Egy igazi vadászcsalád

Nincs annál jobb, mint barátokkal vagy családtagokkal együtt azonos kedvtelésnek hódolni! Ennél talán csak az érdekesebb, ha a közös szenvedély több nemzedéket fűt.

Morvai Vince jókai vadászgazda családjában a vadászat iránti rajongás nemcsak apáról fiúra, hanem apáról lányára is szállt. Sőt további utánpótlás is van, mivel unokái szintén érdeklődést mutatnak iránta.
– Nálunk ez igazi családi hagyomány: már az édesapám is, még a »régi világban«, vadőr volt Jókán. Utána a sógorom kezdett el vadászni a hatvanas évek elején. Mikor tizennégy éves voltam, meghalt az édesanyám, és a nénémhez kerültem. Náluk nevelkedtem, és a sógorom engem is magával vitt. Ez aztán az én családomban tovább folytatódott, mert a fiamat és a lányomat is érdekelte – sőt sokszor a feleségem is velünk tartott. A vadászatok akkoriban másként zajlottak: nem volt ilyen rohanó a világ. Nyugodtan leültünk megbeszélni a kalandokat, szalonnát sütöttünk, vagy főztünk valamit, megittunk egy-két pohár jó bort, sőt előfordult, hogy cigányzene is szólt a végén. Ma már mindenki igyekszik haza, s mivel autóval jár, a pohárka bort sem ihatja meg. A vadászcsapat régen jobban összetartott; az inkább kedvemre való volt, s nagyon hiányzik. De mára csak az emlékek maradtak.
Milyen érzés volt, amikor először vehette kezébe a vadászigazolványt?
Abban az időben a tanfolyamon való részvétel után két évvel voltak a vizsgák. Ennyit kellett várni arra, hogy részt vehessünk a vadászaton. Később ezt a feltételt eltörölték. Jelenleg, az új törvények szerint a várakozási idő egy év. Helyeslem, mert ezen a téren van mit bepótolni. Ma bizonyos réteg számára divattá vált a vadászat. A régi stílus megkopott. Jókán szerencsére szinte családi kötelék fűzi össze a társakat, meg tudtuk tartani azt a társaságot, amely a régi hagyományokat megőrizve próbál tevékenykedni. Van egy szép vadászterületünk, a malom mellett ott a vadászházunk. Azóta épült, hogy vadász vagyok, szinte a kezem alatt, a gyerekeim is segítettek benne.
Emlékszik az első vadászélményére?
Nem is az volt igazi élmény, hogy végre megkaptam a vadászjegyet, hanem az avatás. A »keresztelőm« egy vacsorán történt, és felejthetetlen marad. Ezen az eseményen válsz igazán kezdő vadásszá: az első idény, az első lövés után a jelöltnek vicces formában fejére olvassák a bűneit, azaz hogy milyen hibákat követett el. A humor azonban sok tanulságot is rejt – lényegében hasznos, megfogadandó tanácsokkal látjuk el a kezdőket. Az ünnepélyes avatás az utóbbi időben a vadászbálokon történik.
Mesélne a vadászkalandjairól?
Nálunk az apróvad vadászata, azaz a fácáné és a nyúlé dominál. A fogoly és a fürj, sőt a szalonka is meg-megjelenik ugyan, de rendkívül ritkán, s ma már tilos lőni őket. Én még egy évig vadászhattam fogolyra – nagy élmény! Vendégként sok helyen jártam, belföldön és külföldön is. Több helyen voltam magaslesen, néha a lányom is elkísért, de legtöbbször a fiam jött velem. Vadásztam már Magyarországon, Csehországban is, dámvadra, muflonra, Ausztriában zergére és mormotára, Dániában fogolyra és vadlibára. Ez utóbbi országban a fogolyvadászat roppant izgalmas és sportszerű. Kevés a kilövési lehetőség, hiszen ott sincs sok fogoly. A vadlibavadászat is rendkívül érdekes – januárban a vadludak hatalmas csapatban vonulnak át az országon. A külföldi vadászat mindig sok tanulsággal szolgál, s látható a különbség is: nálunk még nem annyira pénzigényes.
Milyen trófeái vannak?
Szinte az összes lőhető állat trófeája megtalálható a házunk minden szegletében. A legkisebbet is nagy becsben tartom. Van kitömött fácán, vaddisznóagyarak és -bőr, dám-, zerge-, muflon-, mormotatrófea. Az eddigi legjobb eredményem egy ezüstérmes őztrófea. Ami még hiányzik, de álmaimban meg-megjelenik: egy szarvas.
Bizonyára a vadászételek is a család kedvencei.
Az összes hagyományos étket el tudja készíteni a család valamennyi tagja. Elmondható, hogy a nyúltól kezdve a mormotáig mindent kipróbáltunk már. Kedvencünk a fácánleves és az őzgulyás. A jókai vadásztársaság által szervezett bálok menüjében mindig szerepel a fácánleves, az őz-, vaddisznógulyás vagy -pörkölt. Őzlövéskor hagyomány, hogy a belsőségek azt illetik, aki elejtette a vadat. A különlegesen finom resztelt májat gyakran még kint, a vadászházban szoktuk elkészíteni.
Mit jelent önnek a vadászat?
Elsősorban a természettel való kapcsolatot és az állomány gondozását, védését. A vadászterülettel és vadállománnyal kapcsolatos valamennyi tervezést, az érvényes törvényeknek megfelelően – ez az én elsőrendű feladatom. Bizonyos sporttevékenység is számomra, hiszen kondíciót ad. Nem könnyű például kemény télben etetni, gondozni a vadakat, figyelni az egészségi állapotukat, orvossággal ellátni őket, sót kitenni, nyáron itatni. A gazdának ismernie kell az egész terület, a vad állapotát, mennyiségét, és az utánpótlásra is gondolnia kell. A jókai vadásztársaság ötévenként kiállítást rendez a vadászházban, ez általában egy hétig tartó esemény. Bemutatjuk a trófeáinkat, egyéb érdekességeket, hogy a fiatalok is kedvet kapjanak, és jobban megismerjék, mi is a vadászat. A gyerekek számára aszfaltgalamb-lövészetet szervezünk, és a legjobbakat emlékplakettel jutalmazzuk.

Az édesapa kedvtelését követő lány
A vadászgazda Mórockarcsán élő lánya, Morvai Viola mentőorvosként dolgozik, egy fiú és egy lány édesanyja. Sokáig az egyetlen nő volt a jókai, sőt a galántai járásbeli vadászok között. Elárulja: olyan ember, aki körül mindig történnie kell valaminek. Ezért is választotta az izgalmas mentőorvosi hivatást. Kihívás számára, ha egy-egy nehéz esethez érkezve tudásával és érzékszervei segítségével kell életet mentenie. Nemrég csípőműtéten esett át, ezért a lábadozási időszakban a dunaszerdahelyi egészségügyi iskolában oktat.
– Apukám és a sógora (aki nekünk olyan volt, mint a nagyapánk), sőt a nagybátyám is már kicsi korunktól magukkal vitt bennünket az erdőjárásra, vadászatokra – meséli. – Igazi ízük-zamatuk, hangulatuk volt, néha még az anyukám is velünk jött. Ha nem igényesebb vadászatról volt szó, együtt ment az egész család a természetbe: piknikeztünk, búvárkodtunk, jártuk az erdőt-mezőt. Az állatok szeretete és a róluk való gondoskodás szinte vérünkké vált. Mindig együtt vettünk részt a vadászaton apuval és az öcsémmel. A magasleseken általában édesapám volt a főszereplő, hiszen ő a rangidős, és sikereket is aratott, de a fácán- és rókavadászatokon gyakran kaptam dicséretet én is.
A vadásztársaságok nem dicsekedhetnek túl sok női taggal.
Amikor felavattak, rajtam kívül csak egyetlenegy volt a járásban. Nőként is megálltam a helyem a lövészeteken, az elméleti vizsgakövetelményeket pedig a legjobb eredményekkel teljesítettem. A gyakorlatban minden feladatot elvégeztem, a megpróbáltatásokat panasz nélkül tűrtem, így hamar kivívtam a többiek elismerését. Számomra sosem az volt a fontos, hogy mindenképpen lőjek, hanem a családi hagyomány őrzése, folytatása és az, hogy a természetben lehessek. Kezdetben, amikor belecsöppentem a vadászat világába, az még teljesen más volt, mást láttam, mint manapság. Ma talán kicsit az is visszafog, hogy szinte divattá vált ez a tevékenység, és némelyek pénzzel próbálják leplezni a tudatlanság gátját. Már kezdőként tudtam, hogy először meg kell tanulni bizonyos dolgokat – ma pedig sokan alapvető tudás nélkül vadásznak. Az utóbbi időben az is zavarni kezdett, hogy amikor a vadászat végén a gazda bejelentette a befejezést, sokan kiabálták: »Lőjünk még, lőjünk még!« Néha egészen megriadtam a viselkedésüktől. Édesapám vadászgazdaként természetesen mindig erélyesen fellépett; de ilyesmi régen soha nem fordult elő.
Jelenleg csípőműtétje miatt nem gyakorolhatja aktívan a kedvtelését. Korábban mikor tudott időt szakítani rá?
Huszonegy éves korom óta, amikor kicsit izgulva-félve, mégis elszántan indultam az első igazi vadászatomra, már nem hajtóként vagy segédként, hanem igazi vadászként, tehát egyetemista koromtól szinte minden hétvégén részt vettem a vadászidény eseményein. Munka mellett azonban már kicsit nehezebb volt az egyeztetés, főleg egy-egy éjszakai műszakot követően. A műtétem után pedig hosszú hónapokat ki kellett hagynom. De nem adom fel teljesen: ha a másik lábamat is sikeresen megműtik, és bírni fogom a terhelést, gyaloglást, akkor természetesen folytatni fogom. Remélem, lesz még elég alkalom egy-egy könnyebb vadászatra, akár őzlesre is.
Ön szerint melyek a vadászat legérdekesebb pillanatai?
Természetesen számomra is maradandó, meghatározó élmény az első vadászat, és az azt követő avatási ceremónia vagy keresztelő. Ez úgy zajlik, hogy a meglőtt vadra rá kell hajolni, s az érintett jelképesen kap a fenekére pálcával, és fejére olvassák a bűneit, ballépéseit. Például hogy fácánkakas helyett tyúkot lőtt – ami általában csak tréfás állítás. A vádló felsorolja az elkövetett hibákat, a keresztapa védőbeszédet tart, a bíró pedig eldönti, alkalmas-e arra az illető, hogy vadásszá avassák. Az esemény humoros, mégis tanulságos, és örökre emlékezetes marad. A vadászat szépségét nehéz szavakba önteni. Számomra az a legszebb, hogy a természetben lehetek, figyelhetem az állatok mozgását, viselkedését, hallgathatom az erdő csendjét és zajait: a fák susogását, az állatok neszezését, a madarak énekét.