Állunk rendelkezésére!

Kedves Olvasóink! Továbbra is várjuk NÉVVEL, CÍMMEL ellátott leveleiket, s a tisztességgel megírt véleményeket közöljük e rovatban akkor is, ha nem tükrözik a szerkesztőség álláspontját, véleményét. A közlésre érdemes levelek beérkezés vagy téma szerint és szerkesztve jelennek meg! Legyen eredményes ez a hetünk is!

Elfújja a szél?

Korán kelő vagyok, meg egyre több a szabadidőm, így napközben is olvasgatok, rejtvényt fejtek. Nemzetközi hírnevű költőnk, Petőfi Sándor verseit olvastam legutóbb, a mostani szép évszakhoz aktuálisat: Piroslik már a fákon a levél, süvölt köztük az őszi szél. Homályos a nap, a mező deres, itt az ősz!

Nálunk, Nagydarócon is több fa és bokor pompázó őszi színeiben gyönyörködhetnénk még például séta közben, ha a vandálok nem tépnék, tördelnék le az ágaikat, vagy már a szépen fejlődő fákat, amit mások nagy szeretettel gondoztak egész évben. Több mint hatvan éve, alapiskolás koromban tanultunk egy verset: Ne nyúlj a fához, hisz ő is érez, gyengéden nyúlj a leveléhez… Nem tudom, hogy a mostani diákok tanulnak-e hasonlót, mert már az apró, zöld almát letépkedik, szétdobálják, ugyanezt teszik a mogyoróbokorral, az is már csak áldozat. Arról meg már beszélni is kár, hogy letépik a hirdetőtáblákról a még aktuális plakátokat, hirdetéseket is, egyre több a szemét mindenhol. Nem akarok én ezzel megsérteni, megbántani senkit, van, aki azt mondja, hogy a hó majd betakarja. Igen ám, de az is elolvad tavasszal. Hát akkor meg elfújja a szél. Vagy nem.

Dorók Erzsébet, Nagydaróc

Iskolanapok Csilizradványon

2008 októberétől viseli iskolánk a Kóczán Mór Alapiskola nevet. Az intézmény névadója 1914-től 34 éven át töltött be református lelkészi hivatást a faluban. Emellett nagyszerű sportoló volt, 1908-ban részt vett a londoni olimpián, 1911 őszén Pozsonyban 56,64 méteres dobással világrekordot ért el gerelyhajításban, ötször nyert magyar bajnokságot (1911–14, 1918) és sorra nemzetközi versenyeket. Élete legnagyobb sikerét az 1912-es stockholmi olimpián érte el, ahol gerelyhajításban (svéd gerelyezés) 55,50 méteres eredménnyel bronzérmet szerzett. 1914-ben, Londonban 59,72 méteres gerelyhajításával legyőzte a svéd világcsúcstartót, miközben angol bajnokságot és nagy megtiszteltetést nyert. A győzelemért járó színtiszta aranyérmet az angol királynő személyesen akasztotta a magyar Kóczán Mór nyakába.

Már kilenc éve minden októberben megrendezzük a Kóczán Mór Iskolanapokat. Idén október 9-én 9 órától ünnepélyes megemlékezést tartottunk Kóczán Mórról, amelyre meghívtuk a tiszteletes unokáit, Jeszenszky Istvánt és Pált a családjukkal, s az iskola folyosóján levő emlékhely megkoszorúzása előtt Nagy Judit igazgatónő mondott köszöntőt és ünnepi beszédet. 10 órakor a tanulók már a sportpályán felsorakozva várták, hogy Tóth Csaba, az iskola tornatanára megnyissa a sportnapot. A sok vicces feladatban minden osztály megmutathatta, mire képes a győzelemért. Az érdeklődő tanulóknak alkalmuk volt részt venni egy beszélgetésen a Jeszenszky testvérekkel és Kebuszek Joli nénivel, iskolánk nyugdíjazott pedagógusával, akinek még vannak emlékei a néhai tiszteletesről.

A második nap is az emlékezés és a sport jegyében telt el. Az alsó tagozatosoknak a helyi református templomban a tiszteletes asszony, Bothné Bereczky Ágota mesélt a templom történetéről. A felső tagozatosok eközben feladatokat kaptak és oldottak meg, melyek eredményeit – rajzok a templomról és Kóczán Mórról – a folyosón helyeztük el. 11 órától érdekes előadást hallottunk az egészséges életmódról és táplálkozásról Rasztgyörgy Anikó egykori sportolótól, személyi edzőtől. Kis újságíróink igyekeztek neki minél több kérdést feltenni, hogy a suliújságba jó kis beszámolót kerekítsenek az eseményről. Délben a bősi Amade László Alapiskola 9. osztályos tanulójával, Csörgő Áron birkózóval beszélgettünk. Megtelt a legnagyobb osztályunk, sok volt az érdeklődő, a suliújság tudósítói itt is bevetették magukat.

Október 11-én egy kis küldöttség indult útnak a magyarországi Alsógödre Kóczán Mór sírjához, útba ejtve a lelkész szülőfaluját, a Komárom megyei Kocs falut is, ahol a református lelkész, Roboz Péter nagy szeretettel fogadta őket. Lelkesen mesélt Kóczán Mórról, a templomukról, megmutatta az anyakönyvet, melybe iskolánk névadójának nevét jegyezték be, majd szívhez szóló üzenetet írt az iskola krónikájába. Alsógödön a Jeszenszky család várta a csapatot. Megmutatták a házat, ahol Kóczán Mór élt haláláig, a családi ereklyéket, emlékeket. Késő délután együtt ellátogattunk a helyi temetőbe, ahol Csicsay Éva igazgatóhelyettes mondott beszédet, majd megkoszorúztuk Kóczán Mór sírját. Eközben az iskolában regionális dobóverseny zajlott a környék iskoláinak részvételével. A versenyzők három számban mérhették össze erejüket: gerelyhajításban, súlylökésben, dobásban. Szerda délután kiértékeléssel zártuk a Kóczán Mór Iskolanapokat.

Csicsay Éva

Ad (Vasárnap, 42. szám)

„Ne szomorkodjanak egy percig sem, hiszen az életben minden fontos és szép lehet, különösen, ha egy kis bolondsággal fűszerezzük.” (Magda Vášáryová)

Ez lett kis írásom mottója, mert igazat adok a bölcs színésznőnek. Mindnyájunk életéből hiányzik egy kis bolondság, s ennek híján vagyunk többnyire búskomorak. Elgondolkodtam a lényegén, és ezt megváltoztatni óhajtván, mai hozzászólásom a Kopertába kicsit vidámabb lesz.

A napsugárban fukar, viszont Halloween-tököcskékben bővelkedő jelen előcsalta emlékezetem bugyraiból a régi, gyerekkori emlékeket. Ha nem csal a memóriám, a gyerekek sok-sok évvel ezelőtt is készítettek itt töklámpást, mely esténként világított a bejárati kapu oszlopán. Pedig akkor még halvány gőzünk sem volt arról, mit jelent a Halloween. Viszont sokak számára jobban hangzik, hogy ez a szokás angolszász vidékről jött hozzánk. Pedig szerintem nem! Igaz, hogy nem minden háznál engedték meg a szülők a gyerekeknek a tök ilyenfajta pazarlását, mert a magoktól megszabadított tökhéj a házi szárnyas kedvenc csemegéje volt. Így aztán a baromfiudvaron landolt a sok-sok tökbél, s az apró jószág vígan lakmározott belőle. Ne hagyjuk, hogy az őshonos szokásokat idegen befolyásnak nyilvánítsák azok, akik nem ismerik az igazat. A mi őseinknek is volt annyi kreativitásuk, mint az angolszászoknak. Bátran állítom, hogy amióta az eszemet tudom, töklámpás nálunk is volt. Főleg faluhelyen, ahol sok tök termett.

A másik mondás, mely szíven ragadott, BB francia színésznőtől származik. A 42. számban a róla szóló cikkben olvashattunk fiatalságom ikonikus szexistennőjéről. Filmjei tömegeket vonzottak, emlékszem, fényképeit a férfiak, mint egy fétist, maguknál hordozták. Egy ilyen sikeres, gyönyörű színésznőről én naivan azt hittem, fürdött a boldogságban. Tévedés! Lássuk csak, hogyan nyilatkozott életéről. „Nagyon boldog, gazdag, gyönyörű, imádott, híres voltam. És nagyon boldogtalan.” Hát ez megrendített. Én nem voltam gazdag, gyönyörű, imádott, híres soha. Ehhez képest milyen a jelenem? Nem vagyok boldogtalan. Inkább megbékélt. Mert meg tudok elégedni azzal, amim van. A bájos díva viszont úgy látszik, nem tudta eléggé élvezni mesés életét. Mi hiányzott neki? Talán egy kis bölcsesség és megnyugvás. Alázat, amiért soha nem kellett éheznie. Ezeket viszont nem lehet megkapni, meg kell tanulni! Ez csak egy magánvélemény.

Minár Cecília, Szelepcsény

Megemlékezés

Szomorú kötelességemnek teszek eleget azzal, hogy a Vasárnap olvasói számára is méltatom a nemrég elhunyt Kamocsainé Ihar Margit sok évtizedes pedagógusi szolgálata során elért eredményeit. Szeptember 2-án vettünk végső búcsút a komáromi Selye János Gimnázium nyugalmazott magyartanárától, akitől egykori iskolatársai, továbbá a gimnázium tanárai, volt diákjai köszöntek el.

Én 1967-ben kezdő tanárként teljesen ismeretlen pedagógusközösségbe kerültem. Így természetes volt, hogy rögtön keresni kezdtem a komáromi tantestület úgynevezett „biztos pontjait”, hogy érezzem valakinek a megértő hozzáállását. Többen is segítettek, s köztük egy apró termetű kolléganő vett a szárnyai alá. Ő volt Margitka, akitől 23 év munkatársi kapcsolatra, majd tovább tartó barátságra emlékezve temetésén egy költőtől vett vezérmondat variálásával köszöntem el: „Szeretni fognak, mert szerfölött szerettél.” Mert őt megismerve diák és kolléga egyaránt azt tapasztalhatta, hogy tudott szeretni. Hogy benne ez az érzés a lelkiismeret dolgaként volt jelen. Nem ösztön vagy hajlam, amiről Shakespeare óta tudjuk, hogy az mímelhető, hamis, képmutató is tud lenni. Mi, akik ismertük őt – úgy érzem, itt többes számban szólhatok –, szeretet dolgában adósai maradtunk. Hiszen ő nem hasonlítgatta össze teljesítményét másokéval, nem igyekezett csupáncsak annyit adni, mint amennyit kapott. S ezt a rá bízott diákok is érezték. Ha olykor rossz fát tettek a tűzre, s szembetalálkoztak szigorú s ilyenkor bizony haragos osztályfőnökükkel, már az első megszólalás után oldódott a feszültség, hiszen Margitka azonnal a megismételhetetlen akcentusú megszólítással – „kisleányom/ kisfiam” – jelezte, hogy itt és most nem oktalan büntetés következik, hanem az érted haragszom, nem ellened óvó figyelmeztetése.

Aki szeretni tud, az jó ember. Az ő lakóhelye előtt nehéz lett volna elmenni úgy, hogy ne invitált volna a legendásan vendégszerető Kamocsai-lakásba. Rá emlékezve eszünkbe jut az is, hogy mindig benne volt a profánul jópofának mondható mókákban, humorérzékével fel tudta szabadítani a leggörcsösebbnek induló, olykor-olykor kényszerű összejöveteleket is. S még számtalan esettel tudnám sorolni nagylelkűségének példáit. De mit mondhattam akkor, végezetül, tudva, hogy egy temetésen a megnyugtató szavak az igyekezet fokán szoktak megrekedni, hisz Tőzsér Árpáddal szólva: „A vég előtt a szó írott malaszt”. Megismételtem hát sokakkal együtt én is: Pihenj békében! A Te lelkiismereteddel odaát is igazi békességben fogsz nyugodni.

Fónad Ilona

Kedves Vasárnap!

Elsősorban szeretném megköszönni Önöknek a számomra elküldött teleszkópos ollót, melyről már szinte meg is feledkeztem. De tegnap váratlanul megérkezett a csomagszállító fiatalember. Még aznap ki is próbáltam, s mivel már a hetedik X-et taposom, örömmel vettem a kezembe. Rá is jöttem a kezelésére. Most már nagyon örülök neki, mert ami gyújtósnak, tűzrevalónak van, mindent könnyedén összeaprítok vele. Talán nagyobb örömet szereztek nekem ezzel az ajándékkal, mint mondják, annyi arannyal. A mi falunkban ugyanis nincs gázvezeték, és a gyújtóskészítés rám hárul. Azt tartom, mint anyáink és nagymamáink korában, hogy mindent fel kell használni. Az én édesanyám még a szőlőhegyről is hazahozta kosarában a venyigét téli gyújtósnak. Hát én ezt láttam és megtanultam, hogy semmi ne vesszék kárba. Nekem könnyebbség ezzel az ollóval, mivel úgy aprítok vele, mint a gép. Persze, tavasszal még fákat is fogok vele metszeni.

Még egyszer köszönöm, és nagy hálát érzek Önök iránt, továbbra is hűséges olvasója maradok a Vasárnapnak.

Gabi néni Pereszlényből

*

1984 óta előfizetője vagyok a Vasárnapnak. Kérem, fogadják el ezeket a terítőket a rejtvényfejtők részére. Kedves Györgyike – engedje meg, hogy így szólítsam, hisz én már dédinek is idős vagyok –, biztos kapott már szebb munkákat, de én örülök, hogy 88 évesen még ilyet tudok csinálni. Sok szeretettel üdvözli, sok szép Vasárnapot kíván: Marika néni

Podlupszky Mária, Párkány

*

Ezúton szeretnénk megköszönni az ajándékot, a ventilátort, mely a szerencse jóvoltából került éppen hozzánk, a „40. heti hűségeshez”. Nem tartjuk számon, hányadik éve vagyunk a Vasárnap előfizetői, mindenesetre jóleső érzés a hűségesek kategóriájába tartozni. Tény, hogy elég régóta várjuk keddenként a lapot, és a következő hétig lassan át is olvassuk. Kedvenceink Veres István, Szabó G. László és Urbán Klára nagyszerű írásai, riportjai, de nagyon gyakran megérint bennünket is a főszerkesztő egy-egy vezércikke.

A kedves ajándék ventilátor így október tájékán egyelőre a szekrény aljába kerül, de bízunk az ideihez hasonló, jövő évi meleg nyárban, amikor nagy segítségünkre lesz a jellemzően klimatizálatlan helyiségeinkben. Maradunk nagy tisztelettel, és még egyszer köszönjük!

Sütő Katalin és Zsolt, Kürtről