Egy asszony kálváriája

Marika – mert az őt körülvevők valamennyien csak így szólítják Mária Haštovát – kálváriája nem mindennapi történet. Könyörtelen bizonyítéka annak, hogy életünket rengeteg minden formálja, s az ember tehetetlenül hánykolódik a sors hullámain, mint csepp a tengerben…
Történetünk főszereplője az 50. évét tapossa, és a közép-szlovákiai Nyitrabányáról (Handlová) jutott el Szencre, a Napfényes-tavak mellé. A fürdővárosba második férje, Ladislav Regina után utazott, aki ott jutott álláshoz, s egy pincegarázsban talált otthonra, havi száz euróért. Marika Denis fiával együtt – aki a második férjével kötött házasságából származik – hagyta ott a bányavárost, mondván, hogy a férj és édesapa ne legyen egyedül a távoli Mátyusföldön. Így a bűzös, sötét pincehelyiséget hamarosan már hárman bérelték, kétszázötven euróért, több mint egy éven át. A tizenkét éves srácnak erről a lakásnak nem nevezhető helyről kellett naponta iskolába mennie.
Marika a helyi pékségben kapott állást, férje biztonsági őrként dolgozott.
„Emberpróbáló körülmények között teltek a hónapok. 2010 decemberében elhatároztuk, hogy lakhelyet változtatunk, így nem lehetett tovább élni!” – mondja Marika. Amikor a jobb feltételek megteremtésének lehetősége felvetődött, a család anyagi helyzete viszonylag biztatóan kezdett alakulni. A két felnőtt rokkantsági nyugdíjat kapott, s emellett kerestek is.

És eljött a Kánaán…
A kissé kedvezőbb anyagiakkal két szobához, konyhához és fürdőszobához jutottak egy családi házban. Hosszú idő után rendszeresen fürödhettek, meleg konyhában és szobában tölthették a téli estéket, tévét néztek, s a kézi mosást felváltotta a gépi. „Micsoda különbség volt a pincelakáshoz képest!” – emlékezik boldog mosollyal Marika még most is, több mint egy év elteltével. A kamaszodó Denisnek külön szobája és íróasztala lett, Marika végezhette dolgát a konyhában, férje pedig kedvére pihenhetett, lustálkodhatott… S nem véletlenül esik itt szó Ladislav kényelméről. Mert a család további sorsának alakulását elsősorban ez határozta meg. A családfő, mint említettük, biztonsági őrként dolgozott a rokkantsági nyugdíja mellett. Csakhogy tavalyelőtt, az év utolsó munkanapján Szencen befejezték egy tömblakás építését, és a biztonsági őröknek munkáltatójuk szabadságot adott, amely aztán egyre hosszabbra nyúlt. Marika férje meg nem nagyon törte magát, hogy új állás után nézzen. Állandóan azzal érvelt, hogy a főnöke majd hívni fogja őt telefonon, ha lesz valami munka. A család számára nem tartott sokáig a családi házban töltött emberségesebb időszak. Az első két-három hónapot még győzték anyagiakkal, de aztán egyre mélyebbre csúsztak a lejtőn. A bérleti díjat nem fizették rendes időben, esetleg a lakbérnek csak egy részét adták át a házigazdának. Az pedig miután a tartozás már tetemes összegre rúgott, látta, hogy nincs miért tovább várni, kilakoltatta őket. „Pozsonyban biztosított számunkra helyet egy munkásszállóban, így odaköltöztünk. Pedig ott többet fizettünk, mint a szenci két szobáért, konyháért és fürdőszobáért” – emlékezik vissza Marika.

A munkásszállóból az utcára
A fővárosi munkásszállót sem tudták egy hónapnál tovább fizetni, s csakis azért, mert a családfőnek nem felelt meg a biztonsági őri beosztás egy pozsonyi bevásárlóközpontban. Ott ugyanis munkaidőben nem lehetett kávézgatni meg cigarettázni. Meg különben is: Ladislav az a típus, aki szívesen elmenne zászlóvivőnek a munka temetésére. A család az utcára került, a kiskorú Denist pótszülők fogadták magukhoz, bírói végzés is született a nevelését vállaló házaspárnál való elhelyezéséről.
A szegény embert még az ág is húzza mondás Regináék esetében azzal tetőződött, hogy Ladislavot Pozsonyban elütötte egy gépkocsi – az 58 éves férfi súlyos, többszörös lábtörést szenvedett. S mivel az egészségbiztosítást sem fizette, a gipszelést követően a kórházból egyenesen az utcára került. Marika már egy ideje a szabad ég alatt töltötte a nappalokat (ha éppen nem dolgozott) és az éjszakákat is. A begipszelt lábú Ladislav azonban nem maradhatott fedél nélkül. Egy kis utánajárással elintézték, hogy Pozsonypüspökiben bekerülhessen a hajléktalanok otthonába.
Marika szenvedése és hányattatása meg tovább folytatódott. Férje alaposan visszaélt azzal, hogy mindent megtett érte. Az asszony szinte naponta meglátogatta őt Püspökiben, bevásárolt neki, egy kicsit elbeszélgettek – majd ment ki-ki a saját „hajlékába”. A férfi az otthonba, Marika pedig a vasúti főpályaudvarra. Az éjféli zárásig ott tartózkodott, aztán a 2-es számú villamos végállomásán a megállóban várta a hajnalhasadást. S azt követően vagy Pozsonyban kószált egész nap, vagy pedig indult Szencre munkába az összvagyonával – egy nejlontáskával. Férj és gyermek nélkül…

Marika karácsonya
Élete jó ideig a Szenc, Püspöki, a főpályaudvar és a villamosmegálló közti ingázással telt. Napról napra gyengült, fogyott az ereje, s láthatóan megviselték őt az egyre hidegebbre forduló éjszakák is – bár szerencséjére ezen a télen az igazi farkasordító hidegek akkor még nem voltak. Néhány szenci ismerőse több alkalommal is kérdőre vonta, hogy miért hagyja magát bolonddá tenni, minek jár naponta a férje után. Marika az intő szavakat követően többször a szenci vasútállomás várótermében aludt, amíg a forgalmista ki nem tessékelte őt az éjszakába. Vagy éppen a város sétálóutcájának padjain bóbiskolt, ahonnan meg nem egyszer a városi rendőrök zavarták el.
A szenci Kelecsényi család viszonylag jól ismerte őt és kálváriájának történetét. Egy alkalommal, esti tizenegy óra körül Ibi néni a lányával, Andreával elindult, hogy megnézze, merre kószál a nyirkos, csípős éjszakában a hajléktalan asszony. Meg is találták őt: a vasútállomáson szunyókált. Felébresztették, és magukkal vitték családi házukba.
Kelecsényiék maguk is szerény körülmények között élnek, négyen laknak a házban, közülük ketten kisnyugdíjasok. Vagyis a karácsony előtti hét óta Marikával együtt már öten vannak. „Nagyon megszerettek, és igazán köszönöm az egész családnak, hogy így befogadott. Egy milliomos ezt nem tette volna meg, az biztos. Remélem, a jövőben nem lesz büdös a munka Ladislav számára, munkát vállal, és ismét együtt lehetünk Denisszel is” – mondja bizakodva Marika, aki a Kelecsényi család könyörületességének köszönhetően ha nem is boldogságban, de legalább melegben, szerető közösségben tölthette a karácsonyt. S Kelecsényi Zoli bácsiék szívét a jó érzésből fakadó melegség tölti el, hogy segíthetnek egy rászorulón. Tévedés azt hinni, hogy ezt Marika pénzéért teszik! Mert neki egy vasa sincs. Igaz, holmija már nem fér el a korábbi nejlontáskában, vagyona mostanra talán kéttáskányira gyarapodott… De fizetését a végrehajtó havonta szinte az utolsó centig elveszi, mert férje a kölcsönét sem törlesztette. Ha a férfi felépül, és újra munkába áll, talán jóra fordul minden. Addig meg marad a könyörület, amely még nem halt ki minden emberből.