Bukarest lüktető szíve

Erdélyt és a Fekete-tenger melléki üdülőhelyeket képzeletben le is választottuk az országról. Mintha oda sem tartoztak volna. Még a szél is szívszorongató történeteket fújt abból az irányból, a Constanţa–Mamaia szakasz pedig teljes egészében a kirakat volt. Egy elszegényedett ország csalóka kirakata.

Romániáról ma sem tudunk sokkal többet. A román film döbbenetes erejéről, cannes-i és berlini sikereiről igen, akárcsak a román színház, a román képzőművészet friss áramlatairól, a bukaresti Bulandráról.

„Határozottan állítom, ez nem egy romlott nemzet, csak még nem állt össze, még erjedésben van” – írta több mint száz évvel ezelőtt Ion Luca Caragiale, a legnagyobb román drámaíró, a Zűrzavaros éjszaka szerzője, akit előbb gazembernek, majd pojácának, később géniusznak neveztek. Pedig nem írt, csak négy komédiát és egy tragédiát, ettől függetlenül mégis őt tartják a román drámairodalom és színházi élet atyjának és megteremtőjének. Caragiale mellett Ionescót, az abszurd nagymesterét is Románia adta a világnak. A kopasz énekesnőt, a Különórát és a Rinocéroszt Európa több színpadán játsszák ma is.

Az „erjedésben lévő nemzet” ugyan még mára sem forrta ki magát, de körülnézhetünk a térségben: melyik ország népéről mondható ez el fenntartások nélkül – az egykori keleti blokkban? Caragiale diagnózisa, sajnos, ma is érvényes, bár a robbanásszerű változás épp Bukaresten mérhető le. Még akkor is, ha a régi rendszer nyomai nem tűntek el városszerte. Nicolae diktátor megalomán tervei közül az egyik egy csatorna megépítése volt, amely a Dunával kötötte volna össze a várost, ami által Bukarest kikötői szerephez juthatott volna. Haláláig, a nyolcvankilences forradalomig állítólag a csatorna hetven százaléka készült el, de a főváros arculatán is rengeteget változtatott. Békeidőben nagyobb városrombolást ember végre nem hajtott, Bukarest belvárosának ötszáz hektárját dömperekkel formálta át. Mesterséges dombra építtetett gigantikus palotát, amelyet saját rezidenciájának szánt. Itt székel ma a képviselőház, a szenátus és az alkotmánybíróság.

A Guinness-rekordok könyvébe viszont azért került be a Ház, mert a Pentagon után ez a világ második legnagyobb épülete. Alapterülete 330 ezer négyzetméter. A Champs-Elysées-t is elirigyelte Párizstól a megszállott diktátor. A Köztársasági Palotától, vagyis a parlament épületétől induló sugárút négy centivel szélesebb a párizsinál, a két oldalán „őrt álló” panelekbe pedig a pártállami elitet költöztette be. A rendszerváltás óta ez a városrész is arculatot váltott. Aki sötétedés után téved erre, ne csodálkozzon azon, hogy emberrel alig-alig találkozik, legfeljebb gazdátlan ebbel. Ezekben a hatalmas háztömbökben alig vannak már lakók, hatalmas cégek vették birtokukba, hogy itt rendezzék be irodáikat. Este hat után azonban az utolsó ablak is elsötétedik, így aki arra vetődik, dermesztő látvány fogadja. Hirtelen egyedül érzi magát egy két és fél milliós városban. Vasárnap sem más a helyzet. A megkopott panelek alsó traktusába méregdrága árut kínáló butikok költöztek, nézelődő viszont sehol. Még a panelsor mögötti lakótelepekről sem vetődik ide egy-egy kóbor érdeklődő. De több száz méterrel távolabb már pulzál az élet. Délelőtt tízkor majdnem ugyanúgy, mint este tízkor, vagy akár hajnal felé közeledve. Ez már a Bulevardul Unirii, vagyis az Egyesülés útjának alsó szakasza, nyáron szökőkutakkal, de az év minden szakában pompás fényfürdővel. Itt már kávézók és falatozók váltják egymást, különböző nappali bárok és éjszakai szórakozóhelyek. Innen lentről nézve a dombon álló Nagy Ház, a Parlament épülete is egészen másfajta látványosság, mint amikor a tövében sétálva eltévedt hangyának érzi magát az ember, vagy ha netán kerékpáron ülve járja körbe. Szép időben ugyanis az épület parkjában még a népek tornáját, a régi spartakiádot is újraélheti. Szól a zene, van színpad is, előtornásszal, és lehet őt követni, minden mozdulattal utánozni, hogy az energiavesztés után jólessen az energiapótlás. Sör, bor, málnaszörp, van itt minden.

A veszély sötétedés után telepszik a városra. Bukarest mostanság veszedelmes kutyafalkáiról híres. Hivatalos jelentések szerint több mint ötvenezer (!) gazdátlan eb kóborol a város különböző negyedeiben. A legrémisztőbb történet tavaly nyár végén került a lapok címoldalára. Vagy fél tucat megvadult állat egy parkban szétmarcangolt egy ötéves kisfiút, akire a dajkája vigyázott. A nő sokkot kapott, amint a kutyák nekiestek a gyereknek, s nem volt ember, aki a tragédiát megállíthatta volna. A kutyák percek alatt végeztek a kisfiúval. A kóbor négylábúak száma a nyolcvankilences forradalom óta nőtt ilyen nagyra. Parlamenti választások idején központi kérdés, hogy mi legyen az elvetemült, agresszivitásukban a vérebekkel vetekedő kutyákkal, kampányprogramjába bele is foglalja minden párt, hogy mit tesz majd ez ügyben, ám a helyzet mindeddig nem változott. A kutyák egy részét befogták, sintértelepre vitték, aztán hét nap múlva szabadon engedték. A falkák egyre inkább elszaporodó támadása miatt végül azt a döntést hozta a parlament, hogy a befogott kutyákat, ha senki nem jelentkezik értük, tizennégy nap múltán el kell altatni. Erre viszont az állatvédők kapták fel a fejüket, így sorozatos tiltakozásuk eredményeként Bukarestet továbbra is az éhező kutyák tartják rettegésben. Nappal, legalábbis a belvárosban, szerencsére nem sokat lát belőlük a turista, sötétedés után viszont még azokra nézve is veszélyesek, akik biciklivel közlekednek az utcákon vagy a négysávos utakon.

Látnivaló van bőven a városban, amelyet még a két világháború között is Kelet Párizsának neveztek. S most nem elsősorban a népi motívumokkal díszített panelházakra gondolok, hanem például az Egyetem tér klasszicista épületeire, palotáira vagy a Caru’ cu bere neogótikus éttermére, amelynek belső dekorációja neobizánci stílusban pompázik. Étlapján a legfinomabb ízek közül választhatunk, ám kifejezetten román ételt alig találunk. A Caru’ cu bere legendás mesterszakácsai hűségesen tartják magukat az erdélyi és a monarchiabeli ételekhez, így a töltött káposztához például puliszkát és ecetes-csípős paprikát tesznek a tányérra. Bukarestben egyébként rengeteg az étterem, a kávézó, a cukrászda, nyáron egymással vetélkednek a teraszos vendéglők, az óvárosban még éjfél után is hömpölyög a tömeg, az idegen szinte úgy érzi magát, mintha török földön járna. Az illatok is olyanok, a hangulatról nem is beszélve. És ez sem a véletlen műve. Romániában kilenc nemzeti kisebbség él, köztük olaszok, bolgárok és törökök. De a szászok és a svábok is hallatnak magukról, sőt van hat olyan falu is a Bánátban, ahol csehek élnek. Magyar szót Bukarestben három nap alatt egyszer sem hallottam, pedig csaknem hatezer magyar lakik a városban. Külön negyedük sosem volt, mint az örményeknek, a zsidóknak vagy a cigányoknak. Ezek a városrészek ma is állnak, és festői látnivalóval szolgálnak. Főleg alkonyatkor, ha biciklinyeregből szemrevételezzük a pompás udvarházakat, kiskocsmákat, réges-régi homlokzatokat, vagy éppen az elhagyott, kibelezett, üresen tátongó lakásokat, az enyészet dekadenciáját. A cigánykérdés egyébként a románoknál is időzített bomba, akárcsak nálunk vagy Magyarországon.

A román fiatalok remekül beszélnek angolul, az idősebb nemzedék számára továbbra is a francia az első idegen nyelv, de ha a kettő közül egyiket sem érti a turista, az útbaigazítás, a segítség akkor sem marad el. Ez a Románia nem az a Románia, amelyről húsz-harminc évvel ezelőtt hallottunk, s azok sem ismerik jól, akik nyaralásuk színhelyéül a Fekete-tenger itteni szakaszát választották. A Ceauşescu-éra már Bukarestben is történelem. A múlt sötét fejezete. Igaz, hogy 1984 és 1989 között óriási rombolás, pusztítás zajlott a városban, hogy még „világibbnak” hasson az egész, mutatóba szerencsére mégis maradt annyi a történelmi magból, hogy akit egyszer megérint ez a különös vizuális és gasztronómiai esszencia, az már nemcsak a szívére hallgatva fog visszatérni Bukarestbe.