Áprilisi ifjak

Gondolkodó, felelős egyénként viszont kutya kötelességem szolidaritást vállalni azokkal, akik az emberi jogokat, a demokratikus államberendezkedést féltve szót emelnek, s ha ez a szó nem hallgattatik meg, akár a feneküket is felveszik, és kiállnak a térre. Már csak azért is kutya kötelességem, mert egyelőre nem garázdálkodnak, nem gyújtogatnak, fosztogatnak tévészékházat (pedig, ez szigorúan magánvélemény, most aztán volna mit kisöpörni belőle).

A kornak (korosságnak) az az egyik átka, hogy a mezei, érdekek nélküli ember sok mindenre emlékszik. Én például emlékszem az úgynevezett átkosra, arra, hogy lapított mindenki, állását, családja jövőjét féltve hallgatott, az érzékenyebbek leszegett fejjel, a jobb gyomrúak szemrebbenés nélkül, a helyezkedők pedig még igazodva is, sőt elébe menve az elvárásoknak. Akkor engem nacionalistának bélyegeztek fel (Liszka, nem magyarkodni kell, hanem a kémiát tanulni, mondta egy mostanra állítólag nagyon magyar érzelmű tanár). Ifjúságom tapasztalatlan bátorságával ugyanis rendre kellemetlenkedtem kétnyelvű gimnáziumomban a kétnyelvűség hiánya miatt, Csemadok-rendezvényeken mondtam verset, beszédet, egyetemistaként a JAIK-ban a sajtó, az irodalom szabadságát firtatva. Az úgynevezett bársonyos életem legnagyobb eufóriáját jelentette, hirtelen magyar beszédek hangzottak el az addig rendőrök által őrzött téren, a Gymnázium mellé felkerülhetett a Gimnázium (ugye, ha így nézzük, minő kisstílűség!), szabaddá lett a sajtó, megjelenhetett az indexre tett irodalom, kaptam újabb bélyeget: jobboldali (mert ugye, legalábbis azt hittük akkor, a baloldali kommunistákat kergettük el). Akkor csodálkoztam rá először ifjúságom tapasztalatlan naivitásával, hogy jé, mennyi sok magyar érzelmű, a kétnyelvűséget mindig is fontosnak tartó ember lett hirtelen! Mit mondjak, tudják, akik éltek már akkor, hogy ez nem tartott sokáig. Jött a mečiari vadgazdálkodás, amikor a privatizátorok és szerencselovagok megszagolták a közvagyon megkaparintásának, széthordásának lehetőségét, persze, ugyanazok, akik előtte magyarkodónak neveztek. Lettem hát liberális, a mindenkori értékek, az emberi jogok, az egyenlő bánásmód szimpatizánsa. És pont abban az időben, itt minálunk (mert ott, Magyarországon akkor épp nem) kezdték szócsatákba, lejárató hadműveletekbe belevonni Soros György nevét. Emlékszik még valaki rajtam kívül arra a gusztustalan sörösözésre, meg arra, hogy nekünk, magyaroknak itt ez akkor mennyire fájt? Tudtuk, gúny tárgyává akarják tenni, el akarják lehetetleníteni, bagatellizálják azok, akik az ö hangot egyébként kimondani, de betűként leírni sem, soha máskor nem tudják. Én Ďordi voltam, de a Soros, az Šöröš. És azt tudják-e, mennyien jártak akkor (meg gondolom, azóta is) a Soros alapította budapesti CEU-ra? Mert én tudom. Azt is, hogy kik, s éppen ezért érzem most talán, éveim tapasztalatának gyarapodásával a kilátástalanságnak azt a fokú undorát, amit ifjúságom tapasztalatlan hevével éreztem az újvári pártház előtt eljárva. A magyarországi fiatal demokraták és az ő szövetségük anno adta a reményt, a hitet az itteni változáshoz is, de örök tapasztalatlanságommal, bizony, álmomban sem gondoltam volna, hogy húszegynéhány év elteltével mindebből csak a szövetség marad, a fiatal fizetetté, a demokraták demagógokká alakulnak. És hogy sörösözni ott fognak, ők, a nekünk határon túliak. Örülök viszont, hogy lettek helyettük új fiatalok, akiknek még vesztenivalójuk nincs, nem kapták (-ják) nejlonszatyrokban, átláthatatlan számlákon a kövér támogatást, egyelőre névtelenek, mint voltak volt akkor, 1989-ben a fiatal demokraták. Így aztán, bár amióta az eszemet tudom, el nem mozdultam egy helyből, lettem mostanra ballibsi, bolsevik patkány. Én nem akarok a nagy nevű megbélyegzők közé tartozni. Én Nemecsek vagyok. Tiltakozásom és szolidaritásom jeléül, mostantól kisbetűkkel írom a nevemet.

nemecsek.

cs. liszka györgyi

----------------

– Csak VASÁRNAPonként vagyok tiszteletes – felelte a férfi figyelmeztetően, és összevonta bozontos szemöldökét –, ebben a házban én vagyok a gazda.

Emma Donoghue: A cafka