Az előszót is olvassátok!

„Országok rongya! könyvtár a neved,

De hát hol a könyv mely célhoz vezet?“

Érdemes néha visszanézni, ha nem túl gyakran is. Ugyanis ha túl gyakran nézünk vissza, akkor már nem is az van, hogy csinálunk valamit, és közben vissza-visszanézünk, hanem átesünk a visszanézés túloldalára, és a visszanézést szakítjuk meg időnként azzal, hogy csinálunk valamit. A sárga kabátos ember szerint valahogy úgy kellene, mint régen az MTV 1-es csatornáján delente leadott néhány perces képösszevágásban a kalapos bácsi, aki a földet kapálta, de a déli harangszót hallva megállt, és visszanézett, mennyit kapált be addig. „Még sok van” – szólt ilyenkor oda a tévének a sárga kabátos ember nagypapája, aztán már jött is a következő képkocka a páncélba öltözött Hunyadi Jánossal meg a nyálukat Nándorfehérvárra csorgató törökökkel.

Április 14-én van a könyvtárosok világnapja – értesült döbbenten nemrég a sárga kabátos. Mit képzelnek ezek? – szegezte az univerzumnak a kérdést – hát nem elég a költészet napja, a könyvhét, meg a könyvhónap, a könyvfesztivál, de még a könyvtárosoknak is kiaktívkodtak egy világnapot? Ha már az aktívkodásnál tartunk, érdekes vállalkozás 2016-ban elolvasni Vörösmarty Mihály Gondolatok a könyvtárban című versét, amelyből a fenti idézet is származik. A szerző a világ és a könyvek viszonyán tűnődik egy olyan korban, amikor a könyv még nem volt minden ház vitrinének elengedhetetlen tartozéka, és könyvtár sem volt minden faluban. De talán mindenki elhitte, hogy könyv egyenlő tudás. Most meg már egy olyan korból tekintünk vissza, amikor a könyv egyáltalán nem a használható tudás szinonimája. Hol van a könyv, mely célhoz vezet? A lexikális tudás szavatossági ideje sokak szerint lejár(t). A könyvek ennek dacára nem lettek olcsóbbak. Könyvkiadók mennek csődbe, és aki megél, az is csak a karácsonyi ajándékozási viszketegségnek köszönheti, és az állami támogatásnak.

Az emberiség tetemes hányada ma már elhiszi, hogy ami a könyvekben valamikor le volt írva, az ma már megtalálható az interneten is. De legalább a könyvekbe leírt dolgoknak a nagy része. A mai, félig-meddig a világhálón szocializálódott embert rémület fogja el, ha szembesül a nagy problémával: amit keres, nincs rajta az interneten, úgyhogy el kell mennie könyvtárba, levéltárba, és ott, dohos polcok és kikopott szőnyegek labirintusaiban tévelyegve elő kell kutatnia a megfelelő könyvet, és meg kell találnia, melyik lapra van nyomtatva, amit ő keres. Ráadásul mindegyik könyvnek más a tapintása, más a szaga. Erre pedig nem biztos, hogy fel van készülve. Ilyenkor azt érzi, vele kitoltak, őt becsapták, hiszen már majdnem minden fent van az interneten, bezzeg pont ezt, ami most neki kell, ezt még pont nem töltötte fel senki. Aztán belegondol, mennyi időbe és felesleges utazásba, várakozásba kerül, hogy az ember elvánszorog egy könyvtárba, miközben manapság ilyesmihez szerencsés esetben egy kattintás is elég. Bizony, vannak dolgok, amelyeket nem lehet a virtuális térben elintézni. És lesznek is még sokáig. A sárga kabátos ember szerint ez egyáltalán nem baj, mert a virtuális dolgok a maguk nemében kicsit valahogy olyan… mind egyformák. Olyan virtuális szaguk van. Na szóval, hogy kezdünk félni attól, ha valamit ténylegesen, fizikailag meg kell csinálnunk, kezünkkel, lábunkkal. Pedig a virtuális tér is csak olyan, mint a papír. Az van rajta, amit ráraknak.

A virtuális tér gyors, felszínes, sokszor felületes. Közben vannak információk, amelyeket csak nyomtatott szövegből lehet teljes mértékben befogadni. Egy helyben ülve, figyelemmel olvasva. Mondjuk, egy könyvből, melynek lapszélein nem bukkannak fel naponta kilencszázhuszonhatszor cipőreklámok, miután előző nap rákerestünk arra a szóra, hogy cipő. És nem villognak naponta hétszáznegyvenszer madridi szállodaajánlatok, miután az ember beírja, hogy Madrid. A könyv békén hagy. Elolvashatjuk, ő hagyja, és nem akar tőlünk semmi mást. Apró mozgóképek töltik ki a fejünket, bele van tolva az agyunkba egy rakás olyan dolog is, amit nem akarunk. A könyveknél nincs ilyen veszély, hiszen a cím, a szerző, a téma szerint nyugodtan megválogathatjuk, amit a fejünkbe veszünk, hisz rendszerezve van, ábécérendben. És előszó is van, de némely könyveknél még bevezetés is. A sárga kabátos ember sokáig nem értette, mi a különbség az előszó és a bevezetés között. Most sem érti, de elolvassa. Főleg, miután egy ismerős azt mondta, az előszót mindig átugorja, mert őt maga a könyv érdekli, nem az előszó. Ilyen ember lehetett az is, aki az internetet kitalálta. Mert ahhoz sem írt előszót senki. De még bevezetést sem. Aztán csak nézzük meg olvassuk, azt sem tudjuk, mit és miért, ész nélkül.