AMERIKAI SZENIOROK beteljesült álma

Csak ahol a család együttműködik a szülők ápolásában, ott remélhető, hogy az idős emberek utolsó esztendei nyugalomban fognak telni. A kétgenerációs, átalakulásaival küszködő produktív család azonban legtöbbször képtelen ellátni ezt a feladatot. A társadalomnak és tagjainak anyagi helyzete egyelőre nem engedi meg az új beruházásokat e probléma kiküszöbölésére, viszont a régi megoldások nem felelnek meg sem minőségileg, sem mennyiségileg. „Nyugdíjastelepek” Amiről most beszámolok, nálunk elképzelhetetlen – nemcsak anyagi szempontból, hanem kultúránk különbözősége miatt is. Amerikában jól jövedelmező üzleti hálózat foglalkozik a nyugdíjasok ellátásával, igényeik kielégítésével, számos lehetőséget tárva eléjük életük minden területén. Ajánlatait megtaláljuk a weboldalakon is, az „iparág” neve Senior Industry. Az amerikai középosztály nyugdíjasainak egy része elhagyja megszokott városi otthonát, és szenioroknak épített lakótelepekre költözik. Nemrégen még Florida volt a keleti part legismertebb ilynemű központja. Az Atlanti-óceán e partvidékén azonban a hurrikánok övezete egyre északabbra terjeszkedik, és mivel ez a folyamat megállíthatatlan, a félősebb fl oridai nyugdíjasok s az új érdeklődők alkalmazkodnak a körülményekhez, és feljebb költöznek.

A keleti parton ezért ma főleg Virginia, Észak- és Dél-Karolina lettek az új célterületek. Hilton Head (ismert golf- és üdülőközpont Dél-Karolinában) nagyjából ezer kilométerrel fekszik északabbra Miamitól. Nem messze tőle tíz éve kezdték el építeni a Sun City nevű lakótelepet. Azóta tízezer földszintes ház épült fel, lakosainak száma ma tizenhatezer (házaspárok, testvérek, özvegyek, egyszemélyes háztartások). Az ideköltözés egyetlen feltétele, hogy a jelentkező betöltse ötvenötödik évét. Otthonát mindenki önköltséggel építteti fel, a földszintes típusházak különböző változatai közül választva. A nyugdíjasok is felvehetnek jelzálogkölcsönöket, ez nem jelent kockázatot a bankoknak. A házak aránylag olcsón – nagyjából 120–150 ezer dollárért – megvásárolhatók. (New York külvárosában egy közepes lakás ára hozzávetőleg 600 ezer dollár.) Jó üzlet mindkét félnek, hiszen így kihasználják a terméketlen földterületeket. (Valamikor itt tengerfenék volt, a mai napig lagúnák és sós vizű mocsarak világa.) A kertek növényei többnyire nem kerülnek közvetlenül a földbe – a pázsitot szőnyegként terítik szét, a bokrok, virágok konténerekben nőnek. Hőség és távolságok Az itteni klíma eléggé megviseli a szervezetet. Igaz, hogy a tél a helyiek számára ismeretlen, de a magas páratartalommal párosuló, évente nyolc-kilenc hónapig tartó hőséget csupán a belső terek légkondicionálásával lehet enyhíteni. A lakók a zárt garázsban beülnek a klimatizált kocsiba, kinyitják a garázsajtót, és elhajtanak a kívánt helyre, ahol ugyancsak hűsített levegő fogadja őket (ezért nem látni az utcán embereket). Tudtam ugyan arról, hogy az USA-ban autó nélkül nem lehet közlekedni, de a saját bőrömön csak itt tapasztaltam meg ezt a tényt. Az említett területen nem jár sem vonat, sem autóbusz, az út mellett nincs járda. A gyaloglást a nagy távolságok és a párás hőség miatt hamar feladtam. A gépkocsi létszükséglet, bármilyen idős ember csak addig tud itt létezni, amíg képes autót vezetni.

Az üzletközpontok, templomok, a posta, a barátok, a sportközpontok, uszodák, az óceán partja, a vendéglők több mérföldnyi távolságra vannak a lakóhelyektől és egymástól is. A tágas házakat minden lehetséges műszaki vívmánnyal ellátják: hatalmas jégszekrényekkel, mosógépekkel és szárítóval, az összes elképzelhető háztartási, konyha- és kommunikációs „gépekkel”. A lakások berendezése viszont inkább hagyományos: az eklektikus bútorokat, fodros ágytakarókat, díszpárnákat, a sok mütyürt és szuvenírt kedvelik. Életstílusuk is merőben különbözik a mienktől. A férfi ak golf- és baseballpályára, fi tneszcentrumba járnak, a nők patchworkkal foglalkoznak, esetleg ikebanát ápolnak, vagy a kertjükben múlatják az időt. A háztartásvezetés alig jelent számukra munkát – minden készen megvásárolható, a többit pedig elvégzik a gépek. Egyes helyeken sétálni is lehet – a mocsarak felett olyan fahidakat építettek, melyeken a gyalogos ivóvizet, telefont és fedett pihenőpadot is talál. A fi zikai aktivitás mellett a szellemi sincs elhanyagolva, hiszen az itt élők nagy százaléka diplomás. Aktívan részt vesznek előadásokon, beszélgetéseken, különböző tanfolyamokon. Aki hasznos szeretne lenni, polgári társulásokban vállalhat önkéntes munkát – ott is akad olyan társadalmi munkakör, melynek elvégzésére nincs hivatalos hálózat, sem pénz.

A körzetben sok a templom, mindegyik más vallást szolgál, egyes társadalmi összejöveteleket szintén az egyházak szerveznek. És a kényelmes otthonban mindenkit ott vár a több száz csatornájú tévé, a számítógép, könyvek, zenefelvételek vagy egyéb virtuális elfoglaltságok. (A változatosság kedvéért mindenki évente legalább egyszer elutazik egy másik kontinensre.) Öreg ember nem vén ember Mindez nagyon távol áll tőlünk mind lehetőségeink, mind pedig értékrendünk szempontjából. A leglényegesebb különbség azonban a tudatunkban van. Sun Cityben és a hasonló lakótelepeken a nyugdíjaskor nem egyenlő az öregséggel, hanem az ott leélt évek egy bizonytalan hosszúságú szabadságot jelentenek számukra. Deepak Chopra, az ismert indiai származású, alternatív gyógyítással foglalkozó orvos könyveiben azt tárgyalja, hogy testünk, tudatunk és lelkünk egységében kimeríthetetlen tartalékok vannak, és az utat is felvázolja feléjük. Ez támogatja a fi atalságkultuszt is. Carl Gustav Jung világhírű pszichológus viszont nem tartotta helyesnek, hogy Amerikában az idősebbek a fi atalokkal akarnak lépést tartani, és az az ideáljuk, hogy az apa fi ai testvérének, az anya akár leánya húgának tüntesse fel magát. Az élet utolsó évtizedeinek más a céljuk és értékük. A mi társadalmunk anyagilag csupán a puszta létfenntartást biztosítja a nyugdíjasok számára – részesei maradnak azonban családjuk, a város, falu életének. A fent leírt módszer kényelmes rezervátumok segítségével kivonja az idősebbeket a többgenerációs társadalomból: csupán korukbeliekkel találkoznak, nem látnak gyermekeket, fi atalokat – és azok sem őket. Csakhogy az élet egyöntetű folyamat, és a születéstől egészen a halálig tart – nem lehet, nem szabad belőle a manapság kevésbé tetszetős dolgokat, problémákat eltitkolni vagy kivonni, mert eltorzul. Ennek már nálunk is látjuk a hatását – mert mi mást jelent egyes községek lakosainak az építendő hospice-ok elleni tiltakozása? Nem szeretném közhelyekkel vagy szentimentálisan befejezni beszámolómat. Inkább az olvasóra bízom, ki-ki vonja le maga számára a tanulságot. Ha Amerikában ilyen az álom és a megvalósítása, ám legyen. Mi volna, ha itthon legalább valamilyen módon kinyilvánítanánk a saját elképzeléseinket?