Állunk rendelkezésére!

Elültették a reformáció fáját

Országszerte méltó megemlékezések zajlanak a reformáció 500. évfordulója alkalmából. Október 1-jén a barsbesei templom is ilyen ünnepélyes istentisztelet színhelye volt. A kis létszámú gyülekezet temploma ez alkalommal zsúfolásig megtelt a besei és a közeli  testvérgyülekezetekből – Pozba, Baracska, Újlót – érkező hívekkel. Dukon András, a barsbesei egyházközség lelkipásztora nagy szeretettel üdvözölte az ünneplő gyülekezetet, Kassai Gyulát, a Barsi Református Egyházmegye esperesét és feleségét, ifj. Kiss Pál egyházmegyei gondnokot, Nátek Sándort és nejét, Kiss Tóth Ilonát és férjét, Sándor Veronikát, valamint Ján Gondeket, a helyi katolikus lelkiatyát és Černák Miroslavot, a falu polgármesterét. Kassai Gyula igehirdetése után Dukon András méltatta a reformáció jelentőségét, értékes  beszámolója betekintést adott a besei református gyülekezet történelmébe is. Pontos adatok a református hitélet kezdeteiről sajnos nem állnak rendelkezésünkre, mivel 1919-ben a település dokumentumai nagy részben megsemmisültek, az egyedüli forrás az egykori református iskola igazgatójának, Schmidt Imrének 1935 és 38 közt írott kitűnő munkája: Bese község Emlékkönyve.

Ez alapján tudhatjuk meg, hogy 1716-ban sikerül a helyi híveknek felépíteniük a parókiát, ekkor kerül az egyház székhelye Besére, de ebben az időben templomuk még nem volt. Az ellenreformáció alatt az egyház meggyengül, tagjainak száma megfogyatkozik, Besét a pozbai egyházközséghez csatolják, s a mai napig is a ennek leányegyházaként működik. 1793-ban három besei család a református egyháznak ajándékozza telkét a céllal, hogy templomot, tantermet és tanítói lakást építenek. A szűkös anyagiak miatt csak szerény tanteremre és tanítói lakásra futotta, s templom helyett imaház épült. Fontos év volt a hívők számára 1828, amikor a falu közepén egy fa haranglábat állítottak fel, s ennek a harangja hívta istentiszteletre a református közösség tagjait. 1895-ben ismét nagy terveket szőnek, új iskolát, tanítói lakást építeni a rossz állapotú régi, és templomot az imaház helyett, ám a templomépítés a magas költségek miatt ismét elmarad. 1928-ban, a fa harangláb felállításának 100. évfordulóján kerül sor a felújítására, de templomuk felépülésére a besei hívőknek még sokáig kellett várniuk. Az előkészületek már a 30-as években megkezdődtek, de csak 1963-ban épült fel a reformátusok temploma, akkor még torony nélkül, amit három év elteltével emeltek hozzá.

Schmidt Imre alapos és tüzetes munkájának köszönhetően vannak adataink a református iskola tanulóinak számáról, a falu vallási összetételéről, lelkészeink névsoráról egészen 1707-től.

Az október 1-jén barsbesei ünnepélyes esemény színvonalát emelte a pozbai és besei közös vegyes kórus fellépése, valamint Kálnay Csenge szavalata.   Kiss Tóth Ilona és Nátek Sándor – akik a múltban lelkipásztori szolgálatot teljesítettek az egyházközségben – közösen leleplezték a Simon Levente kőfaragó készítette emléktáblát. Miután a jelenlévő egyházak képviselői elhelyezték alatta emlékszalagjaikat, az ünneplő gyülekezet kivonult a templom élé, ahol Dukon András, Besse Tibor és Kálnay Tibor mérnök közösen elültették a reformáció fáját. A lelkész a helyi egyházközösséget találóan az elültetett fához hasonlította: a gyökerek erősek, a lombja kicsi és gyönge, de életerős.

Geršiné Szabó Márta, Barsbese

Megemlékezés

Történelmünk tényeire emlékezve számunkra hátrányos eseményeket is példaértékűként kezel olykor a nemzet. Nagyszerű volt felmenőink helytállása a negyvennyolcas szabadságharcban, a következő év győzedelmes tavaszi hadjáratában. Sajnos többnyire gyengécske publicitást kapnak a győztes csaták, pedig fényes fejezetei voltak a szabadságharcnak. Valójában a hadi sikerekért nagyon súlyos árat fizettünk. Hős honvédek ezrei áldozták ifjú életüket a csatatereken, és a hatalmas túlerő végül mégis eltiporta felemelkedésünk eszméit. A vereség után kegyetlen rabságban, sőt kivégzőosztagok előtt végezték nemzetünk legjobbjai. A Csallóközt elkerülték a legnagyobb csatározások, bár említendő jó példaként, hogy Komárom várvédői utolsóként tették le a fegyvert a szabadságharc seregeiből. Természetesen így a történés nagyon le van egyszerűsítve, a családunk szájhagyománya szerint falunk, Jányok határában is lezajlott egy összecsapás, mely emberéleteket követelt. Anyai részről dédapám – az időben hat-hét éves legényke – emlékeiben élt és egy életen át megmaradt az összecsapás története. Néhány falunkbéli fiúval lovakat legeltetett a Csillagvár nevű, török időkben emelt földsánc dombjain. Kedélyes foglalkozás volt az a fiúk részére, kukorica- és krumplisütés, halászás és fürdés a Kis-Dunában, közben alaposan megtárgyalták a harcok szájról-szájra adott híreit is. Már a gyerekekben erős volt a nemzeti érzület, bizony megéljenezték a Kis-Dunán átúsztató, mellettük megpihenő huszárokat. Állítólag sült hallal meg is vendégelték a kis csapatot. Evés közben, talán csak hogy ne álljon a szó, a csapat parancsnoka így bíztatta a fiúkat: Nagy csata lesz hamarosan a környéken, itt sturmoljuk meg az ellenséget! Hogy, hogy nem, másként alakult a hadi szerencse. A falunk felé lovagoló csapat hamarosan vágtában robogott vissza, hatalmas poruszállyal és számos ellenséges csapattal a nyomában. Egyenes futamodással nyargaltak bele a Kis-Dunába, de a csapat parancsnoka egy rövid szóra csak megállt a fiúk mellett: – Amott a két falu között levágták egy derék bajtársunkat, a falusiak temessék el illendően a dombtetőn, megérdemli! Ennyit érkezett mondani, megsarkantyúzta paripáját, és úsztatott a többiek után, mert az ellenség közelsége már nagyon szorította. Minden a mondottak szerint történt. Tagadhatatlanul úgy történt, mert bár lepergett az idők végtelenéből vagy másfél évszázad, bizonyítást nyert, hogy a felmenőink teljesítették a szabadságharc vitézeinek kívánságát. Ahogy azt a dédapám is tudta, és gyakran beszélt róla a gyerekeinek, nagyanyámnak is. A helyi szóhasználatban Avardomboknak, Nagydomboknak nevezett földhányások egyikére temették az elesett huszárt. Történt, hogy a múlt század nyolcvanas éveiben régészek keresték fel falunkat, feltárást végeztek az alig öt méter magas dombok egyikén. Ókori leletek felszínre hozásában reménykedtek, dehogy érdekelte őket holmi szabadságharccal kapcsolatos felfedezés. Első leletként mégis az akkori összecsapás áldozatának földi maradványai kerültek elő, meglepően jó állapotban. Meg egy korabeli dzsida hegye is a féltenyérnyi töréssel lékelt koponyacsont mellől. Talán fejfának tűzték oda annak idején, talán az életét kioltó fegyver lehetett. Sajnos az újratemetésnek még a gondolata sem vetődött fel az illetékesek részéről. Bárki volt is az Avardombon elhantolt hős, örök nyugalmat érdemelt volna falunk temetőjében. Nem így történt. Ismeretlen helyre került az Avardomb lelete, mi pedig szegényebbek lettünk egy történelmi kegyhellyel. Szép csendesen veszett el, mondhatni szemünk láttára, és sajnos mi, falusiak is későn eszméltünk, nem ragadtuk meg a kínálkozó alkalmat.

Gazdag József, Jányok

32 éves érettségi találkozó

1985-ben érettségizett a Dunaszerdahelyi Mezőgazdasági Középiskola növénytermesztési szakán első és egyetlen osztályom 33 diákja. A most szeptember 29-én megtartott érettségi találkozón huszonhármukkal meghitt légkörben került sor a 32 éves érettségi találkozóra. Pár perces beszámolókból megtudhattuk, mi minden történt velük. Örömmel vettem a tájékoztatást arról, hogy családot alapító magyar diákjaim gyerekei többsége egyetemeken, főiskolákon szerzett magyarságukat megtartva diplomát. Az elmúlt pedagógiai pályafutásom egyik legnagyobb eredményének tartom ezt. A ma ötvenéves szülők pedig mindannyian dolgoznak. Jó volt látni őket, szeretett egykori diákjaimat, és hallani a számomra hitet adó információkat arról, hogy a magyar középiskolának mégis van jövője. Remélem, pár év múlva újra együtt ünnepelhetünk. A találkozónk egyedüli szomorú pillanata az volt, mikor az évek során örökre eltávozott osztálytársakra emlékeztünk: Pintér Zsuzsára, élt 33 évet; Simon Zsuzsára, élt 37 évet; Jóba Tiborra, élt 38 évet; Varga Anikóra, élt 43 évet; és Nagy Máriára, élt 50 évet. Szívünkben ők is élnek tovább.

Volt osztályfőnökük, Molnár Ilona

Átadták a „Ketrecet”

Bocsánatot kérek. Ez az elnevezés csak az én agyam torz szüleménye. Újra kezdem.

Szerény ünnepség keretén belül szeptember 29-én átadták a vilkei alapiskola és óvoda udvarán kialakított műfüves, multifunkciós sportpályát. Az építkezést önerőből valósították meg, költsége ötvenezer euró volt. A létesítmény jelképesen a falu polgármesterének, Rácz Gábornak a kezdőrúgásával lett felavatva. Kis rúgás egy embernek, nagy rúgás az emberiségnek. A palánkkal és védőhálóval ellátott pálya alkalmas kosárlabda, labdarúgás vagy más egyéb labdajátékok lebonyolítására. Nem tudom, nem lett volna-e szerencsésebb egy kisebb méretű tornatermet építeni, melyben az időjárás viszontagságaitól függetlenül ficánkolhatnának a gyerekek. Habár – teszem hozzá gyorsan – én nagyon utáltam a tornatermet. Dohos, izzadságszagú, vagyis mérhetetlenül büdös volt mindig. A tornatanár megállás nélkül üvöltözött, füttyögött ránk, lökdösött minket. Sokszor azt sem tudtuk, mit akar tőlünk. Nem csoda hát, hogy ilyen körülmények között nem voltam hajlandó fejre állni.

Az iskola épületének rendbehozatalával és a sportpálya megépítésével a falu vezetése világossá tette törekvését. Lépést tartani a városi iskolák nyújtotta feltételekkel, és ez által is helyben tartani az iskolaköteles gyerekeket, hiszen ez azt is feltételezi, hogy felnőtté válásuk után ragaszkodni fognak a szülőföldjükhöz. Sajnos most sok szülő inkább a losonci iskolába íratja gyermekét. Nem lesz egyszerű feladat visszafordítani ezt a folyamatot. A feltételek adottak, most már csak az iskola tanítóin múlik, képesek lesznek-e megkedveltetni a gyerekekkel a mozgás, a sportolás örömét. Az idő hamarosan eldönti a sportpálya létjogosultságát. Sikerül-e kinevelni csodacsatárokat, életvidám, sportkedvelő embereket? Reménykedjünk, hogy igen.

Plavec Gyula