Az élet és a remény ÜNNEPE

A héten Jézus értünk vállalt szenvedésére emlékezünk, halálát gyászoljuk, és feltámadásának csodáját ünnepeljük. A szent napok történetéről és üzenetéről Török József egyháztörténészt, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanárát kérdeztük. „Virágvasárnapon Jézus még a tömeg hozsannázása közepette pálmaágak között vonult be Jeruzsálembe, de ugyanaz a tömeg, amelyik akkor éljenezte, nagypénteken már azt kiabálta: keresztre vele – mondja Török professzor úr. – A mai Szentföld, az a t artomány, ahol Jézus élt, a Római Birodalom egy kis provinciája volt, ezért Poncius Pilátus, a helytartó római módon, keresztre feszítéssel végeztette ki őt. Valódi pere azonban sem a római, sem a zsidó jog szerint nem volt. A zsidó főpapi tanács nem merte vállalni, hogy nyíltan állást foglaljon ellene, hiszen tudták, hogy a nép nagy része prófétának tekinti. Ezért csak azt vizsgálták, hogy valóban megtagadja-e a zsidó vallást, ellene fordul-e a régi rendnek, de nem ítélték halálra, hiszen akkor zsidó szokás szerint megkövezték volna. Inkább átadták a rómaiaknak. Pilátus azonban szintén nem hozott ítéletet – a népnek ajánlotta fel, hogy válasszon Jézus és Barabás között. A tömeg a bűnöző szabadon bocsátását és Jézus megfeszítését kívánta, Pilátus pedig mosta kezét, jelezve, hogy ez nem az ő döntése és felelőssége.” Vallástörténészek szerint a pilátusi ítélethozatalt eredetileg zsidó történész örökíthette meg, mert a kézmosás mint a bűnöktől való megszabadulás rítusa a héber bibliai irodalomban, valamint a zsidók mindennapjaiban is ismert és gyakorolt dolog. Jézus ekkor már három éve tanított nyilvánosan, vagyis a zsidók és nem zsidók többsége ismerte őt. Halála után több krónikás megemlékezett tetteiről – elsősorban a tanítványok. Máté, Márk és János szemtanúi voltak az eseményeknek, Lukács és a damaszkuszi úton megtért Pál apostol pedig mások elmondása alapján írtak Jézus életéről, haláláról és feltámadásáról. „A római krónikások közül sokan megemlítik a korabeli keresztényeket, de rítusaikba a legjobb betekintést az apologéták védőbeszédei engedik. Ezek a szerzők perbe szálltak a keresztények rágalmazóival. Jusztinosz például 150-ben megírta a császárnak, hogy a vasárnapi összejöveteleken kenyeret és bort áldoznak. Úgy, ahogy Jézus az »ezt cselekedjétek az én emlékezetemre« szavakkal nagycsütörtökön meghagyta tanítványainak, és ahogy a keresztények azóta is minden szentmisén megemlékeznek arról, hogy testét és vérét adta értünk.” A húsvétot már az őskeresztények is megülték, de hivatalos ünnepé csak a negyedik században vált. Az egyházatyák sokáig nem tudtak megegyezni, hogy a zsidó holdnaptár szerint a pészahhoz igazodva vagy a római napév szerint, Krisztus halálának és feltámadásának tényleges évfordulóján üljék-e az ünnepet. Végül a niceai zsinat 325-ben döntötte el, hogy a tavaszi napéjegyenlőséget követő első holdtölte utáni vasárnapon ünnepeljék. „A Szentföldön már a negyedik században is tömegek emlékeztek meg mély megrendüléssel Krisztus kínszenvedéséről, és ujjongással a feltámadásáról. Erről tanúskodik egy Aquitániában, a mai Dél Spanyolország területén született Eteria nevű hölgy útinaplója. Eteria 384-ben Jeruzsálemben töltötte a nagyhetet – tudjuk meg Török Józseftől. – Az ut ókor szerencséjére hölgyekre jellemző részletességgel számol be a virágvasárnapi körmenetről, az Olajfák hegyén végzett nagycsütörtöki szertartásról és arról, hogyan mentek fel – kicsik, nagyok, öregek és betegek is – nagypénteken a Golgotára, hogy ott megcsókolják a Krisztus keresztjéből való szent fát. Leírja, hogy a fát diakónusok őrizték, mert régebben valaki kiharapott belőle egy darabot, és elvitte a fogai között. Az útinapló tanúsága szerint nagypéntek délutánjától nagyszombat estig a Golgota és a Feltámadás temploma közötti téren virrasztottak, Krisztus szenvedéséről szóló olvasmányokat olvasva. A feltámadás örömhíréről szóló evangéliumot nagyszombat estéjén olvasták fel, utána pedig egész éjszaka imádkoztak A húsvéti szentmisét csak hajnalban kezdték, mert a felkelő napot a feltámadó Krisztus jelképének tekintették.”