Arisztokraták BÉLÁN

A nemesség kötelez – szoktuk olvasni a regényekben, de a legtöbben csak sejtjük, ez mit is jelenthet, hiszen az a világ, amikor a név rangot, tartást jelentett, már rég a múlté. Környezetünkből javarészt eltűntek a nemesemberek, de azok, akik az utóbbi években visszajöttek, újra példát mutatnak akaraterőből, céltudatosságból és a környezetük iránti felelősségből. Mint például a ma Németországban élő Ilona von Krockow grófnő, aki nagyapja bélai kastélyát hozta rendbe úgy, hogy újra régi pompájában várja a vendégeket. Annyi különbséggel, hogy az egykori családi fészek ma arisztokraták és üzletemberek igényeihez mért ötcsillagos luxushotel, amelyben egy éjszakai szállás ára 125–250 euró. Nem valószínű, hogy a környékről sokan fognak ott megszállni, de a helybeliek így is nagyon büszkék a kastélyra és tulajdonosaira. Ez érthető, hiszen szebben mutat a falu közepén egy gyönyörű kastély, mint egy romhalmaz, és az épület újjászületése a munkalehetőségek révén az ő életükbe is komoly változást hozott.

Árverésen vásárolták nagyapjuk tulajdonát

Ilona von Krockow és férje, Mathias gróf a kastély egyik szalonjában fogadnak bennünket – közvetlenek, kedvesek, és mentesek minden úri allűrtől. Egyedül abból látszik, hogy teljes kiszolgáláshoz szoktak, hogy a háziúr borospoharát mindig egy szobalány tölti újra. Mathias gróf bélai rizlinget, nem akármilyen minőségű nedűt kortyolgat – csodálkozunk, hogy jégkockával issza, de lehet, hogy úri körökben így járja. Ilona grófnő kávét hozat, aztán belekezd a család történetébe, amely csaknem egy évszázad múltán kanyarodott vissza az alig négyszázötven lelket számláló falucskába. A kastélyt még a grófnő nagyapja, Ullmann Adolf vette, aki a múlt század elején a Magyar Általános Hitelbank vezérigazgatója volt, és 1918-ban bárói címet kapott. A család főleg nyaranta tartózkodott Bélán, a falubeliek jól ismerték Ilona grófnő édesapját is, de őt magát és ikertestvérét már nem, mert Ullmannék 1946-ban elhagyták az országot. „Először a nácik, majd a kommunisták üldözték őket. Apámnak olyan rossz emlékei lehettek, hogy míg élt, azt sem engedte, hogy Magyarországra utazzak, mert félt, hogy valami bajom eshet. Keveset beszélt a múltról, ma már sajnálom, hogy nem kérdezősködtem többet” – mondja Ilona grófnő, aki már a németországi Kölnben született, és 1985-ben járt először Bélán. „Egy tatabányai vadászatról jöttünk át a testvéremmel, úgymond, inkognitóban, de ő annyira hasonlít az édesapánkra, hogy a helybeliek felismerték. Néhányan be is hívtak, régi fényképeket mutogattak: nagyon megható volt. Akkor még nem volt olyan szörnyű állapotban a kastély, mint 2000- ben, amikor megvettük. Később azonban már elhagyottan állt, a tető beázott, az ablakokat kiverték – fogalmunk sem volt, mihez kezdünk vele. Csak azt tudtam, hogy meg kellene vennünk: ennyivel tartozunk az eleinknek; ezért miután az egész család jóváhagyta az elképzelésünket, részt vettünk a pozsonyi árverésen.” Bár a kastélyt nem adták drágán, a vevők nem tülekedtek érte, hiszen mindenki tudta, a felújítása milliókba, ha nem milliárdokba fog kerülni. A régi-új tulajdonosok azért is döntöttek úgy, hogy ha már pénzt áldoznak rá, nem hagyják az év nagy részében üresen állni. „Volt már hasonló tapasztalatom, az én családomnak a lengyelországi Gdańsk közelében, a Balti-tengernél van egy kastélya. Ezt is visszavásároltuk, szállodát és éttermet nyitottunk benne. A családi birtok hagyományát és hangulatát teremtettük újra, és ez a célunk Bélán is” – kapcsolódik be a beszélgetésbe Mathias von Krockow gróf, aki Európa legnagyobb magánkézben lévő pénzintézetének, az Oppenheim Banknak a tulajdonosa. A felújítást Bélán is a saját pénzükből állták, de az összegről nem akartak beszélni – tapintatosan csak annyit mondtak, hogy több volt, mint amennyire számítottak, de remélik, megtérülnek a kiadásaik.

Lakodalom a kastélyban

Mielőtt nekifogtak volna a munkának, elhozták Bélára mind a négy gyermeküket, hogy lássák, mi maradt az épületből, és beleszólhassanak, mi legyen belőle. A gyerekek támogatták a felújítást, és támogatták a falu vezetői is – nélkülük a tulajdonosok nemigen tudtak volna kiigazodni a szlovák hivatalok útvesztőiben. Kezdettől sok helybeli dolgozott a kastélyon; később, amikor a belső terek kialakítására került sor, már külföldi szakembereket is alkalmaztak. „Az elektromos vezetékektől kezdve a fűtésig mindent kicseréltünk, lengyel freskófestőkkel festettük újra a falakat, a berendezést pedig egy neves belga dekoratőrre bíztuk. Axel Vervoordt a neve, neki is van egy kastélya Antwerpen közelében, és régiségekkel kereskedik. A kastélyban az egykori bútorokból semmi sem maradt – egyetlen íróasztalt találtunk a kápolnában –, ezért minden egyes bútordarabot, lámpát, függönyt és szőnyeget meg kellett vásárolnunk. Nem törekedtem arra, hogy ez divatos szálló legyen, mert ami divatos, az mulandó, és én a régi idők maradandó stílusát és ízlését akartam érzékeltetni. Sokat jártam árverésekre, a drapériákat és kiegészítőket pedig a legidősebb lányommal válogattuk, aki formatervező. Munka közben megkedvelte ezt a helyet, ezért döntöttek úgy a párjával, hogy itt ülik meg a lakodalmukat. A pompás grófi menyegzőt tavaly októberben tartották a kastélyban, de az esküvő az esztergomi bazilikában volt, mert a kétszáz fős vendégsereg nem fért volna el a kastély kápolnájában. Így sem lehetett egyszerű a szervezés, hiszen a vőlegény spanyol volt, a menyasszony rokonsága javarészt Németországban él, de Angliából, Amerikából, sőt Indiából is érkeztek vendégeik. Többségük ekkor járt először nemcsak Bélán, hanem Kelet-Európában is, és egészen el voltak ragadtatva. A múltidéző hangulathoz hozzájárult az is, hogy a násznépnek a kürti Anyalai Sándor, alias Pepes bandája muzsikált. Az ő nagyapja még a grófnő nagyapjának húzta annak idején. „Amíg csak beszéltünk róla, sokan csodálkoztak, hogy mibe vágtuk a fejszénket, de amikor látták ezt itt, megértették, hogy nem akarjuk elveszíteni múltunk egy részét” – mondja Ilona grófnő, miközben végigvezet a termeken. Minden lenyűgőző, de nem hivalkodó. Itt nem a gazdagság mutogatása, hanem a kényelem, nem a hivalkodás, hanem az esztétikum a fontos. Ez az, amit tanulás nélkül csak azok tudnak, akik beleszülettek, akiknél a vagyon ízléssel, a műveltség neveltetéssel párosul – fut végig a fejemben, miközben a napfényes reggelizőteremből a tágas ebédlőn át a bőrfotelekkel berendezett dohányzószalonba megyünk.

 Világhíres bélai borok

A kastélyszemle után a teraszról nézzük végig a hatalmas parkot. Közepén már működik a szökőkút, oldalt épül a medence. Az egykori halastavat pedig most tisztítják, innen fogják ellátni a konyhát és a kertet vízzel. Mathias von Krockow grófnak hatalmas tervei vannak; mint mondja, azt szeretné, ha Béla a( éle közép-európai Davossá válna. „Nyugaton mintha az emberek belefáradtak volna abba, hogy Kelet-Európáról csak a gazdasági problémák, balkáni háborúk és bűnözés kapcsán hallanak. Mi azt akarjuk megmutatni, hogy itt új élet kezdődött, hogy az itt élő népekben van akarat, tehetség, szorgalom, és hogy a múltjuk nem fásulttá, hanem épp ellenkezőleg: lelkiekben gazdagabbá tette őket” – mondja a gróf, aki kongresszusok, fontos megbeszélések leendő színhelyeként látja a bélai kastélyt. Nem hiú ábránd, amiről beszél, hiszen a közelmúltban már tartott itt rendezvényt a Lexus autógyártó cég, a szlovák külügyminisztérium, volt néhány ünnepség, és a bélai borkóstolók is sokakat vonzanak. Okkal, hiszen a Chateau Bela számos nemzetközi borverseny díjazottja, csak – ahogy az már lenni szokott – Szlovákiában nem ismerik még eléggé. „Régen a környék valamennyi szőlőültetvénye az Ullmann-birtokhoz tartozott. Ma csak öt hektár a miénk, de gondoltam, ezzel is kezdeni kell valamit, ezért elhívtam Németországból az unokahúgom férjét, aki neves borász – emlékezik vissza Ilona grófnő. – Az aktatáskájában vitt haza néhány fürtöt, kielemeztette, majd azt mondta, hogy a minősége jó, ha megfelelően gondozni fogjuk a tőkéket, kiváló borokat készíthetünk. Társultunk vele, a mi gondunk a termesztés és borkészítés, az övé pedig az eladás. Ma már Amerikába, Japánba és Oroszországba is szállítunk bélai rizlinget, az érdeklődés olyan nagy, hogy fel is vásárolunk szőlőt a környékbeli gazdáktól.” Kérdésünkre, hogy melyik gyermekük lesz majd a bélai birtok gazdája, egyelőre nem tudja a választ a grófi pár. „Talán Yvonne lányunk, aki itt ment férjhez. Kötődik a kastélyhoz, hiszen az ő munkája is benne van. Szép lenne, ha itt telepedne le a férjével, és majd itt nevelnék fel a gyerekeiket” – mondja a grófnő. Yvonne és férje, Gonzales azonban egyelőre Madridban él. A többi grófi gyermek szétszóródott a világban, a sorban második lány egy londoni ügyvédi társaságnál dolgozik, a legfi atalabb pedig Amerikában tanult, és ott is maradt – a New York-i ENSZ-központban az Afrika megsegítését célzó Millennium Projekt munkatársa. A szülőkkel csak húszéves fi uk él, már amikor, mert most épp ő is Madridban tanul. Az egész család csak kivételes alkalmakkor van együtt, hiszen Ilona grófnő és Mathias gróf is sokat utazik. Mindenhol vannak rokonaik Az utóbbi fél évben minden héten legalább egy-két napot Bélán töltöttek, hogy személyesen felügyeljék a munkálatokat. A felújított kastélyt először a lányuk lakodalmára összesereglett násznép csodálta meg, másnap pedig a helyi lakosokat és a szomszédos falvak polgármestereit, közszereplőit is meghívták. Ma már csupán fi zetővendégeknek van nyitva a kastélyszálló, és bár most is minden igényt kielégít, a gróféknak még van pár ötletük a luxus fokozására. Az alagsorban – ahogy a gróf mondja – újkori kínzótermek, azaz kondicionálótermek lesznek, szaunával, úszómedencével és masszázzsal. A regenerálódott urak és hölgyek ezek után a borozóban múlathatják az időt, ahol az ország legnagyobb biliárdasztalát fogják felállítani. Látogatásunk idején épp a vadásztrófeákat rakták fel a falra. Mathias gróf büszkén mesélte, hogy ezek még arról az afrikai vadászatról származnak, ahol az apósával járt. A kastély vendégei majd szintén vadászhatnak és lovagolhatnak a környéken, de sokuk számára már az is nagy élmény lesz, hogy pár napot zavartalan pihenéssel tölthetnek a hamisítatlan történelmi környezetben. Mert amint von Krockow grófék mondják, ma már a nyugati arisztokrácia is polgári életet él, munkába jár, és a nemesi címet sem használja – Németországban például a von szócska nem rangot jelez, hanem a vezetéknév része. „Annyiban érzékeljük származásunk előnyeit, hogy a világon mindenhol vannak rokonaink, és bármelyik arisztokrata családhoz fordulhatunk. Ha nem ápoljuk is folyton a kapcsolatokat, tudjuk, hogy elég egy telefon, egy levél, és akár ismeretlenül is számíthatunk egymásra” – mondja Ilona grófnő; de azonnal hozzáfűzi, hogy a kiterjedt kapcsolatrendszer ellenére gyermekeiknek a saját lábukon kell megállniuk. „Beleszülettek bizonyos lehetőségekbe, de ez nem jelenti azt, hogy nyugodtan hátradőlhetnek. Úgy neveltük őket, hogy a saját életüket éljék, és megtanuljanak pénzt keresni, mert mindent elveszíthetnek az életben, csak azt nem, amit megtanultak. Jó példa erre a bélai kastély is: mert ha bennünket nem nevelnek a szüleink arra, hogy tiszteljük a hagyományokat, őrizzük a régi értékeket, és belőlük teremtsük meg a jövőt, akkor ma ezt az épületet sem tudtuk volna romjaiból újjávarázsolni.”