Lassan ötven éve, hogy megjelenik a Vasárnap, és a fél évszázad alatt sok olvasónk hűséges társa volt. Szeretnénk folyamatosan bemutatni néhányat azok közül, akik a kezdetektől előfizetik, olvassák, kedvelik, hogy érzékeltessük, miként változott a lappal együtt a szlovákiai magyarok élete is.
A jókai Szűcs Magdolna is azok közé tartozik, akiknek ötven éve hű társuk a Vasárnap. Pedig sokat dolgozott, kevés ideje maradt a szórakozásra, és a pénzt is mindig be kellett osztania. De magyar lapokra mindig jutott, mert úgy tartotta, ezek írnak az életünkről, ezeket érdemes olvasni és támogatni.
Gútáról Újhelyre
Olvasónk a Gúta melletti Királyrét tanyán született, az 1965-ös nagy árvíz hozta a Galántai járásba. „Tízen voltunk testvérek, a nyolcadik voltam a sorban. Szerény körülmények között éltünk, de semmiben nem szenvedtünk szükséget, nálunk mindig vígság volt. Szüleink egyszerű emberek voltak, de arra ügyeltek, hogy mind járjunk iskolába. Én is elkezdtem a mezőgazdaságit Gútán, de jött a víz, és minden másként lett, mint elterveztük. Június 18-án szakadt át a gát, éjfél után két órakor verték az ablakot, hogy itt a buszok, menni kell. Annyi időnk volt csak, hogy egy táskába összeszedjük a legszükségesebbet, anyám néhány fényképet is elhozott, ennyi maradt emléknek a régi életünkből” – kezd a mesélésbe Szűcs Ilona.
Először Diószegre telepítették az egész családot, szalmabálákon aludtak az iskolában, aztán szétköltöztették őket. „A szüleim Nagyszombat mellé kerültek egy szlovák családhoz, és igen jól megvoltak ott, pedig egy szót sem tudtak szlovákul. Akkor még négyen voltunk otthon testvérek, a többiek már családot alapítottak. Mind máshová kerültünk. Én Rózsi testvéremmel az újhelyi állami birtokon kaptam munkát és lakást, aztán itt is maradtam.”
„Nehéz, de szép életem volt”
A maradásnak, persze, jó oka volt, az alig tizennyolc éves lány ott ismerkedett meg azzal a fiúval, akihez 1966-ban férjhez is ment. Három gyermekük született, egy lány és két fiú, ma már öt unokájuk van. „Két éve műtötték a térdeimet, azóta kevesebbet dolgozom, és gyakrabban forgatom a Vasárnapot. A tévét nem szeretem, annyi benne a butaság, hogy kár rá időt pazarolni. Inkább énekelgetek magamnak, sok népdalt, nótát tudok, fiatalabb koromban lakodalmakba is jártam segíteni a konyhára. Vagy olvasok, aztán elgondolkozom az olvasottakon, a gyerekeknek is megmutatom, ha valami érdekeset találok. Legjobban a folytatásos regényeket, a Kopertát meg a kertészeti rovatot szeretem, de nagyon várom az életből vett történeteket is. Ilyenkor mindig elgondolkozom, milyen nehéz, keserves sorsok vannak, hogyan küszködnek sokan. Nagyon elégedett lehet, akinek családja, otthona, megélhetése és mindehhez egy kis egészsége is van. Többet nem is szabad akarni, mert úgysem lesz tőle boldogabb az ember” – mondja az asszony, aki a teljes nincstelenségből küzdötte fel magát odáig, hogy férjével felépítették a házukat, és mindhárom gyereküknek szakmát adtak a kezébe.
„Sokkal nehezebb volt az életem, mint a mai fiataloknak, de akkor ezt nem is vettem észre, mert körülöttem mindenki így élt. Amikor én voltam gyerek, még nem azon gondolkoztak a szülők, hogyan szórakoztassanak, milyen kirándulásra vigyenek. Ahogy vége volt a tanévnek, mennem kellett tehenet őrizni a rétekre. Nem volt az rossz dolog, csak arra vigyáztunk, hogy a tehenek ne menjenek a vetésbe, és egész nap játszottunk a többi kis pásztorral. Ez volt nekünk a nyaralás, nem is vágytunk másra.”
Mindennap Vasárnap
De a legnehezebb az volt, amikor az árvíz után ismeretlen helyen, idegenek között, a semmiből kellett új életet kezdeni. A Szűcs házaspár először Lencsehelyen, a Nagyfödémes melletti tanyán kapott munkát, Ilona asszony a tehenek mellett, férje a szőlészetben. „Ott született mind a három gyerekünk, és akkor kezdtünk építkezni is. Kilenc év telt el, mire a sajátunkba költözhettünk, a legkisebb fiam első születésnapját már itt tartottuk. Utána már nyugodtabban éltünk; munka volt sok, de tudtunk pihenni is, mert nem voltunk telhetetlenek. Négy éve özvegyültem meg, negyvenhét évi házasság után. Mondtam is a férjemnek, míg élt, hogy hamvasztassuk el magunkat, és a gyerekek szórjanak a Dunába, víz hozott, víz vigyen. De nem egyezett bele, hát majd a temetőben lesz mellette a helyem. De addig még azért van itt egy kis dolgom” – mondja, mert soha nem ismerte a tétlenséget. Ám akármilyen sok volt a munka és kevés a pénz, a Vasárnapot és az Új Szót mindig hozta a postás, és könyveket is rendszeresen vásároltak.
„Jókait nagyon szerettem, de sokáig tartott, míg egy regény végére értem, mert hol a kertben, hol a házban volt dolgom. Ezért kedvelem a Vasárnapot, mert szépen beosztom, és mindennap elolvasok belőle egy cikket. Épp egy hétig el is tart, aztán már alig várom a következő számot.
„A Vasárnapról nem mondok le”
Már nem is tudom, mióta vagyok Vasárnap-előfizető, de az biztos, hogy megjelenése óta olvasom. Vásároltam is, aztán megrendeltem, mert így a házhoz hozzák. Úgy 5-6 évente írok, vagy hozzászólok valamilyen témához. Nem feltétlenül fontos minden lapban szerepelni. Közel 40 éve írtam az első cikket, megvédve a panellakók becsületét. Nagyon sok mindent tudnék mesélni én is a múltról és a jelenről. Pár cikkbe nem is férne bele, regényíró pedig nem vagyok. Így csak az emlékeimben él minden tovább.
Nagyon szeretek rejtvényeket fejteni, jöhet szudoku, olasz módra, bármi, akár szlovák is. Ma már csak szórakozásból csinálom, régebben nyerni is szoktam. Legutóbb az Egészség Magazinba írtam, és testápoló csomagot nyertem. Ezúttal tisztelettel megköszönöm.
Néhány hete a legnagyobb bánatomra 53 évi házasság után egyedül maradtam. A Vasárnapról azonban nem mondok le. Továbbra is előfizetője maradok, a kis nyugdíjamból is. Türelmetlenül várom ezután is minden héten.
Egy szomorú olvasójuk Érsekújvárról
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.