől, mert az anyuka is pszichológus, és szándékosan keresett olyan bébiszittert, aki avatottan tud foglalkozni autista kislányával. Én is szerettem volna előbbre lépni, tehát olyan munkát kerestem, mely a szakmámba is vág; szóval nagyon egymásra találtunk. A kislány hatéves, szerencsére nem annyira zárkózott, egészen jól elfogadott. Én pedig igyekszem, hogy javuljon az állapota, nagyon figyelek minden foglalkozáson, hogy otthon elmondhassam a szülőknek, mit mondtak a terapeuták, mit látnak célravezetőnek. Ez azért fontos, hogy ne legyenek mindenkinek más elvárásai a gyerek iránt. Kihívásnak tartom, meg titkon abban is reménykedem, hogy valamelyik pszichológus felfigyel rám, és felkínál egy asszisztensi állást.”

Társalgás magas fokon

Ildikó mára otthonának érzi Londont, sikerült beilleszkednie és elfogadtatnia magát. Azt mondja, az tetszik neki Angliában, hogy aki dolgozik azért, amit szeretne, azt el is éri. „Én sem vagyok tősgyökeres angol, nem jártam ottani magániskolába, nem voltak kapcsolataim, a nulláról indultam, mégis el tudtam végezni az egyetemet, van munkám, barátaim. Ha valamit nehéz volt megszoknom, az az angol disztingváltság. Soha semmiről nem mondanak személyes véleményt, minden társalgás a felszínen lebeg. Ha valamire konkrétan rákérdez az ember, csak azt hallja, hogy very nice, vagyis nagyon szép, nagyon jó. A magánélet tabu, lelkizni sem szoktak egymással az emberek, még családon belül sem, Volt olyan hely is, ahol hat évig dolgoztam, és a nagyszülőket alig ismertem, pedig csak két utcával laktak arrébb. Egy másik családnál váltak a szülők, egész éjszakákat veszekedtek át, de reggel úgy viselkedtek, mintha minden a legnagyobb rendben volna, úgyhogy nekem is részt kellett vennem ebben a játékban. A társasági csevej nem véletlenül angol találmány, valamennyien ezt űzik nagyon magas szinten, másra nincs is igényük. A középosztálytól felfelé ez a viselkedés egyre inkább jellemző. Az angolok életét és gondolkodását annyira befolyásolja társadalmi és anyagi helyzetük, hogy az egyik bíró például azt mondta: amíg nem találkozott a családi erőszak áldozataival, addig azt hitte, hogy minden család olyan konszolidált jómódban él, mint az övé. Annyira nem tekintenek a saját köreiken kívülre, annyira megszokták ezt a felszínességet, hogy észre sem veszik, ha valakinek gondja van. Elég sokáig tartott, míg megtanultam a sorok között olvasni, és rájöttem, hogy a nagy udvariasság csak formaság. Eleinte ha valamiről megkérdeztek, és én nyíltan elmondtam, mit gondolok, rám is szóltak, hogy így nem szabad beszélni. Ma a hozzám közel állók már tudják, ha kíváncsiak a véleményemre, én nem fogom sztaniolba csomagolni. Akik kedvelnek, megszokták, de azért érzem, hogy az angolok számára mindig egy kicsit idegen leszek. Elfogadnak, de azzal a lekezelő nagyvonalúsággal, amelyben benne van, hogy ők ezt a gesztust is megengedhetik maguknak. Ezért szeretnék egyszer hazajönni és itt kamatoztatni mindazt, amit Londonban tanultam.”