Díszgyász

 Hrabal tudatosan nyúl vissza a múltba azt vallva, hogy „minél előbbre halad az ember életútján, annál nagyobb vágyat érez arra, hogy visszatérjen gyermeki énje képzetéhez”. A történetekben ez a visszatérés kitűnően sikerül. A matrózblúzos kisfiú a felnőttek társadalmában nem mindent ért, de mindent meglát, meghall, s ezért gyakran pórul jár. Konzervatív apja (aki a sörgyár vezetőségének tagja), művészi hajlamait az önkéntesek színkörében kiélő anyja, a kissé ütődött Pepin bácsi, „az osztrák vitéz” jó ismerőseink egyéb Hrabal-könyvekből. Itt a sörgyárban dolgozó malátafőzők, Kopecký úr, a kocsis és lova, Bobík, Spurný esperes úr és két csintalan, fiatal szakácsnője is részese a kisfiú életének. Mint ahogy az az irodista kisasszony, akit megles fürdőzés közben, minek következménye, hogy „amit a fürdőben láttam, néhány évvel öregebbé tett”. A kisfiú, lévén tiszta lelkű gyermek, sok szépséget lát maga körül: a sárga madártól a šumavai zenészek muzsikáján át a báránykákig. Őszintén csodálja Rambousek urat, a városi gázlámpák felelősét, „akinek munkája pontosan olyan, mint az esthajnalcsillagé”, büszkén viseli mellén a rossz viccként odatetovált sellőt, vágyakozik a prágai villamos után. Megjelenik a kisember szemével látott történelem is: a német megszálló csapatok bevonulását, a zsidó bőrös Rehr úr és családja „begyűjtését” a kisfiú tudomásul veszi éppúgy, mint az orosz katonák folyóparti nagy ünnepségét, amelyen harmonikáznak, táncolnak, és mustárospohárból isszák a vodkát. A Díszgyász kisfiúja a mi Tom Sawyerünk és Huckleberry Finnünk, a kötetet pedagógusainknak is szíves figyelmükbe ajánlom.