Az intézmény neve: ÁG TIBOR

A háború utáni szlovákiai magyar szellemi élet sajátsága, hogy képviselői általában vidékről kerültek fel a fővárosba. Ág Tibor ebben is kivétel: Pozsonyban született, de egész élete a vidéki ember kultúrájához köti. Nagymegyeren él, ott kerestük fel egy rövid beszélgetésre.

Bartók Béláról él az a legenda, hogy a gömöri Gerlicepusztán kapta az ösztönzést a nép dalainak összegyűjtésére. Tibor bácsinak mi adta az impulzust, hogy erre a pályára lépjen, hiszen klasszikus zenét tanult?

 Kodály írja valahol, hogy Bartókot a szolgálólányuk éneke ihlette. Ez tévedés, sosem volt szolgálójuk, ezt a fi a mondta nekem. Ellenben az a szolgáló, akitől a székely dalt hallotta, ott szolgált Gerlepusztán, ahová Bartók, mivel beteges fi atalember volt, levegőzni járt. De a kérdésre válaszolva: Volt egy nagyon kedves tanárom, Albrecht Sándor, aki Bartóknak nemcsak növendéke, hanem barátja is volt. Sanyi bácsi a pozsonyi Szent Márton-dómnak volt a karnagya. Vele együtt működött orgonistaként az a somorjai Németh István László, aki később Šamorínsky lett. Fiatalkoromban olyan benyomásokat kaptam tőlük, amelyekre csak később döbbentem rá. Szintén ifjúkori, meghatározó élmény volt Pálóczi Horváth Ádám Ötödfélszáz énekek című kiadványa, amely először közölt népi eredetű dalokat. Ez a háború alatt jelent meg, és nem tudom, hogyan kerülhetett át a határon, de eljutott hozzám. Teljesen f elkorbácsolta a vérem. Ez adta az első lökést. 19. századi klasszikus zenén nevelkedtem. Ebben a kiadványban pedig olyan zene volt, amely teljesen más dallamokat tartalmazott, mint a klasszikusban uralkodó dúr és moll tonalitás.

 Hogyan került a Csemadokba?

 Úgy pottyantam bele, mint Pilátus a krédóba. 1949-ben ott dolgoztam egy műszaki nagykereskedésben annak a háznak az udvarában, ahol a Csemadok első székhelye volt, a Már ia Terézia rakparton. Az egykori főúri házat azóta lebontották. A hontalanság éveiben, amikor nem volt magyar iskola, nem volt állampolgárság, örültem, hogy egyáltalán állásban lehetek. Az öreg Blum cégét azonban államosították. Ahogy ott lézengtem, valamilyen fi atalok leszóltak az emeletről, hogy menjek fel hozzájuk. Kerítettek egy zongorát, zenéltünk, táncoltunk. Akkoriban nagyon bele voltam pistulva Chopin keringőibe, éppen azt játszottam, amikor bejött egy kopasz ember, és megkérdezte, mit csinálok. Munkát keresek. Nem akarnék a Csemadokban dolgozni? Mit kell ott csinálni? Semmit. És fi zetnek is? Most még nem, de majd lesz valami. Beálltam. Ez a kopasz ember Fellegi István volt, az akkori főtitkár. Így lettem a Csemadok negyedik alkalmazottja. Egyszer aztán előállt Fellegi, hogy hozzak össze egy hivatásos ének- és t áncegyüttest. Takács Andrással elvállaltuk, de fel volt adva a lecke: ehhez anyag is kell! Így cseppentünk bele a gyűjtésbe.

Mire lehetett támaszkodni? Szinte semmire. Hol jutottunk volna hozzá Kodály vagy Bartók gyűjtéséhez?

 Egyedül Szabó Bélának volt valami nexusa Magyarországon, ő hozta nekem az első népdalgyűjteményt, Kerényi Györgynek az Énekes ábécéjét. A Csemadok ideológiai felettes szerve a PIO (Povereníctvo informácie osvety – Népművelési Megbízotti Hivatal) volt, s ennek a kulturális osztálya mondta meg, mit lehet csinálni. Jellemző volt azokra az időkre, hogy az említett kiadványban a PIO szépen megjelölte, mi az, ami nem használható. Minden népdal, amelyben a magyar fi ú, magyar lány, a magyar szó szerepelt, kiesett. A magyar szó egyébként a mai napig irritáló egyeseknek. A napokban kaptam egy gratulációt a kulturális minisztertől, amelyben egyetlen említés nincs arról, hogy magyar volnék, vagy magyar kultúrával foglalkoznék.

Hogyan került el Pozsonyból?

 1945. május 6-án kiutasítottak bennünket Pozsonyból, a ligetfalui magyar gyűjtőtáborba. 1946-ban rehabilitálták ugyan édesapámat, de még abban az évben meghalt. Pozsonyban ezek után amolyan befogadottak lettünk, a nővéremnél laktunk. 1953-ban megalakult a Népes, amely először Gidrafán székelt hat hétig, innen Galánta mellé, a szaleziánusok emeletes házába költöztünk. Ez lett a Népes székhelye, 1955-ig, amíg fel nem oszlatták. 1956-ban Galántára hívtak, hogy alapítsam meg újra az énekkart. Létezett ugyan az egykori Hangya Szövetkezet férfi kara, s amikor Kodály ott járt, ezt kibővítették az egyházi kórussal. A két kórus egyesült, de mindig a hatalom bögyében volt; egyrészt mert templomban énekeltünk, másrészt mert egyházi énekeket is előadtunk. A helyi kultúrház vezetője minden eszközzel gátolta a kórus működését. Előfordult, hogy becsukta a kaput, a kerítésen kellett bemásznunk próbát tartani. Elunva a támadásokat, 1963- ban Galántáról is elmentünk, így váltunk nagymegyeri lakosokká. Akkor már az Ifjú Sziveket is otthagytam, nem bírtam elviselni azt az elvtelenséget, ami ott uralkodott. És hát felszámolták a pedagógiai gimnáziumot, az együttes bázisát. Ne feledjem: 1962-ben burzsoá nacionalizmussal vádoltak.

 Mivel telnek ma a napjai?

Elsősorban itt van ez a rengeteg feldolgozásra váró felvétel a polcokon. Saját gyűjtésemből tizenkétezer dal van lejegyezve, de a legalsó polcon sorakoznak mások gyűjtései, akik nem tudták lejegyezni a dalokat. Szívfájdalmam, hogy rengeteg anyagom van, ami nem kimondottan népzene, hanem szöveges gyűjtés, és ezt is fel kellene dolgozni. Ezek vagy a dalokhoz kapcsolódnak, vagy az énekesek életét tárják fel. Volt egy énekesem Gesztetéről, akitől több mint ezer dallamot gyűjtöttem, és közben állandóan beszéltettem. Egyszerűen nem jutok hozzá, hogy ezzel is foglalkozzam.

Ezek szerint sok évre való munkája van. Az ember addig él, amíg tervei vannak. Pedig rengeteg tennivaló lenne, ami a kiadást illeti. Mert mit ér az a publikáció, amely csupán kottákból áll, és nincs hozzá hangzóanyag?

Mit ér a mozgalom számára – ha mozgalomnak merjük nevezni –, ha az illető, aki kézbe veszi, nem ismeri a kottát? Itt gazdagon díszített lejegyzések vannak. Ki tudja őket elénekelni? A gyakorlat ugyanakkor bebizonyította, hogy ezeket a dallamokat senki sem tanítja.

 Mi az, ami elszomorítja, és mi az, ami bizakodásra ad okot?

 Ha már a születésnapi köszöntgetésnél tartunk, hadd mondjak el egy zoboralji példát. Karácsonyi szokás a parázsolás. Jönnek a fi úgyerekek a nénihez, és elmondják a mondókát, benne a fi úi szeretetről, amely odahozta őket. Erre az öregasszony: »Ne a fi úi szeretet hozzon ide benneteket! Akkor gyertek, amikor ki kell hajtani a libát a tarlóra!« Valahogy így vagyok ezzel én is. Akkor jöjjenek, amikor szükségem van olyan eszközre, amely előreviszi a munkámat. Itt van a publikációk sorsa. A Kriterion Kiadónál a legvadabb diktatúra éveiben több népzenei kiadvány jelent meg, mint minden egyéb összesen. Ha akkor ott ezt meg lehetett csinálni, akkor ma miért nem lehet?

A gyűjtőutak során sok érdekes emberrel, esettel találkozott. Elmondana egy történetet?

 Egy alkalommal a budapesti Kiss Lajossal gyűjtöttem. Szirénfalván jártunk, és összeterelte a népet a kultúrházba. Délelőtt tíz órakor kezdtünk, és folytattuk orrvérzésig. Úgy délután négy óra felé feláll egy ember. Kiss rárivall: »Maga hova megy? – Tanár úr, etetni kéne… – Nem megy sehova! Maga még nem énekelt! Üljön vissza!« Este a szálláshely felé menve megjegyeztem: »Lajos bátyám, ne haragudjon, de én ide máskor is el akarok jönni. Ezek után velem itt szóba sem állnak.« A gyűjtő tulajdonképpen szolgálatot végez, mint a lelkész. Ha azt akarja, hogy az egyszerű falusi ember megnyíljon, és elővegye azt a dallamot, amely a fejében valahol hátul van elraktározva, egyenrangúként kell viselkedni vele. Egyébként pestiek mesélték, hogy Kiss Lajos egyszer berontott a népzenekutató csoportba, lelkendezve: »Nem hagytam meghalni! Mielőtt meghalt, még megénekeltettem!« Hát ilyen gyűjtő is van. De számtalanszor tapasztaltam, hogy egy juhásszal, pásztorral beszélgetve annyi intelligenciával találkozhat az ember, hogy szinte teleszívhatja magát bölcsességgel.

Tibor bácsi, látja-e a folytatást?

Nem azokban az emberekben látom, akik »fönt« vannak.