Állunk rendelkezésére!

A húsvéti nyuszi és a piros tojás

A közelgő húsvét a kereszténység egyik legnagyobb ünnepe. Ilyenkor a keresztény világ megemlékezik Jézus Krisztus haláláról és feltámadásáról. Az ünnepek előtt egyre több üzletben és kirakatban láthatjuk a színes tojásokkal körülvett, csokoládéból készült nyuszit. Bizonyára sok kisgyermekes családban felmerülnek a kérdések: miért éppen a nyuszi hozza a húsvéti tojást? Hogyan rakhat a nyúl emlős létére tojást, ráadásul pirosat? A kutatók között sem létezik egyértelmű, mindenki számára elfogadható magyarázat a kérdésre. Az alábbiakban összegyűjtöttük a legelterjedtebb elméleteket, amelyek közül mindenki válogathat az ízlésének és hitének megfelelőt.

Az első elmélet

Az egyik elmélet szerint a nyúl és a tojás esete német hagyományra vezethető vissza. A tavaszi napéjegyenlőséget követő első holdtölte utáni első vasárnap ugyanis a pogány hagyomány szerint Ostara germán istennő napja volt, akit általában tavasszal nyíló virágokkal, fején virágkoszorúval, felette madarakkal, lábánál nyulakkal ábrázolnak. Kezében legtöbbször tojást tart, amely a természet és a lélek újjáéledését jelképezi. A legendából fennmaradt magyarázat Ostara nevéhez köti a nyulat és a tojást. Az istennőnek volt egy madara, amely színes tojásokat tojt. Egy napon az istennő a madarat a gyerekek szórakoztatására (mások szerint haragból) nyúllá változtatta. Azóta tojnak a nyulak színes tojásokat.

A második feltételezés

A néprajztudósok szerint a húsvéti nyuszi egy véletlen félreértés következtében jutott a tojásosztogató szerepéhez. Ez a feltevés is német eredetű, és a 16. századba nyúlik vissza. Akkoriban a német parasztok húsvéti szolgáltatásként kötelezően egy gyöngytyúkot ajándékoztak (tojásaival együtt) földesuruknak. A gyöngytyúk német neve Haselhuhn, amelyet a nép rövidítve Haslként emlegetett, és szokás lett párhuzamot vonni a Hasl és a húsvét között. Illetve idővel a húsvétot is ezzel a névvel kezdték jelölni. Akadtak azonban földesurak, akik gyöngytyúk helyett nyúlra tartottak igényt, és innentől kezdődött a kavarodás, a zűrzavar. Mert a nyúl német neve Hase, és a két hasonló hangzású, ugyanazon ünnephez kapcsolódó szokás kiadta a „végeredményt”, a tojásokat tojó nyulat.

A harmadik lehetőség

Egyéb elméletnek a hívei más magyarázattal álltak elő. A nyúl és a tojás az életnek, az újjászületésnek archaikus jelképe. Ezek szerint a nyúl mint szaporodásáról híres állat a tavaszi újjászületéskor a termékenység jelképe lett. Bizáncban a kereszténység felvétele után a nyúl egyenesen Krisztus szimbóluma, így szinte törvényszerűen kapcsolódott a feltámadás ünnepéhez. A tojás pedig már ősidők óta az élet keletkezésének, a születésnek, a termékenységnek, egyáltalán magának az életnek a jelképe. Amint a tojásból új élet keletkezik, úgy támad fel Krisztus a sírjából az emberek megváltására. A hímes tojásnak megkülönböztetett varázserőt tulajdonítottak. A húsvéti tojás tehát olyan bűverejű tárgy lett, amelyet azért ajándékoztak, fogyasztottak, hogy megvédjen a bajtól, a betegségtől, hogy béke és boldogság uralkodjék az emberek között.

Feldolgozta: Nyustyin Ferenc

Böjt vagy fogyókúra

Az utóbbi időben gyakran szerepel szóhasználatunkban a különféle okkal magyarázott evéskorlátozás, néha önsanyargatásig fajuló koplalás. A böjt viszont testi bajaink könnyítése mellett elsősorban hitbeli, szellemi emelkedettségünket pallérozza. Ha vidám életfelfogás társul hozzá, na, az már fél egészség. A baj csak az, manapság egyre kevesebben éreznek késztetést a másokat is felvidító egészséges humorizálásra. Megkomolyodtunk, vagy veszendőben a derűlátás? Pedig a régiek elmondása szerint a falusi ember csavaros észjárása bármikor kapható volt csínytevésre. Az időkben kocsmába nem lerészegedni, hanem társaság kedvéért járt a falusi. Egy-két fröccs mellett forgatták a hihető vagy legalább szórakoztató történeteket. Terítékre került ott mindenféle emberi gyengeség, de nem volt kerülve az egészséges önirónia sem. Az egyszerűség kedvéért nevezzük Jánosnak a felvásárlót, korabeli megnevezésén kofát. Állandóan emberek és üzletelés körül forgó derék ember volt János, szép nagy családdal, szakmájához társított rókazsírral bőven dörzsölve. Zsebében mindig csörrent némi kocsmáravaló, de nagyon élére tudta állítani a garast, már csak a hecc kedvéért is. Nem volt portéka, amit be ne szerzett volna. Nyilván ez mozgatta Ánti sógor esze kerekét, mert odasodródott a komótosan iszogató János asztalához, és rátért a lényegre. – Nagyon szeretem a vadast, nyúlból, lehetőleg kettőből, knédlivel csinálja az asszony. – János bólintott, mintegy jelezve, ez eddig érthető. – Megoldható – biztatta a megrendelőt –, egy fröccs mellett megbeszéljük. Negyedik fröccs után Ántinak eszébe jutottak a nyulak. – Hát akkor, menjünk a nyulakért. – Minek kellek én oda? – mímelt erős csodálkozást János. – Tudod, hol van a Tagi dűlő? Ott vannak a nyulak. Megfogsz kettőt, és viszed. Azt már csak tudod, hogy kell nyulat fogni! – Ántinak leesett az álla erre a beszédre, de a kofa tovább vitte a beszéd fonalát. – Viszel magaddal egy nagy követ, ott helyben rászórsz egy kis borsot. – A többit tudom – emelt a hangján Ánti. – Múltkor olvastam az újságban. A nyúl tüsszent, és beveri fejét a kőbe. Ahogy én is beverem a tiédet, te széltoló! – Lassabban a testtel, testvér! Ha le volt írva, akkor az igaz. Te miért ne tudnád megcsinálni? Hozok egy fröccsöt, amíg megiszod, átgondolod, és mehetsz! – Ezek után terítékre került még négy fröccs, a nyulakat már nem emlegették. Más alkalommal a jó szomszédok, közöttük János is, vasárnapi mise után tértek be a csárdába. Ablak közeli asztalhoz ültek, egybekötötték a kellemeset a hasznossal, serezés mellett gusztálták a miséről hazasétáló asszonyokat. – A Piroska! – biccentett egyikük az elhaladó után, és máris kontrázta: – Te, János, piacra hordtad a Piroskát! – János krákogott, tartott egy hatásnövelő szünetet, és mint aki álmából ébred nagyot sóhajtott. – A Piroska. Hej, pajtások, megvert a sors engem azzal az asszonnyal. Megbeszéltük, piacra viszem az áruját, Pozsonyba. Mint mondtam, meg volt beszélve, felraktam a batyuját, ládában a húsz csirkét, Piroskát magam mellé ültettem a bakra. Már jól összerázódtunk, mert a Csillag néha neki-nekilódult, és a szellő csak fellibbentette a szoknyáját, és az a huncut fehérnép nem sietett azt helyére sodorintani. Tehát láttam, amit látni akartam. Már valahol Vereknye és Főrév között jártunk, hát letértem a Kis-Duna-partra, mondom, a lovat pihentetni. Frissen zöldelltek a fűzfabokrok, alattuk ibolya, de rengeteg, és az illata... Arrébb sétáltunk, csak hogy ne zavarjuk legelésben a lovat. Tehát arrébb sétáltunk, ott volt a kapható szépasszony, és gondoljátok csak, nem tudtam, leszerepeltem! Azt hittem, helyben megüt a guta! Két kézzel ütöttem és szidtam a szemeimet: ti átkozottak, csak ti kívántátok. – Hosszú hallgatás után tette csak hozzá valamelyikük: – Ez bizony kész balszerencse! – Még annál is rosszabb – fejezte be János réveteg hangon. Csak nagy sokára esett a következő megállapítás. – Te, János, sokszor fuvaroztad a Piroskát! – Az már más történet fiúk, arról sem itt, sem máshol nem beszélünk. – Történt azután, hogy a Csillagot, és gazdáját is a Közösbe térítették. János már túl a hatvanon, nem bírta úgy az igát, mint a lova. Csépléskor, fenn a kazal tetején elejtette a vasvillát, és amikorra csézával meghozták a doktort, megbékélt sorsával, ott halt meg a mókamester. Hogy mi ebben a vicc? Legfeljebb annyi, mint a kórházparkolók díjaztatásában vagy az egyre emelt, hatvan fölötti nyugdíjkorhatáron. Viccet a Ludas Matyiban, a Roháčban találtunk akkoriban, de a sokat használt pellengér miatt fogyókúrára fogták, el is fogytak teljesen. Helyette kaptuk az óra átállítását, az még megvan, de valakinek eszébe jutott – sajnos, ez sem idehaza –, hogy már nem aktuális, nem is volt az soha. A mondottak szerint fogyóban a hatása ennek a világháborúkban, de egyebütt is mentőövként használt veteránnak. Remélhetően hamarosan eltűnik a süllyesztőben, és idővel talán megszerzi a humoros ráemlékezés rangját is, akár az egyéb hétköznapi, életrevaló történetek.

Gazdag József, Jányok

Családok, kapcsolatok

Amióta egyedül maradtam, a napjaim egy részét a családok, házasságok, kapcsolatok elemzésére fordítom. Nem vagyok otthon ülő, naponta eljárok különböző nyugdíjasklubokba, énekkarokba, és a szomszédokkal is jó baráti kapcsolatot építettem. Így alkalmam nyílt bepillantást nyerni és megismerni a házasságok, családok mibenlétét. Bizony sokszor elszomorodom, hogy manapság mennyi kapcsolat bomlik fel, és sok helyen jutnak a szakadék szélére. Ez pedig nem vet jó fényt a társadalmi helyzetre. Az állam nem fordít elég gondot arra, hogy megfékezze ezeket a nagy problémákat. Ma már a fiatalok zöme óvakodik a házasságtól, merthogy nagy részük úgyis válással végződik. Szerintem ezeket a problémákat maga a társadalom szüli. Mert gondoljuk csak el, hogy a gyerek már eleve nem él komplett családban, ahol a szeretet és a megértés honol. Hol anyánál, hol apánál nevelkedik, mert a családban nincs összetartás. Így kiről vegyen példát, hol tanulja meg a családszeretetet? Az ilyen gyermeknek nincs kapaszkodója, ami őt magát is átsegítse a felmerült gondokon és problémákon. Ha 60-70 évvel visszaforgatom az idő kerekét, rájövök, hogy mi, gyerekek másként nevelkedtünk. Akkoriban ritkaságnak számított a válás. Igyekeztek megoldani a problémákat, mert tudatában voltak annak, hogy a gyermek csak komplett családban nevelkedhet, éreznie kell a szeretetet, a fészek melegét, hogy az táplálja egy életen át. Ha segítségre szorul, érezze, a család támaszt nyújt. Most a fiatalok olyan modellt választottak a párkapcsolatokban, amivel nem mindjárt kerülnek az oltárhoz. Évekig járnak, laknak együtt eskü nélkül, hogy esetleg ne kerüljön sor a válásra, ha nem tudnak együtt élni. Gyermeket sem vállalnak mindjárt, mert nincs mindenütt biztos munkahely, márpedig anélkül nem ajánlatos családot alapítani, mert miből biztosítsa az anyagi forrást, a megélhetést? A gyermek nevelése, iskoláztatása tudjuk, hogy sok pénzbe kerül. Nagy változásra volna szükség, új mechanizmusra, ami arra serkentené a fiatalokat, hogy merjenek családot alapítani. Nagy társadalmi összefogással javítani a családok helyzetén.

Tóth Éva, Kassa

Ad Keresem a választ

Gondolatok tömege töltött el, amikor elolvastam az E. R. jeligés levelet. Tisztelt asszonyom, írásából sajnos nem derül ki, hogy hány éves. Viszont Ön választ vár egy idősebb, tapasztaltabb embertől. Végigolvasva panaszát, azt tudom csak tanácsolni, örüljön annak, hogy egy olyan férje van, aki munkájával biztosítja Önnek és családjának a megélhetést. De sorai között találtam olyan megnyilvánulásokat, ami hagy maga után elgondolkoztató gondolatokat, pl. „menj, csináld egyedül”. Baj van, ha ilyesmi forog a fejében, ez a rossz út! Nem tudom, mióta élnek együtt, de ez mindig így volt? Vagy megunta a monoton családi életet? Feltette magában már azt a kérdést, vajon nem én vagyok mindennek az oka? Nem tudom elítélni egyik felet sem, ugyanis véleményt mondani ilyen esetben csak úgy lehet, ha ismeri az ember mind a két fél problémáját. A kapcsolatuk, amikor ha rövid időre is, megszakadt, miért? Vagy miért folytatódott? Anyagi okokból? Mert úgy érzem, szerelemből nem. Annak alapján, amit leírt, Ön egy álmodozó lélek: „csupa energia vagyok, patakban fürödni, hegy tetején friss levegőt venni, csillagos ég alatt táncolni”. Idősebb, tapasztaltabb emberként én oly tanácsot adnék, hogy ha ön becsületes, családcentrikus anya, ne a barátnőkre hallgasson, hanem gondoljon a családjára, nézzen a tükörbe, és találja meg, hol a hiba. Vállalta a családot, vállalta a férjét. Ne azon gondolkozzon, hogy „lépni egy nagyot”, bízni, hogy jön majd egy másvalaki! Itt van a legnagyobb hiba, ennél a gondolatnál! Ezért a mondatért az Ön esete nagyon is elgondolkodtató!

Tanácsom, ha hegy tetején friss levegőt akar szívni, itt van a Tátra, patakvízben fürdéshez holdfényben pedig ajánlom a liptói patakot, ahol a jó hideg víz helyreállítja a kétséges, de furcsa gondolatait. Ezeket a tanácsokat Önnek egy már a 7. x-en túl levő férfi adja, aki pont ilyen társ miatt él már több éve inkább egyedül.

Sinkovics István, Csiffár

Találkozásom az apevával

Köszöntöm a Vasárnap olvasóit, szeretném megosztani önökkel az alábbi élményemet. Egy kedves távoli ismerősöm a közösségi oldalon meghívott az Apeva nevű csoportba. Beleegyezésemet adtam, de meglepetésemre a csatlakozás nem volt automatikus. A csoport moderátora belépődíjként egy apevát kért tőlem. Tudtam, hogy ez egy versforma, de semmi közelebbit. Elhatároztam, hogy utánanézek a neten, ahol a következőt találtam: címtelen ötsoros versike, soronként 5-ig növekvő szótagszámmal. Tartalmi megkötése nincs, mint pl. a klasszikus haikunak. Magyar találmány. Neki is láttam apevát írni, elküldtem, és belekerültem a csoportba. Az apevának vannak gúnyolói is, akik azt tartják, apevát egy gyerek is tud írni, ami végül is igaz, de egy jó apevába bele lehet vinni mély érzelmeket, filozofikus gondolatokat vagy akár humort is. Népszerűsége az egyszerűségében rejlik. Biztatom a Vasárnap olvasóit, írjanak apevát, remek időtöltés lehet a keresztrejtvényfejtés mellett. Hoztam egy sajátot:

Hit által

az ember,

ha kicsiny is,

hegyeket mozgat.

Dufek Mária, Párkány

Vásárlás

Elgondolkodtak-e már azon, hogy mennyire befolyásolja mindennapi életünket a reklám? Postaládánk teletömve a nagy üzletláncok újságaival, érdemes analizálni ezeket a kínálatokat, valós-e, vagy jól megformált átverés. Induljunk ki az adott tényekből, mi is egy nagyvállalat filozófiája, mit szolgál a reklám. A válasz egyszerű: első helyen a profit áll (azaz a pénz), hisz egy üzletlánc sem akar becsődölni. Nos, máris rátapintottunk a lényegre. Az olyan hirdetés, hogy „egyet fizet, kettőt kap”, bizony, átverés. Melyik becsületes üzlet vagy vállalat enged meg magának olyan luxust, amelyik végső soron nem hoz hasznot, és a bevétel minimális vagy nulla. Ha nem ugrunk fejest az ilyen akcióba, máris előjön a lényeg, vagyis hogy a termék ára túl magasra van turbózva. Ingyen nem ad senki semmit a másiknak, még a legközelebbi kollégák sem. Sok ember abszolút nem elemzi ezeket a kínálatokat, csupán a leárazást látja, eszébe sem jut, hogy a kínált árura tényleg szüksége van-e, s hogy az adott árral megfizeti mind a kettőt. Hasonló a hatás, amikor az üzletek áthelyezik a polcokat, vagyis a legkeresettebb, mindennapi fogyasztási cikkek a bejárattól a helyiség leghátsó traktusába kerülnek. Így a vásárló, míg odaér, akarva-akaratlanul végigmustrálja a közbeeső kínálatot is, és megvásárol előre nem tervezett, szükségtelen dolgokat. Erre csak később, otthon jön rá, hogy akaratlanul a tulajdonos zsebére játszott, ám lehet, hogy még csak nem is tudatosítja. Az üzletek részéről ez egy jól megtervezett marketingfogás. Sokan az élelmiszereket is csak leemelik a polcról, és máris a kosárba kerülnek. Ez nagyon helytelen. Csomagolt élelmiszerek vásárlásánál érdemes az áru címkéjét is átböngészni, megbizonyosodni a termék összetevőiről, sőt figyelmet szentelni a tartósság dátumának is, mert a többi között ott vannak azok is, amelyeken a feltüntetett tartósság másnap lejár. Igaz, ezzel az üzlet nem sért törvényt. Ha a megvett élelmiszer nem fogy el legkésőbb a tartósság utolsó napján, már hiába bosszankodunk, visszacserélni nem lehet. Van például a százalékos leértékelés, ami két dologra utal, a vásárlók csábítására vagy az elfekvő árukon való mielőbbi túladásra, mert az ilyenek raktározása csak anyagi leterhelést jelent. Nem is beszélve olyan leszállításról, amely megszabja, hogy a csökkentett ár csak akkor érvényes, ha legalább két darabot veszünk ugyanabból az áruból.

A témában sokat írhatnék, folytathatnám kimondottan rossz vásárlási szokásokkal, de ezek betöltenék az egész Vasárnapot. Ajánlom, ne hamarkodjuk el a bevásárlást, legyünk racionálisak, különben saját magunkat verjük át.

Szabó István, Kassa

A kutyácska

Nagy volt az öröm, mikor is szállítókosárkában megérkezett a várva várt ajándék, egy kis négylábú gömböcske, ami nem volt más, mint egy kedves, fürge, vidám és mozgékony kutyuska. Az első percekben alkalmazkodott új környezetéhez, mindenkihez megtalálta az utat. Még a legmorcosabb családtag is megkedvelte. Mint már az lenni szokott, mindenki igyekezett a kedvében járni és kisajátítani. A gazdi nagy féltékenységére. Ahogy minden jónak, ennek is megvolt a rossz oldala, amivel a boldog tulajdonosok nem számoltak. A biológia törvényének engedve a helyiség sarkában megjelent egy kicsike tócsa. Ez határozott fordulópont volt a pár órával azelőtt oly lelkes gazdikban. Erélyes utasítás lépett érvénybe, miszerint minden háziállatnak a családi házon kívül kell tartózkodnia. E döntés természetesen nem talált egyforma megítélésre. De mint előre látható volt, az erélyes döntés érvényesült.

Azok, akiknek már volt alkalmuk kiskutyát nevelni, tudják, hogy milyen kellemetlenségekkel jár. Minden kölyökállat nagyon játékos, elszakítva testvéreitől, elárvulva keresik a játszótársakat. Ha nincs élő társaság, pótolják minden mozdítható tárggyal, ami házon kívül, belül található. A lábtörlőktől kezdve a kint felejtett cipőn, papucson keresztül mindennel, ami könnyen elvonszolható és megrágható. Ebből minden kiskutya előbb vagy utóbb kinő. Marad viszont a viszonyuk a többi házi- és nem háziállattal szemben. Például nagy előszeretettel üldözik a macskákat. De ellenségesen viszonyulnak az idegen kutyákhoz is. Vannak persze kivételek. A vakvezető kutyák magas intelligenciával rendelkeznek, és a kriminalisztika is tudja, hogy vannak az elveszett egyének kutatásában sikeres kutyák. Tudok egy esetről, remélem, nem egyedülálló, amikor a bokszer nagyon jó viszonyban volt a házimacskával. A házhoz tartozó nőstény cicus lekölykezett a kutya bódéjában, de a kutya nemhogy nem kergette ki, addig, amíg a kiscicák nem váltak önállóvá, nem ment a bódéjába, inkább meghúzódott az udvar valamelyik részében. A teteje mindennek az volt, amikor később ez a kutya, egy másik kis növésű és az anyamacska összebújva aludtak a kutyalakban. Az örök ellenséges viszonyban levő állatok jól megfértek egy fedél alatt. Ebből is levonhatnánk a tanulságot, mármint mi, emberek.

Puss Rudolf, Somorja

Anyám meséi: A kezdet és a vég faluja

A szovjet csapatok 1945. január 14-én foglalták el Jelsőcöt. A harcoló alakulatok tovább üldözték a németeket északi irányba. Helyükre rendfenntartó csapatok érkeztek. „Jó hírük” megelőzte érkezésüket. Minden valamit magára adó hadseregnél bocsánatos bűnnek számít a lopás, fosztogatás. Ez a háború velejárója. Az utánpótlás gyakran nem képes lépést tartani a harcoló alakulatok diktálta irammal, és a katona úgy segít magán, ahogy tud. A civilekkel való összetűzéseket viszont nem tűri. Nem valami hamis erkölcsi megfontolásból, hanem mert az elfoglalt területekre a legtöbb hadsereg úgy tekint, egyszer majd ez is az ország részévé válik, és nem okos dolog a lakosokat magukra haragítani. Ezen túl a fegyelmet és a harci elszántságot is gyengíti. A szovjet hadsereg nem törődött ezzel. Ők úgy tartották, hogy nász je mnoga. Apám mindig is gentleman volt. Mikor megérkeztek az első a hírek arról, hogy az oroszok nőket erőszakolnak meg, anyám meg Édes néni összebújva sírtak, hogy most mi lesz velük, apám egyből megvigasztalta őket:

– Ugyan, egyet-kettőt ti is kibírtok.

Anyám élete végéig szemére hányta vigasztaló szavait. Jelsőcön a lányokat és fiatal nőket úgy próbálták megvédeni, hogy öregasszonyruhákba bújtatták őket. Arcukat korommal kenték be. Voltak a faluban orosz hadifogságot megjárt férfiak, akik szót értettek az oroszokkal. Az egyik katona kinevette ezeket az óvintézkedéseket.

– Mi meg tudjuk állapítani, ki az öregasszony, és ki a fiatal. A kézfejükről.

Jelsőc nagyon helyes kis falu. A pihenésre, kikapcsolódásra, csendességre, nyugalomra vágyók valódi Mekkája lehetne, de ma már nagyon kevés őslakos lakja. Többnyire romák élnek itt. Annak, hogy az őslakosok elvándoroltak a szélrózsa minden irányába, a háborúban elszenvedett szégyenérzet is oka lehetett. Jelsőc három kilométerre található Vilkétől északra. Innen közút már nem vezet sehová. Erdei és mezei utakon tovább lehet haladni Losonc, Libercse vagy Maskófalva irányába, de közút már nincs. A kezdet és a vég.

Én sosem szerettem különösebben Jancsó Miklós filmjeit, ennek ellenére mindet megnéztem. A Csillagosok, katonák című alkotásában van egy jelenet. Egy csapat fehérgárdista kinéz magának egy csini fiatal lányt, meztelenre vetkőztetik, s két katona már épp a földre akarja teperni, mikor felbukkan egy másik csapat egy kozák lovastiszt vezetésével. A kozák magához rendeli az erőszakolásra készülő csoport vezetőjét, és mondja neki: – Mikk-makk-mukk, urgum-burgum! – Majd képváltás. Az erőszakoskodásra készülők kivégzőosztag előtt, és bumm-bumm.

Jelsőcön nem jött a kozák lovastiszt, és nem mondta az erőszakra készülőknek, hogy mikk-makk-mukk, urgum-burgum! És senkit nem állítottak kivégzőosztag elé. És nem üvöltöttek a puskák, hogy bumm-bumm. Jó néhány lányt és fiatalasszonyt elvittek krumplipucolás ürügyén. Az egyik lány bele is őrült, és fiatalon meghalt.

Mikor kicsit lenyugodtak a kedélyek, anyám és Édes néni – ez volt családon belül a hivatalos neve – elindultak a páston keresztül Vilkére. A pást egy teljesen sík terület a két falu között. Még körös-körül ott hevertek a harcok áldozatai. Halott katonák, felpuffadt lótetemek, kilőtt járművek. Anyám huszonegy éves volt, Édes néni néhány évvel idősebb. Már a pást közepén jártak, mikor az égen megjelent egy szovjet vadászrepülőgép. Anyámék hasra vágták magukat. A pilótának jókedve lehetett, mert egész alacsonyra ereszkedve átrepült fölöttük. Anyámék talpra ugrottak, és szaladtak volna tovább, de a pilóta leírt egy kört, és megismétlődött az előző jelenet. Anyámék hasra, a repülő ismét elhúzott felettük. Ezt még egypárszor megismételte a pilóta, majd eltűnt. Hazaérve anyám szembesült azzal, hogy a zsíros bödönöket, melyeket a szenkében ástak el, megtalálták az oroszok, és elvitték. Egyébként nálunk a csűrt nevezték szenkének. Az oroszok hosszú vasvesszőt használtak az elrejtett javak felkutatására. Ezzel szurkálták meg a gyanús földhányásokat, kazlakat.

Az egyik nap egy szovjet őrjárat jött hozzánk. Átkutattak minden helyiséget. A mi házunk úgy van kialakítva, hogy a hagyományos hosszú paraszti házhoz van egy szoba toldva. Ezt fordításnak mondták. A hozzáépített szoba igazán soha nem volt kihasználva. Régen egyfajta tisztaszobaként funkcionált. Bútorok voltak benne. Ruhásszekrények, bevetett dupla ágy, szép rózsaszín selyembársonnyal letakarva, rajta még csipketerítő. Az ágy közepén egy alvóbaba, melyet Mari néni küldött Amerikából, Chicagóból. Mivel a szoba ritkán volt használva és szellőztetve, a molyok szép lassan felzabálták a szép selyembársony terítőt meg Mari néni alvóbabájának a habszivacsból készült testét, csak az a nagy ostoba kaucsukfeje maradt meg, de még így is lecsukta a szemeit. Elég morbid látványt nyújtva a test nélküli baba. Anyámnak volt egy mániája, ezt a szobát állandóan kulcsra zárta. Ez akkor is így volt. Az orosz katonák ide is be akartak menni. Anyám kézzel-lábbal magyarázta nekik, hogy oda nem mehetnek be! Erre az egyik katona rászegezte dobtáras gépfegyverét, és egyre csak azt ordítozta.

– Partizán? Partizán?

Ez az érv meggyőzte anyámat, és beengedte őket a szobába, de ez a jelenet annyira beleivódott a tudatába, hogy akárhányszor el volt keseredve – és ez gyakran előfordult vele –, felemlegette:

– Miért is nem lőtt le engemet az az orosz katona!

Soha nem tudtam neki mit válaszolni, mivel csak most jöttem rá, hogy miért nem lőtte le. Egyszerű a magyarázat. Azért nem lőtte le, mert, ha lelőtte volna, akkor én nem születek meg, és ha én nem születek meg, akkor most ki mesélte volna el önöknek ezt a történetet?

Plavec Gyula, Vilke

Ad Kopertába Zárva

Tisztelt Főszerkesztő Asszony! Kiprovokált. Az igazság kötelez. A Vasárnap ez évi 4. számában azt írja: „Budai Ernő a pedagógiai tudományok doktora.” Nem igaz! Több tényező kizárja ezt. A Felvidék történetében csak két pedagógiai tudományok doktora volt/van. Az első az Ön apósa, a második Zsilka Tibor. A kassai K. J. M.-né tanárnő nem pedagógiai tudományok doktora. A Katedra is élen jár a „kisdoktor”, „nagydoktor” alakításában (tudomány doktora). Nincsenek tisztában a közép-európai doktori szabályzatokkal. Komárom sem dicsekedhet szép hagyományokkal, J. Ď. nem lehet a természettudomány kandidátusa, mert olyan nincs. Mert az Közép-európában feloszlik matematikai, fizikai, biológiai stb. tudományra, ez érvényes a tudomány doktoraira is, lásd az akadémiai almanachot.

A CSc. és a PhD a tudományok doktorának egyik alapfeltétele. Én megszerzése után húsz évvel kértem és kaptam.

Budai Ernő dr. okos és ügyes ember volt. Hírből rég ismerem. Valószínűleg PaedDr volt, amit a Katedra gyakran csak PaeDr-nek ír. Magyarul neveléstudományi doktor volt (pedagógiainak is nevezhető). A Vasárnap lehet az első a Felvidéken, aki ezt leírja.

A Vasárnap jó. Kevés elírást tartalmaz. Magam is tanulok belőle. Legnagyobb elírása a levélsav volt egy egész oldalon. A színes féloldalas levélsavreklám megrendelője az ablakon dobta ki a pénzét. Terézia nem tud magyarul, így a kárról nem értesült. Az olvasó pedig illemből hallgat, hiába keresi, még nem fedezték fel. Egy új mondással gazdagodtunk. „A sok nyelvész között elveszik a levélsav.” A magyar neve a latinból vagy angolból képződött.

A szerkesztőségnek sok Bálint-napot kívánok. Ön és társai csak ölelgessék a kézben tartott harmadik értelmező szótárt; magam is gyakran teszem.

Csuka Gyula, Szenc

*

Sajnos már megint kevesebben vagyunk, „tősgyökeres kopertások”, amint Ön tájékoztatott minket Budai Ernő haláláról. Bennem ez a szomorú hír, mivelhogy egy nem mindennapi pedagógusról van szó, régi szép emlékeket váltott ki valamikori tanítóimról. Szilicén akkoriban még teljes nyolcosztályos iskola volt (igaz, ezer lakosú községről volt szó), és tanítóink a valamikori csendőrlaktanyában voltak bentlakásosok, mivelhogy nagyrészt Nyugat-Szlovákiából származtak. Róluk sajnos nincs tudomásom, élnek-e még, hiszen ma már nyolcvan év körüliek lehetnek, ráadásul Szilicén, a kb. 500 lakosúra apadt falunkban ma már csak háromosztályos iskola van. Régi tanítóim neveit azonban emlegetik a médiában, ezek már az ő leszármazottaik lehetnek.

Kedves tanítóim, ha olvassátok az egyetlen magyar hetilapot, a Vasárnapot, kérem, jelezzetek vissza benne, mi van veletek. Megemlítenék néhány nevet: Jancsó Ilona, Sókuti Piroska, Kevély Miklós, Szabó Oszkár, akikről semmi hírem. Emléküket érzöm az elhunytaknak: Charizopulosz Tanaszisz és Magyar Marika férj-feleség, Varjú József, Csefo Ferencz, Molnár Béla, Grígerné Sebes Klára, Fodorné Bakos Erzsébet, Váradyné Csenger Erzsébet. Az említett pedagógusaim, úgymond, második szüleinknek számítottak, sőt ezt megerősítendő, ilyen felállásban játszottunk közösen színházat András Gábor és Két piciny fehér balettcipő címmel, ami a mostani zsargonnal szólva musical, magyarul zenés színháznak is megfelelne. Mai napig dalolgatom a Mézeskalács szívet küldök neked és a Két piciny fehér balettcipő – Chaplin szerzette – dallamokat. Rég volt, szép volt, mert fiatalok voltunk. Megjegyzem: tanítóim mindegyike magyar és magyar iskolában tanított. Szívesen venném a leszármazottak visszajelzését is.

Talán ha véletlenül kihagytam valakit a sorból, netán nem jó keresztnevet írtam, bocsánatot kérek, de a sok mész alól nehezen jönnek elő az emlékek, amelyek meg frissek, leperegnek, gondolok itt a történésekre. Sok a pedagógus barátom, akikkel személyesen tartom a kapcsolatot, pl. elsősorban megemlíteném a volt iskolatársaimat, sőt falubelimet, Lukácsné Várady Esztert, aki hosszú időn keresztül tanított a pozsonyi Duna utcai iskolában, és hűséges olvasója a Vasárnap hetilapnak barátnőivel egyetemben, most pozsonyi lakos. Írtam már a lapunkban, hogy anyukám orvosi pályára, apukám pedig tanítónak szánt, persze ez áttételesen be is teljesedett, mert ha nem lettem is orvos, sem tanító, öt évig dolgoztam az egészségügyben, és mint hivatásos katona toborzótisztként jártam az iskolákat Csehszlovákia egész területén, és ez felölelte a pedagógusokkal való együttműködést. Ott éreztem azt a bibliai kijelentést, hogy „ha a mag jó földbe kerül, és azt ha jól megművelik, akkor az jó termést hoz”. Ezért nevezzük a tanítói pályát is hivatásnak, még ha nincs is kellőképpen honorálva, úgy, mint az orvos és a nővér hivatása, amiről sok szó esik a politika terén is, azonban az eredmény valahogyan elveszik, mint a „sok bába között a gyerek”!

Epilógus: Tisztelettel – Adózom – Nektek – Írásomban – Tanítóim – Óvjon – Isten – Mindnyájatokat! Szeretettel:

Bokros Gyula, Szilice szülötte, Vígtelke lakosa

Mit szólnak a szomszédok?

Családunk a hatvanas évek elején költözött a régi típusú sorházból egy vadonatúj társasházba. Nagy dolog volt ez akkor, életminőségünk ugrásszerűen megnőtt, lett fürdőszobánk, folyó vizünk, parkettázott szobáink, és másfél tucat szomszédunk. Ez önmagában nem is lett volna baj, csakhogy az akkori technológiával épített házak belső falai téglányi, vagyis 15 centi szélesek voltak, beleértve a lakásokat elválasztókat is. Mondanom sem kell, hangszigetelés nélkül. Még egy erősebb sóhaj is hallható volt a szomszédból, hogy a többi fiziológiai hanghatásról ne is beszéljek. Szüleim régi vágású, szolid emberek, számukra fontos volt a pozitív imázs, pedig e fogalom létezéséről akkor még elképzelésük sem volt. Így aztán gyermekéveim szüntelen figyelmeztetések közepette teltek. „Ne ordíts!” „Csendesebben, meghallják!” „Csitt, mit szólnak majd a szomszédok!” Visszafogott hangon, de erélyesen figyelmeztetett édesanyánk, ahányszor csak elhangzott egy hangosabb szó hülyéskedéseink közben fivéreimmel, ezért igazán felszabadultan játszani csak az udvaron tudtunk. Szüleink esti beszélgetései, amelyekben nemegyszer szidták a kommunista rendszert, mint taligás a szamarát, szinte suttogva történtek; édesapám a Szabad Európa Rádiót is a hangszóróra tapasztott füllel hallgatta. Nagyon nem szerettem ezt a mentalitást, gyerekfejjel nem értettem, hogy vannak dolgok, amelyek egyszerűen nem tartoznak másokra, valamint azt sem, szüleim okkal félnek a besúgóktól.

Most, vénülő fejjel, bizony visszasírom ezeket az időket, hiányolom az emberek viselkedésében az egészséges szemérmességet, visszafogottságot. A tiszteletet meg sem merem említeni, sokak számára e fogalom teljességgel ismeretlen. Sokat rontott a helyzeten a mobiltelefonok elterjedése. Már nemcsak az utcán vonuló roma nagycsalád tagjai ordítoznak egymásra, hanem szinte mindenki. Igaz többnyire nem a mellettük álló embertársra, hanem bele a kütyübe. Ez a távbeszélő eszköz, a jellegéből adódóan, kiválóan alkalmas elvonni használója figyelmét a környezetéről, és csak a beszélgetőpartnerre vagy a saját mondandójára enged figyelni. Az emberek többsége sajnos ezt nem veszi tudomásul, gondtalanul és gátlástalanul mobiltelefonál, hangoskodik, a legkülönbözőbb élethelyzetekben, zavarva, sőt néha életveszélyes szituációkba hozva másokat és önmagát. Az okostelefonok sem tanították meg használóikat az okos viselkedésre. Ma már senkit sem érdekel, mit szól majd a szomszédja, mit szólnak a munkahelyén, a kávéházban, a váróteremben, a tömegközlekedési eszközön, utcán vagy egyéb nyilvános helyeken. Nem vagyunk tekintettel egymásra. Pedig az imázs, az ugyanúgy számít, sőt, talán sokkal inkább, mint bármikor korábban, csakhogy kizárólag a külsőségekre és az anyagiakra szorítkozik. Nagyon leegyszerűsítve azt lehetne mondani, nem baj, ha kissé tompa vagy, és hangos, csak legyél szép (kigyúrt, tetovált) és lehetőleg jómódú.

Amint az várható volt, a tapintatlan viselkedés, gátlástalan hangoskodás természetes úton elérte a politikai elitet is, utóvégre ők is a nép soraiból kerülnek ki, így hatással van a nagypolitika alakulására. A legfelsőbb vezetőket úgyszintén cseppet sem érdekli, mit szólnak majd a szomszédok vagy a szomszédok szomszédai, amikor belpolitikai céljaik elérése érdekében tesznek erősen megkérdőjelezhető vagy akár elfogadhatatlan, a külpolitikára vonatkozó kijelentéseket. Ha a helyzet úgy kívánja, még attól sem riadnak vissza, hogy „szócsövet szorítsanak a falhoz”. Legalábbis Kelet-Európában, jelenleg.

Domonkos Péter, Somorja

Kedves Vasárnap!

Méltó megemlékezés. Az olvasók nevében minden tiszteletünk az önöké. Mert az első oldalon és a vezércikkben megemlékeztek a tragikus körülmények között elhunyt fiatal újságíró kollégájukról. Minden jóérzésű ember sajnálatát fejezi ki irántuk. Ezt tesszük mi is, amikor a televízióban láttuk az egyházi temetési búcsúztatást. Isten nyugosztalja őket békében! Az emlékezést egy bibliai igével osztanám meg: Mert tudja az Úr az igazak útját. (Zsoltárok könyve 1,6.)

özv. Tóth Irén és leánya, Komárom