Anton Srholec emlékére

Sem a múlt rendszerben, sem 1989 után nem kapott működési engedélyt, élete végéig az egyház intézményén kívüli pap, egyszemélyes intézmény maradt – és ami a legfontosabb: hiteles ember. A Vasárnap a 2013 karácsonyán készült beszélgetés egy részletével emlékezik rá.

Soha nem gondol keserűséggel a rabságra? Még annak ellenére sem, hogy az egyház sem szolgáltatott önnek elégtételt?

Nem, mert én ezáltal váltam olyan emberré, amilyen vagyok. A szalézieknél sokat tanultunk a vértanúkról, akik az életük árán is követték Krisztust. Fiatalon én is kész voltam rá, de amióta megöregedtem, és egyre jobban szeretek élni, úgy módosítottam ezt az elhatározást, hogy az életem minősége a fontos. Lelki értelemben, mert szerény körülmények között könnyebb jól élni, mint gazdagon. Heten voltunk testvérek, s a szüleink úgy neveltek bennünket, hogy semmiféle munka nem lehet alantas, és ha az ember valamit el akar érni, az sok áldozatba, erőfeszítésbe kerül. A legnehezebb önmagunkkal tisztába kerülni, és én az uránbányában is leginkább önmagamon dolgoztam

Ez segített, hogy túlélje?

A hit és az a tudat, hogy már semmit nem tudnak elvenni tőlem. Mivel semmim nem maradt, egyre közelebb kerültem a lényeghez. Ott, a rabságban váltam szabaddá, és ezt a nehezen megszerzett belső szabadságot aztán soha nem engedtem elvenni.

A civil élet nem kísértette meg?

Nyilván Isten akarata volt, hogy nem találkoztam olyan nővel, akiért más utat választottam volna. A kommunisták nagy bánatára, mert ahogy a rólam írt titkosszolgálati jelentésekben olvastam, sokat foglalkoztak azzal, hogy még mindig nem vagyok nős. Hatvannyolcban a politikai enyhülés hozta meg számomra a lehetőséget, hogy Olaszországba menjek tanulni. És ott teljesen újjászülettem.

Milyen értelemben?

Romantikus, ájtatos és régimódi katolikusként mentem oda, akinek a feljebbvalói mondták meg, miről mit gondoljon. Ott pedig a többiektől megtanultam gondolkozni, érvelni, vitatkozni. Rájöttem, hogy az igazi erős hit tudáson és meggyőződésen alapszik, ahhoz pedig kérdezni is lehet, sőt kell. 

A Vatikánban más volt a helyzet?

A Vatikánnak nem voltak pontos információi Szlovákiáról – én azt hiszem, ma sincsenek –, többnyire emigránsok számoltak be az itteni történésekről, akik számára a nemzeti több volt, mint az igaz. Potemkin-falut árultak, az ottaniak pedig megvették a hajbókolóan ájtatos püspökökkel együtt.

E tekintetben huszonöt év alatt sem változott semmi.

Sajnos, nem. A kilencvenes években egyszer jártam az akkori pápai nunciusnál, Luigi Dossenánál. A beszélgetésünk végén figyelmeztettem, hogy vigyázzon Mečiarral, mert nem olyan jó szándékú, amilyennek tetteti magát. Egészen kikelt magából, úgy mondta nekem, hogy Mečiar tiszteletre méltó férfi. Ezek után nem volt miről beszélnünk, sarkon fordultam és otthagytam. Róma ma is ennyire lát tisztán Szlovákiát illetően, ennek legutóbb Róbert Bezák leváltásakor adta tanújelét.

Hogyan lett a pozsonyi hajléktalanok papja, istápolója?

Én is hajléktalan vagyok, mert úgy szeretem a szabadságot, hogy a kényelmemet is hajlandó vagyok feláldozni érte. Szerencsém, hogy soha nem vágytam címekre, és amire szükségem volt, azt mindig elő tudtam teremteni magamnak. De tudom, milyen fontos, hogy legalább fedél legyen az ember feje felett, hiszen a Bibliában is az áll, hogy a rókáknak barlangjuk van, az égi madaraknak fészkük; de az ember Fiának nincs hová fejét lehajtania. Ezeket az embereket az utcán találtam, a pozsonyi önkormányzat segített, és azóta itt vagyunk, együtt. Olyan ez, mint egy furcsa szerzetesrend nagy szimbólumok és hangzatos beszédek nélkül, mert a legfontosabb az egymáshoz való alkalmazkodás és a másik tiszteletben tartása. Ez Krisztus tanításának a lényege, és én örülök, hogy megértettem.

(Vasárnap, 2013. december)