Állunk rendelkezésére!

Fagyi az orromban

Megszoktuk már, hogy a gútai vásárral egybekötött búcsú nem holmi szimpla esemény. Pont ma kaptuk kézhez azt a kétnyelvű füzetecskét, amelyben hat oldalon át csak a különböző helyszínekre tervezett rendezvényeket sorolják fel. Például négy napig tart a hagyományos kézilabdatorna. A művelődési központ előtt idén is felépítik a Borok tere hangulatos faházikóit. Megtekinthetjük a Tóth Tamás és Fűri Gábor alkotásaiból rendezett természetfotó-kiállítást. Lesz operett, utcabál, sok-sok élő zene, rengeteg színvonalas koncert, fellép többek között Keresztes Ildikó és zenekara is. Bemutatkozik a helyi kutyakiképző iskola, felvonulnak a hazai és a külföldi veterán járművek. De valamelyest megőrizve a régi búcsúk hangulatát, lesz körhinta, hullámvasút, lövölde. És persze lesz kirakodóvásár, s a város utcáin fáradhatatlanul robog majd a kisvasút.

Ám mire ezeket a sorokat olvassák, mindez múlt idő, hiszen már a búcsú után leszünk. Én a vásárral kapcsolatban most egy olyan történetet szeretnék megosztani önökkel, melynek kezdete tizenöt évvel ezelőttre nyúlik vissza. Az akkori munkahelyemre egy fiatal leányka személyében új munkatárs érkezett. Mivel ismertem a szüleit, gyakran elbeszélgettem vele, általában sima, hétköznapi témákról, amelyeket másnapra már el is felejt az ember. Egy napon azonban a leányka ezekkel a szavakkal fordult felém:

– Képzelje, már gyermekkoromban észrevettem, hogy van egy különleges képességem.”

– Valóban? És milyen? – kérdeztem mohó érdeklődéssel.

– Hogy is mondjam – kezdte bizonytalanul, keresve a megfelelő szavakat –, arról van szó, hogy amit másoknak kívánok, az beteljesedik.

– Tényleg? – hitetlenkedtem. – Akkor bizonyára fantasztikus, irigylésre méltó életed van. El tudom képzelni, mennyi szépet és jót kívánhatsz…

– Miiit?! – szakított félbe visítva. – Hát ez nem így működik! Hát ezt jóra nem lehet használni!

– És akkor miket szoktál az embereknek kívánni? – kérdeztem döbbenten.

– Például azt, hogy valaki hasaljon el, vagy hogy pottyanjon ki a hintából, vagy essen le a bicikliről.

Hittem is, meg nem is, amit mondott. El sem tudtam képzelni, hogy valaki miért állít ilyesmit magáról. Napokig győzködtem, hogy próbálja ki, hátha jót is tud kívánni, hátha az is beteljesedne. Biztattam, hogy kívánjon nekem valami jót. Például nagy nyereményt, amit megosztanék vele is, de erre ő még viccből sem volt hajlandó. Azután mindketten más-más munkahelyre kerültünk, s ahogy telt-múlt az idő, az agyam memóriámnak egy távoli bugyrába száműzte ezt a beszélgetést.

Pár év múlva pont a vásárban találkoztam vele. Egy tágas sátorban üldögélt, tombola- és belépőjegyeket árusított különböző rendezvényekre. Akkor éppen nem volt vásárlója, így a színpompás forgatagot nézte. Köszöntünk egymásnak, váltottunk pár szót, és én a közeli fagylaltozóba siettem. Vettem magamnak négy gombócot a kedvenc csemegémből. Mivel ülőhely nem volt, kissé félrehúzódtam, hogy nyugodtan elnyalogassam a hőségben olvadozó fagyimat. Már éppen nekiláttam volna, amikor igencsak furcsa dolog történt. A jobb kezem, amelyben a tölcsért tartottam, önálló életre kelt, és komótosan, ámde megállíthatatlanul az orromba dörgölte a fagyit. Villámgyorsan előkaptam egy papír zsebkendőt. Megtörölgettem az orromat, és óvatosan körülnéztem, hogy vajon észrevette-e valaki azt a hihetetlen malőrt, ami velem megesett. Megkönnyebbülten láttam, hogy a sokaságból senki sem figyel rám, de amikor a sátor felé néztem, az övével összetalálkozott a tekintetem. Hirtelen furcsa érzésem támadt. Persze, rögtön eszembe jutott az a régi beszélgetés. Egy röpke pillanatra elhittem, hogy ennek a leánykának valóban különleges képessége van, s ezt most, lám, be is mutatta. Gyorsan elhessegettem e képtelen gondolatot, megpróbáltam összeszedni magam, ám az élmény hatására kissé zavarodottan vegyültem el a tömegben.

Azóta csak kétszer találkoztam vele. Vonzó, karcsú hölgy lett belőle, és édesanya. Ilyenkor, augusztusban, a vásár közeledtével gyakran eszembe jut ez az eset. Még most sem tudom, mit gondoljak a történtekről. Elszomorít, hogy valaki fantáziáját és teremtő energiáit arra pazarolja, hogy ilyesmit találjon ki. Mindenesetre a történtek után az akkori vásár legnagyobb és legkülönlegesebb attrakciójára, a helikopteres sétarepülésre inkább nem vettem jegyet.

Fűri Iringó, Gúta

A feledékeny vagy tudatlan tévés

Néha akadnak a hazai televízióban dolgok, amiken az ember elcsodálkozik. És felteszi a jogos, ideillő kérdést, hogy a tisztelt nézőt tekintik-e naivnak, vagy az ő tudásukban akadnak hiányosságok.

Egy forgatócsoport a világ csodájára felfedezett egy falucskát (ebben az országban), de nem akármilyent: olyant, ahol még ma is él német ajkú őslakosság. Ezt úgy adták a tisztelt nézők elé, mintha valahol a dél-amerikai esőerdőben fedezték volna fel őket. Tiszteletére legyen mondva a riporternek, ő tudatta, hogy pár száz évvel ezelőtt aranybányászokként érkeztek a ma már kimerült lelőhelyekre. Mint kiváló munkaerők tudásukkal, szorgalmukkal hozzájárultak az eredményes bányászathoz. A valaha színtiszta német ajkú lakosságból ma, ha jól emlékszem, csak egyharmada vallja magát német nemzetiségűnek. A riporter finoman átsiklott azon, hogy vajon mi okozhatta ezt a lemorzsolódást. Úgy tett, mintha nem lett volna tömeges kitelepítés, tömeges megtorlás a német nyelv nyilvános használata miatt. A kiadott névsor szerint a rajta szereplők húsz-harminc kilós batyukkal hagyhatták el otthonukat. Ezért csodálatos, hogy minden üldöztetés ellenére ma is mennyien élnek ebben a falucskában. Mint valami nagy attrakciót mutatott be két helyi asszonyt, akik a világ, illetve a televíziós stáb csodájára perfektül beszéltek németül. Sőt még énekeltek is egy csöppet. Látszott, hogy a valószínűleg nyugdíjas asszonyok csak azt mondták, amit előtte a szájukba rágott a szemfüles riporter.

De mi jól tudjuk, milyen világ volt valaha, hogyan éltek a háborús bűnösnek megjelölt kisebbségek. Egy megtörtént epizódot mondott el az iskola tanítónője: személyesen látogatta meg a tanulók szüleit azzal a szándékkal, hogy meggyőzze őket, az otthoni környezetben se használják a német nyelvet, főleg ne a gyerekkel kapcsolatban. A tanító néni is elfelejti, hogy ahány nyelven beszél egy ember, annyiszor ember.

Nagy bölcsen mondhatnám, hogy felelőtlenül mutattak be egy vidéki bányászvároskát. Gondolok itt a népességre, az őket ért atrocitások mély elhallgatására. A bemutatott bányászvároska nevére nem emlékszem, de nem is lényeges. A hatalom nemegyszer állított és állít elénk torz képet. Lehetséges, hogy azt szándékoztak bizonyítani, milyen demokratikus módszereket alkalmaztak a kisebbségi kérdés megoldásakor?

Puss Rudolf, Somorja

Szépkorúak Selmecbányán

Csodálatos napra ébredtünk mi, szépkorúak, akik július 31-én a Megbecsültek Társasága szervezésében megtekinthettük Selmecbánya és Szentantal szépségeit. Megérkezésünkkor az idegenvezető fogadott szlovák nyelven, de mint tudjuk „ki hány nyelvet beszél, annyi embert ér”. És mi beszéljük és értjük is az államnyelvet, tehát a megértéssel sem volt gond. A város bemutatása több mint egy órát tartott, a legnagyobb öröm és meglepetés az volt, amikor észrevettük a mögöttünk lévő épületen a táblát:

Petőfi Sándor

A Lyceum növendéke

és a Magyar Társaság tagja volt...

Kell ettől csodálatosabb látvány és szöveg Selmecbányán? A városnézés után ebéd következett, majd felfrissülve folytattuk utunkat. Mivel a város történetének jelentős része a bányászathoz kapcsolódik, a bánya felé vettük az irányt. Elindultunk lefelé 134 lépcsőfokon, nagyon érdekes dolgokat láttunk.

A következő állomás Szentantal. Nevét Remete Szent Antal tiszteletére szentelt templomáról kapta. Megtekintettük a 18. századi Koháry-kastélyt, melyet 1962-ben nyitottak meg a nyilvánosság számára. Leírhatatlan élményben, szépségben volt részünk. Itt is jó volt hallani a sok magyar nevet.

Ezúton szeretnék köszönetet mondani a magam és a Megbecsültek Társasága nevében Forró Krisztiánnak, aki évek óta a nyugdíjasok támogatója és a Megbecsültek Társaságának megálmodója, megvalósítója, mert megígérte annak idején. Köszönjük, elnök úr!

Krizsanné Kajos Irén, Nagyfödémes

Igen!

Régi olvasója és támogatója vagyok a Vasárnapnak. Szeretnék most egy fájó gondolatomnak helyet kérni. Nem vagyok egy iskolázott dédmama, mert a háború a mi korosztályunknak nem kedvezett. 1944 novemberében bezárták az iskolát, és csak 48-ban nyílt meg a magyar iskola. Nekünk már akkor dolgozni kellett, vagyis mi az élet iskoláját jártuk. Épp amikor kezdődött a felnőttéletünk, akkor nagyon nehéz évek voltak. A szövetkezetesítés minden ingóságunkat elvette. Dolgozni lehetett, meg kellett is. Nehezen, de megértésben, szeretetben éltünk. Észre sem vettük, megöregedtünk.

Most pedig, ahogy Petőfi írta, egy gondolat bánt engemet. Elhallgatom a magyar beszédet, és azt veszem észre, hogy egy olyan szép szó, mint az igen, el van felejtve, helyette lett az ühü. Vegyük észre a környezetünkben, és javítsuk ki. Lehet, hogy a nagyvilágban sokan használják, de az is lehet, hogy ez mást jelent. Tegyük szóvá, ha beszéd közben halljuk. Legjobb a kisgyermekek között javítani, mert ha ők megtanulják, megtanítják majd a felnőtteket is.

Szeretném, ha olvasóink között megértést találnánk, mert ez a szép szó, az igen megérdemli, hogy használjuk, ne feledjük. Igen?

Czafik Rózsi néni, Doborgaz

50 éve Deákiban

„Itt születtünk mi e szép faluban, / Itt játszottunk mi mindig a porban / Ifjúságunknak legszebb emléke / Felejthetetlen marad mindörökre”

Újra együtt ünnepeltünk szép számmal Deákiban, akik immár 50 éve kerültünk ki az iskola padjaiból. Rendszeresen megszervezzük találkozóinkat. Legutóbb öt éve volt, de mintha csak pár hete lett volna. A több mint ezer éves római katolikus templom előtt gyülekeztünk, majd felkerestük az elhunyt tanárok és osztálytársak sírját, ahol mécsest gyújtva emlékeztünk meg róluk. Utána az ünnepélyhez méltóan kidíszített Dóri vendéglő termében közös vacsoránál köszöntöttük Szarka Zsófia tanárnőnket, aki meghívásunkat elfogadva megtisztelt jelenlétével. Az osztályfőnöki óra keretében mindenki elmondta életének eddigi történetét, jó volt felidézni az elmúlt éveket és együtt tölteni pár vidám órát.

Katarína Prieložná, Vágsellye

Kedves Vasárnap!

Kedves Dorókné Benedek Erzsi! Szeretném megköszönni, hogy vannak még emberek, akik jó szívvel gondolnak vissza az együtt eltöltött gyermekévekre. Nagyon örülök, hogy hosszú idő után is megismertél egy véletlen találkozás alkalmával a nagydaróci hivatalban. Az ilyen emberi találkozások számomra azt jelentik, hogy szerencsére vannak, akik többre becsülik az emberek közti viszonyt, mint az anyagi értékeket. Sok, szépségben eltöltött éveket kívánok!

Rideg Jáni, Vilke