Egy fészbúklakó magányossága

Nem, fészbúklakó nem is akar igazán szabadulni, hogy igazat szóljon, amióta meg (pár hete) Cs. L. Gy., a főszerkesztő remek vezércikkeiben olyan velősen, alaposan elemezte, boncolgatta a fészbúkozók milyenségét, viselkedését, apró vagy nem is apró galádságaikat, ecsetelte színészi képességeiket, dohogott gyakori simlisségük miatt, szóval azóta a fészbúklakó gyakran eltűnődik, hogy is van ez ővele. Hogy is volt az, amikor egyszer csak itt találta magát, ebben a látszatra más, de a virtualitástól eltekintve ugyanabban a világban, amit már annyira ellepett a rossz, az átverések, a korrupció meg ilyenek, ahonnan éppen ki akart lépni egy kis felüdülésre.

Ja, mert az ember úgy elmagányosodik... Merthogy épp kapott egy jó nagy pofont az élettől, igaz, jócskán rásegített maga is J, hirtelen összecsaptak feje fölött a hullámok, rossz lóra tett, kerékbe tört az élete, kátyúban a szekere... Meg úgy általában. Nosza hát, „vezess új útra, Lucifer”, sikkant egy nagyot, s íme. J

Ilyeneket gondol a fészbúklakó, hogy ilyesmik miatt bútt ide, amiben persze sok igazság van, de azért... Igazából a kíváncsiság vitte rá, hogy belépjen a kapun, belessen a résen, ami új titkokkal csábította, hogy tanyát verjen a fészbúkon, ami ezer apró bugyrából kínálja, néha kéretlenül ontja a narkotikumot. Fészbúklakó viszonylag gyorsan tesz szert tágas ismeretségi körre, zöldfülű lévén alig szelektál, csak nézi a macikat-nyuszikat-szívecskéket-tündibündiket, néha rálel egy bölcs gondolatra, s mert igazából a tojáshéj még az orrán ebben a nagy káoszban, nem is érzi, hogy megtalálta volna... Mit is? Mit is keresett? Fészbúklakó azon veszi észre magát, hogy újfent elmagányosodik, miközben egy csinos kis függőség csap le rá, mint derült égből, s amikor egy szép napon áram nélkül marad a lakás, áram nélkül fészbúklakó tanyája is, hiába görnyed a gép előtt, hogy bűvölje, hátha, hátha, no akkor, akkor olyan hisztériás rohamot kap a kétségbeeséstől, hogy egy csapásra kigyógyul áldatlan függőségéből. J

Okosodik, s magányossága is mintha oldódna. Szelektál. Ismerőskört szűkít, bővít, kedves szavakkal kér fel neki tetsző, „bárcsak elfogadna” személyeket, okosokat, posztjaikból ítélve őnála sokkal, sokkal műveltebbeket, vagy egyszerűen csak emberként, érzőként gondolkodókat, akiktől tanulhat, elleshet, megismerhet dolgokat, akikkel felszabadultan cseveghet irodalomról, művészetekről, színházról... Fészbúklakó kivirul, csodás zenéket hallgat, posztol is, hogy tovább szórja a kincseket, irodalmi folyóiratokat olvas ingyen, galériákat látogat ingyen, kulturális eseményekről kap hírt, s megpróbálja kikerülni a galádságot, a gyalázkodást, a politikai harcokat posztolók kisded játékait, igyekszik nem beleszólni. Ha hozzászól, csak ritkán, módjával, mert radírozzák ám őt is rendesen, kitörlik, letiltják a másként gondolkodót, elverik rajta a port, ha más a véleménye, ha eltér bebetonozott, okos érvekkel sem megmásítható meggyőződésektől. Kikerülendő, tovább görgetendő, mondja fészbúklakó, s örvend, mert remek ismeretlen ismerősök posztjai vezetik, okítják, csiszolnak rajta, felhívják a figyelmét sose látott filmekre, magazinokra, színházi előadásokra, egyéb csemegékre. S nini, már el sem kell mennie érdekes könyvbemutatókra, megnyitókra, mert hamarosan felleli, valaki kiposztolja, megtalálja a YouTube-on, ő meg majd kényelmesen megnézi. S közben szépen, lassan ismét elmagányosodik, jó nagy pofonokat kap az élettől, igaz, rásegít maga is, összecsapnak feje fölött..., kerékbe törik... stb. J

S míg olvas, görnyed, fotókat néz, posztolgat virtuális tanyáján, hirtelen vágyat érez, hogy egy igazi kávéházban, egy igazi asztalnál megigyon egy igazi jó kávét egy igazi, rég nem látott ismerősével. J