Az amerikaiakról

Az amerikaiakról

Cleveland

Paul Newman clevelandi. Redzsi is clevelandi. Redzsi egy szimpatikus, idős fekete hajléktalan, aki elhatározta, hogy egy cigi fejében megtanít angolul. Redzsinek hiányoztak a metszőfogai. Nem vagyok biztos benne, hogy helyes amerikai kiejtéssel beszélte a fekete szlenget. Amit mondott, azt dallamosan mondta.

Salamon szintén clevelandi. Hatalmas ember. Ereje nem a hajában van. (Ahogy a bibliai Salamonnak sem.) Mindenesetre az ilyenekre mondják, hogy benga állat. Ő az éjszakai őr a clevelandi buszállomáson. Angival szeretett volna beszélgetni. Salamont rendkívül nehezen lehetett érteni – Redzsivel, Paul Newmannel, Orbán Viktorral és sok más emberrel ellentétben Salamon valószínűleg fogyatékos.

S: – Van jegyed? (Talán ezt mondta.)

A: – Van. (S odaadta neki a Clevelandig szóló jegyünket.)

S: – Köszönöm, rendben. Ismered „kingdévidet”? (Talán ezt mondta.)

A: – Tessék?

S: – Nagy király volt! És Salamont királyt ismered? (Talán ezt mondta.)

A: – Tessék?

S: – Engem is úgy hívnak, mint azt a nagy királyt. Hiszel Jézusban? (Talán ezt mondta.)

A: – Hááát persze…

S (rám nézett): – És te hiszel Jézusban? (Talán ezt mondta.)

V: – Természetesen. Az én országom egy keresztény ország.

Salamon elmosolyodott, kitapogatta a mellényzsebét, méltóságteljesen lehúzta a cipzárt, majd két zsíros, virágkorát tortaalátétként élő, rongyosra tapogatott kartonpapírfoszlányt húzott ki belőle. Mindkettőre ugyanaz a szó volt írva. Egyikre piros, a másikra kék filccel: „JESUS”.

S: – Én hiszek benne. Te hiszel benne?

V: – Igen. (Láttam a szemén, hogy éjszakára biztosítva van a pályaudvari nyugalmunk.)

S – Akkor jó. Én hiszem, hogy Jézus fent van a mennyben. A szentlélekben is hiszek. Itt vannak a szívemben. Járok az utcán, és ők mindig a szívemben vannak. Az emberek jönnek-mennek, akárhonnan akárhova, de ez mindig megmarad. Jézus a szívemben lesz. A szentlélek is a szívemben lesz. Honnan vagytok?

V: – Európából.

S: – Ti ott ismeritek Dzsízüszt?

V: – Igen.

S: – Nálatok hogy hívják?

V: – Jézus.

S: – Dzsízüsz?

V: – Jézus.

S: – Dzsízüsz?

V: – Dzsízüsz.

S: – Dzsízüsz? Jól mondom?

Clevelandben kedvesek az emberek. Salamon végül néma beleegyezéssel tűrte, hogy a pályaudvaron töltsük reggelig az időnket, míg kirakta mellőlünk az összes hajléktalant és jegy nélküli csövest.

A visitors centrumban két órán keresztül keresték nekünk a város legolcsóbb moteljét és a Cuyahoga Nemzeti Park kempinglehetőségeit. Utána kinyomtatták autó- és motelfoglalásainkat, végül pedig megajándékoztak egy belépőjeggyel a másnapi blueskoncertre.

Épp a várostérképen kerestük a motelt, ahol végül szobát foglaltunk a következő éjszakára, mikor odajött hozzánk egy banktisztviselő, s kérdezte, mit keresünk. Mivel ő sem tudta, hol van a motel, felvitt minket a Bank Americana (vagy mi) épületébe, s kinyomtatta Google Maps-ról a motel pontos helyének térképét.

A feketék Clevelandban úgy köszöntek: „How do you are you!” Ez fura, nem?

Indianapolis

Ismét éjjel utaztunk, reggelre értünk a városba. Ha éjjel utazunk, megspóroljuk az éjszakai szállásokat, jót alszunk a buszon, és az éjszakai csövezést is kihagyhatjuk.

Indianapolis jó hely. Az első diáknapilapot itt adták ki a negyvenes években Amerikában. Kurt Vonnegut volt a szerkesztője.

Itt is többen kérdezték, melyik európai országból vagyunk. Legtöbbször persze Németországra gyanakodnak, de előfordult már lengyelezés és oroszozás is. Mindössze egyszer hibázott rá egy hajléktalan még Columbusban Csehszlovákiára. Adtam neki fél dollárt.

Rájöttünk az európaiságunk jelére: hátizsákot cipelünk a hátunkon. Eddigi utunk során egyetlenegyszer sem láttunk hátizsákot cipelő embert. Akinek itt nincs autója, az lúzer. A lúzerek pedig guruló bőrönddel járnak…

Az indianapolisiak is kedvesek. Az egyetemi parkban vöröskeresztes-kajával és spanglival kínáltak minket a hajléktalanok (cserébe semmit nem kértek), egy telefonközpontos néni pedig kinyomtatta nekünk a Vonnegut-múzeum prospektusát.

Kansas City

Még 24 órát és 53 percet töltünk itt, utána felszállunk ismét egy éjszakai buszra, és újabb időzónát ugorva (GMT+7) Denverbe robogunk.

Kansasban nem csináltam egyetlen fotót sem. Tele van kocsmákkal, stadionokkal és agyalágyult, hibbant emberekkel, akik ajándékot akarnak neked adni, s amikor nem fogadod el, vagy nem adsz nekik érte pénzt, akkor ordítanak, dühbe gurulnak, és mindenféle érthetetlen dolgokat motyognak. És hiába mondod az egyiknek, hogy nem kell neked fogkeféből készült karkötő, még akkor sem, ha Colgate, és hiába mondod a másiknak, hogy nincs hűtőd, ahol tárolni tudsz három liter kakaót, stb.

Az egyetlen érdekesség, hogy egy külvárosi fekete buszsofőr beszélgetni kezdett velem az Osztrák–Magyar Monarchiáról. Ez fura, nem?

Mindenesetre nem kértem meg, hogy pózoljon egy fotó erejéig.