Szeptemberben volt az esküvőnk, és bizony jó néhány olyan dologgal szembesültem, amelyet valahogy mindenki elfelejtett elárulni. Most továbbadom azokat a tapasztalatokat, amelyek mindegyik esküvővel foglalkozó listáról lemaradtak. Vigyázat, nagyon személyes kulisszatitkok következnek.
1. Az ügyintézés. Jó esetben elég egy személyi igazolvány, egy kitöltött kérvény, és máris folyamatban van az ügyintézés. A mi esetünkben ez nem volt ilyen egyszerű. Férjem magyarországi, és bár mindketten EU-tagállamban élünk, Szlovákiában mégse olyan egyszerű külföldivel házasságot kötni. Nem kezdem el sorolni, hányféle papírt, mennyi hivatalos fordítást kellett beszereznünk, mert egyrészt unalmas, másrészt magam se tudom pontosan, hiszen minden héten más információt kaptunk. A lényeg: több energiánkat emésztette fel az ügyintézés, mint az egész lakodalom megszervezése.
2. A ruha. Amikor felpróbáltam a szalonban, mindenki elájult. „Mintha rád öntötték volna, még igazítani se kell semmit, tudod, hogy ez milyen ritka?” – örvendezett a szalon tulajdonosa. És tényleg, ahogy a dobogón állva a tükörképem néztem, tudtam. Ez az én ruhám. Aztán eljött a nagy nap, és úgy döntöttem, jól fogom magam érezni, táncolni fogok, nem pedig feszengeni. Csakhogy hiába kötöttük fel az utasításoknak megfelelően az uszályt, a sok réteg miatt mégse volt kényelmes a táncolás, állandóan ráléptem az alsószoknyára, és attól féltem, hogy hanyatt esem. Arról nem is beszélve, hogy a méregdrága ruhám valahogy kiszakadt, és még büntetést is kellett fizetnem.
3. A cipő. Az se lényegtelen, milyen a cipő. Hiába tanácsolja mindenki, hogy legyen kényelmes, maximálisan komfortosat úgyse lehet választani. „Nincs olyan esküvői cipő, mely kényelmes.” Ezt a boltban mondta a hölgy, és igazat adtam neki, így megvettem egy nagyon szépet, nem túl magas sarkút. Bár ne tettem volna. Váltócipő szóba se jöhetett, hiszen akkor rögtön szétszakadt volna ruha a „szintkülönbség” miatt. Így hát gyúrtam, gyúrtam a cipellőt hónapokkal a nagy nap előtt, mire az elérkezett, már nem is volt olyan szép hófehér, mint amikor megvettem. Már a templomból kijövet sajgott a lábam, és hol volt még az éjfél? Nem tudom, hogyan bírtam ki, de a lábujjaim még három hét múlva is zsibbadtak, a mezítlábas járás is fájt. Soha többé nem akarom látni azt a cipőt.
4. Költségvetés. Írtunk egy költségvetést, mielőtt az egészbe belevágtunk. Egy maximumösszeggel, amely fölé semmi esetre sem megyünk. Nyereséggel zártunk, bár nem ez volt az elsődleges cél, hanem hogy mindenki jól érezze magát. Éppen ezért hangoztak el ezek a mondatok: „Jó, de egyszer van esküvőnk, ne ezen spóroljunk.” Ennek aztán az lett a vége, hogy hiába írtuk fel, mi mennyibe került, nem törődtünk a költségvetéssel. Amint kimondtuk, hogy esküvő, azonnal két-háromszorosára emelkedett mindennek az ára. Így történt, hogy férjem öltönyének vásárlásakor nem árultuk el, mire is kell, csak annyit mondtunk: jó, ha van otthon egy elegáns darab.
5. Fotó és videó. Másnap még kókadoztunk, intéztük a maradék dolgokat, de kb. három nap múlva éreztük, milyen jó is lenne újra átélni az egészet. Vártuk hát a képeket és videókat. Már csak azért is, mert a szüleinket, nagyszüleinket karácsonyra meg akartuk lepni egy esküvős csomaggal. Fotókönyv és DVD. Az előbbi idejében el is készült, de a videóra még mindig várunk. Tudom én, hogy nem két óra megvágni a többórás felvételt, de hát ki gondolta volna, hogy fél év vagy több lesz a türelmi idő? Most már csak azzal nyugtatjuk magunkat, hogy annál jobban fogunk örülni neki, amikor végre megnézhetjük. És az idei karácsonyi ajándékokon se kell már gondolkodnunk.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.