Bezárva – tűnődés a vén Európa peremén

Ha akkoriban olyasmivel vicceltem volna, amit most nagy ritkán végre elmosolyodva olvasok óriásplakátokon, mint például „Aki kerítéssel foglalkozik, az strici”, hát feketedésig dutyiban ültem volna. Márpedig igaz. Aki kerítéssel foglalkozik, az strici. Micsoda finomsága van a nyelvnek! Sorközti utalás. Mint anno. S milyen jó, hogy ma már ezért nem vehetnek elő. Milyen jó, hogy azokat, akik az idézett mondatot kitalálták, plakátra tették, nem fenyegeti elzárás vagy vegzálás érte. Vagy ki tudja? Milyen jó is volna, ha a szellem szabadságával nem élnének vissza. Ha nem lennének felbujtói ordas eszméknek. Arctalanok, kendő, kapucni mögé elbújók. Fasizmus, kommunizmus, barna vagy vörös pokol, mindkettő gonosz. Ütnek egyre több durva, le nem törölhető, legfeljebb kozmetikázható kék foltot, Európa arcán.

Én most már megint itt élek, megint Európa peremén. Ütközőzónában, hadak, bakancscsattogtató felvonulások, riadt menekültek útján, hol a civil vagy otthon ülve fél, vagy tele kurázsival ellene mozdul a hatalomnak, és segíti a rászorultat. Én meg ide szorultam. Minden reggel szorongva nyitottam fel az újságot, kapcsoltam rádiót ezen a nyáron. Számok, lélektelen számok durrogtak, mibe került a szögesdrót méterje, hányan, hol és mikor bújtak, másztak át rajta, mikor és mennyi vonat indult, nem indult, hányan fulladoztak bérelt mikrobusz, kamion rakterében. Európa rémálma volt ez a nyár, egyenes adásban. Így vonul majd be a történelemkönyvekbe. Nem éppen aranylapok lesznek egy nem éppen aranykorról. Már krónikásból sincs sok.

Az még nagyon bánt, hogy elvesztek emberek. Kihullottak a listáról, elfogyott sok évre megelőlegezett kreditjük. Zárkózás van. Nekem is zárkóznom kellene? Mindig ez a kérdés: Te kivel vagy? Ez az első kérdés. Ki ellen? Ez a második. Befogadó vagy? Vidd akkor haza! S közben azon nyafog a vidd akkor haza tanácsot adó, kreditjét vesztett ember látva egy fotót, hogy jaj, szegény kiskutya, ki van kötve, milyen rossz lehet neki. Persze hogy rossz! Az állat is szabadnak született. Ugyanarra gondol-e mindenki, a szabadság mi is. Nekem sokáig az volt, hogy nem kellett már remegnie a gyomromnak határátkelő felé közeledve. Szabadság mindenekfelett. De nem úgy, ahogy azt sokan gondolnák. Hogy csak az én szabadságom érvényes, a másé nem érdekes. Ami az enyém, másnak köze se lehet hozzá, de ami közös, az enyém is. Így ez nem fog menni. Európa peremén csak egyre kifelé sodródni, drótozni magunknak egy banánköztársaságot? Fegyveres őrséggel? Bezárkózni végleg? Minek? Nagyhatalmak felé hajbókolni? Nyalni mindenféle zsarnoknak? Alázkodni diktátorok előtt? Hőzöngeni gyengék és védtelenek előtt? Mutatni nagyot, míg lélekben kicsik, semmik vagyunk? Csak a szomorúság halmozódik. Ezt láttam. Hát emiatt történt. Hogy elvesztek emberek, sok évtizedes kapcsolatok inogtak meg, bomlottak szét. Ha nem akarom magam leköpni, nem vállalhatok sorsközösséget olyanokkal, akik fasiszta megyefőnökkel koccintanak sutyiban a legjobb szálloda különtermében elbújva azzal az indokkal, hát ugye ilyen a politika. Nem vállalok közösséget olyanokkal, akik emberségből megbuktak. Akik vigadtak mások nyomorúságán, akik halottakat gyaláztak szóban. Szomorú vagyok. Tőlük, értük, miattuk. Imádkoznék én, ha tudnék. Mondanám, hogy Jézus, én nem vagyok templomjáró, de hiszlek mint a legtisztább embert. Ha te azt mondtad, hogy minden hazátlan, szegény és megbántott ember befogadásával téged fogadunk be, akkor miért nem tesszük, teszik ezt meg azok, akik állítólag a nevedben járnak közben itt? Miért nem tesszük, amit meg kellene tenni? Nem tudom. De te, Jézus! Te mindent tudsz, te magadhoz engeded a kicsiket is, így írták rólad. A tengerparton heverő halott szír kisfiút, kérlek, engedd be! Ő is a tied. A fáradtakat, a szomorúakat is. Jó lenne látni, hogy elmúlik ez a válság, hogy embereket láthatok megint. Mélyen járok, te tudod. Lent vagyok a kisállatok, a hangyák, a virágok szintjén, közel a földhöz, közel, nagyon. Ez a föld Európa földje. Az ember szabja benne a határokat, pedig nem tehetné! Átlépni kerítésen, átbújni drótok alatt. Meddig még? Az első fagyok majd megállítják. Majd kitalálnak valamit a németek. Majd. Majd szégyenkezhetünk. Majd a történelemkönyvek fekete lapjain ott lesznek a kiáltó névsorok. Te hallgattál, mikor bántották őket, te tevékenyen részt vettél abban, te biztattad a bántókat. Majd az elvetemültek napjának leáldozása után eljön a nagy csend. Évtizedes barátságokat telefonkönyvből, címjegyzékből kivakarni, neveket elfeledni, nagy ívben kikerülni a másikat az utcán. Majd lesz ilyen. Lehet. Kérlek, te mindenható, tedd, hogy maradjon a feltételes mód! Szomorú vagyok. Európa peremére sodródtam, már megint összeszorul a gyomrom, ha a határokra gondolok. Tehetetlenségem szorít. Nem tudok odamenni, inni adni a szomjazónak, enni adni az éhezőnek. Elbotlok, saját lábamban is. Te meg, Jézus, háttal fordultál most felénk? Vagy te is csak a földet tudod nézni, mint én? Itt, Európa peremén.