Állunk rendelkezésére!

A nyár első napja

Ezt a régi kis nyár eleji történetet akár a butaságunk történetének is lehetne nevezni. Gyakran eszembe jutnak az ifjúkor vakációi, amelyeket barátnőmmel a Szirén és a Latorca folyó partján napozással, fürdőzéssel töltöttünk, amikor épp nem kellett az otthoni munkában besegítenünk. Tizenöt évesek lehettünk, tapasztalatlanok. A Latorca partján feküdtünk a tűző napon, szemünket kézfejünkkel lefedve védtük, és beszélgettünk. Észre sem vettük, hogy két fiú, talán a túloldalról úszhattak át, letelepedett mellénk. Jóval idősebbek lehettek, talán hallgatták is a beszélgetésünket egy ideig, amikor az egyik felénk szegezte a kérdést. Megrettentünk a nem várt látogatóktól, felkönyököltünk, és néztük a két helyes fiút.

– Hová valók vagytok?

Mi épp olyan kíváncsian méregettük őket, mint ők minket.

– Ptruksáról – válaszoltunk. Akkor még eszünkbe sem jutott, hogy magyarul használjuk a falunk nevét. Még otthon is Proksának hívták. A szocialista szellem belénk ivódott az iskolában. Akkor még eszünkbe sem jutott azzal foglalkozni a magyar környezetben, hogy mik vagyunk, szlovákok vagy magyarok. A magyarság történelmét is többnyire otthon hallottam édesanyámtól, aki átélte, mint akkor mindenki, az ő idejében ugyancsak tologatták ide-oda a határokat. Ő emlegette a hatvannégy vármegyét, meg hogy milyen nagy volt valamikor Magyarország, és hogy szétszabdalták. És erre jött a második kérdés.

– Ti melyik megyében laktok? Ung vagy Zemplén megye?

Összenéztünk a barátnőmmel. Kik ezek? Nyilván a tudásszintünket mérték fel, méltóak vagyunk-e a társaságukra.

– Mi az? Ti nem tudjátok, hol vagytok? – kérdeztem.

– De tudjuk! És Ti tudjátok? – jött ismét a kérdés.

Dühbe jöttem a nagyképűségüktől. Ez lett a vesztem, mert összezavarodva rávágtam: – Zemplén megye.

Megtévesztett, mert a Zempléni Szót járattuk az Új Szó mellett. Addig mi ilyen kérdésekkel nem foglalkoztunk, de tudtam, hogy Ung megyében élünk. Most a két fiú nézett össze, lefeküdtek a pokrócra, többet meg sem szólaltak. Az iskolában nem tanuljuk a magyarság történelmét, de később, önszorgalomból minden pótolható, kedves fiatalok. Ez jó lecke volt! Arra sarkalt, hogyha magyar vagyok, nem csak az irodalmat és a nyelvet kell ismernem, hanem illik a történelmünkben is jártasságot szerezni. Talán nem volt ez véletlen, a sors rendezte így. Köszönöm! És remélem, az a két okos is sokra vitte az életben.

Jakab Irénke, Szirénfalva

Ad: Hazugság és hiszékenység

Alighogy elcsitultak a felháborodás hullámai a kora tavaszi házalók-csalók hazugságaival kapcsolatban, a községi hangszóró ismét arra figyelmeztet, hogy csalók járják az utcákat, legyünk résen. Úgy látszik, valaki bejelentette őket (jól tette) és most gyorsan továbbállnak – üres zsebbel. Csalók, szélhámosok. A mások jóhiszeműségét, segítőkészségét használják ki. Fantáziájuk igen gazdag: pénzt hoznak vissza, éppen csak nincs aprójuk, ezt a százast kellene felváltani legalább kétfelé… Elromlott a kocsijuk a ház előtt, csak egy darab drót kellene... A tyúkállományt néznék meg, esetleg be is oltanák... Vagy – miután kiderül, hogy a háznál nincsenek tyúkok – udvariasan kérnek egy pohár vizet. Aztán amíg az egyikük az idős emberrel a drótot keresi, a szárnyasokat nézi, vagy a vizet issza, a másik bemegy a nyitott házba, és viszi a megtakarított pénzt, még az iratokat is. Majd sietve távoznak, az idős ember pedig azt veszi észre, hogy meglopták. A szélhámosok jó emberismerők és jó színészek. Nekem is van velük tapasztalatom. Tavaly ősszel történt. Becsengető áruajánlók voltak már azelőtt is, de a bezárt utcaajtó és elutasító szavaim a balkonról elegendőnek bizonyultak. Ám ez az eset más volt. Becsengettek, én kinéztem. Egy magyarországi rendszámú autó állt a ház előtt. A csengőnél fiatal, csinos nő, kedvesen csicsergett, mintha régi jó ismerős lenne: „Csókolom! Gabi vagyok, ugye meg tetszik ismerni? Nemrégen találkoztunk. Gondoltam, ha erre járok, beugrom...” Én meg azon gondolkodtam, ki lehet ez? Hiszen az biztos, hogy sosem láttam. Ez alatt ügyesen benyúlt a bejárati ajtó rácsán, és elfordítva a kulcsot, máris jött az udvarba. Én pedig igyekeztem az előszobaajtóhoz, kinyitottam, de elálltam az utat, így „Gabi” nem tudott bejönni. Viszont továbbra is ugyanolyan kedvesen csicsergett: „De örülök, hogy látom... hoztam ám valami szépet... megmutatom... Jancsi!!! Hozd be az egyik csomagot!” No, ekkor esett le a tantusz. Ezek házalók! Mondtam, hogy nem veszek semmit, nem kell behozni a csomagot. A nő hátrább lépett, hogy lássa, jön-e már az a csomag, erre én gyorsan becsuktam és bezártam az ajtót. „Gabi” még próbálkozott. „Csak nézze meg, nem kell vásárolni!” Nyomkodta a kilincset. „Jancsi” közben felhozta a csomagot. „Gabi” dühösen szólt rá: „Viheted vissza! Gyorsabban kellett volna!” Az ablakból néztem, ahogy beültek a kocsiba, és elhajtottak. Azóta tudom, hogy nem elég bezárni az utcaajtót. A kulcsot is be kell hozni!

Csomó Magda, Tardoskedd

A tehetségtől a zsenialitás felé

Ez a címe a losonci Szabó Gyula Emlékház jubileumi kiállításának, melyet a festőművész születésének 110. és halálának 45. évfordulója tiszteletére rendezett Böszörményi István, a Szabó Gyula Barátainak Klubja polgári társulás alelnöke, tanár és helytörténész. A kiállítás a kitűnő szlovákiai magyar művész, Szabó Gyula hagyatékából a legkorábbi fennmaradt munkák közül mutat be válogatást, valamint annak az 1937-ben rendezett pozsonyi kiállításnak körülményeit és sajtóvisszhangját, melynek sikere meghatározta sorsának további alakulását. A losonci kiállítás május 25-én nyílt, Szabó Gyula halálának évfordulóján. A megnyitó előtt a művészre emlékezők, a polgári társulás tagjai, Losonc polgármestere, a Nógrádi Galéria és Múzeum, valamint a Csemadok helyi szervezetének képviselői tisztelegtek a síremléknél. Maga a kiállítás két órával később nyílt meg nagyszámú közönség részvételével. A korai festményeken kívül a látogató három egészen korai kópiát is megcsodálhat (valamikor a művészeti oktatás részét képezte a remekművek másolása). Megkapó az a másolat, melyet Szabó Gyula Munkácsy Siralomházáról festett 17 éves korában. Gipsz- és agyagplasztikái is megtekinthetők, ezzel korai éveiben ugyancsak foglalkozott, végül mégis hű maradt a festészethez. A nagyteremben rendezett kiállításhoz kapcsolódik az emlékház többi helyiségének átrendezése, a kronológiai szempont megtartásával. Mindegyik korszakból mutatunk be olyan festményeket, melyek eddig nem voltak itt kiállítva. A SZK Kormányhivatalának kisebbségi megbízottja támogatásával megrendezett kiállítás szeptember 20-ig tekinthető meg. Az emlékház minden pénteken 14-től 17 óráig várja a látogatókat, de telefonos egyezetés után (mobilszám: 0911 494 485) természetesen más időpontban is szívesen fogadjuk az érdeklődőket.

Szabó Kinga

Szomorú évforduló

Egy évvel ezelőtt történt... az utolsó pislákoló reménysugár is kialudt. Kimondatott az ítélet: kis falunkban nem lesz többé iskola. Igaz, évek óta fejünk felett lebegett Damoklész kardja, de azért mégis reménykedtünk. Hátha... hátha még nem most... Számos oka, előzménye volt a döntésnek, végül már addig fajultak a dolgok, hogy mi magunk is úgy láttuk, ez lesz a legjobb megoldás. Hónapok óta beszéltek ezt-azt a megszüntetésről, de mert beiratkozásunk volt, azt gondoltuk, maradunk még. A szülők közül többen – én őket is megértem – megelégelték a bizonytalanságot, elébe mentek az eseményeknek, s meg sem várva, mi lesz, átíratták a gyermeküket más iskolába, amelyik biztosan megmarad. Nem tudom, lehet, hogy én is ezt tettem volna a helyükben. Szlovák iskola már évek óta nem volt a községben, ugyan kit érdekel, ha magyar sem lesz? Óvoda még van, a falunak pedig egy gonddal kevesebb, nem kell többé iskolára költeni. Az utolsó évben már napközi sem volt, 13 gyerekre a nevelőnőt két tanerő mellett nem tudták megfizetni, ez is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a szülők elvitték a gyerekeket. A sok szóbeszédre, Facebook-kommentárra most nem térnék ki, mindenkinek más volt a véleménye, mindenki a másikat okolta a történtekért. Néhány hét múlva az újság, a tévé, a média nagy örömmel közölte a hírt: „Megmentettük a kisiskolákat! Nem kell becsukni egy iskolát sem! Minden faluban megmarad a kisiskola!” Mi azonban tudtuk, hogy ez nem egészen így van. Ha nem is verték nagydobra, az országban négy kisiskola szűnt meg, mielőtt „megmenthették” volna őket. Sajnálom a busszal utazgató, álmos, nyűgös kisgyerekeket, akiknek bizonyára egyszerűbb lett volna helyben tanulni. De sajnos, kevesen maradtak. Nagyon kevesen. Az „egyszemélyes iskola” meg igazán nem lett volna jó megoldás, főleg, hogy minden évfolyamból lett volna benne 1-2 gyerek, mindenki egy osztályban. Négyfelé tanítani, egy pedagógusnak? Semmilyen versenyre nem menni, mert nincs másik tanító néni, aki ottmarad a többiekkel? Érdekes módon a szomszéd faluban néhány éve 6 gyerekkel és 2 pedagógussal is működhet iskola, igaz, szlovák nyelvű. Akkor hogy is van ez?

Egyszer természetesen elcsitulnak a kedélyek, az érintettek kénytelen-kelletlen belenyugszanak a megváltoztathatatlanba, megszűnik a vádaskodás, az egymásra mutogatás, s az élet megy tovább. Reményik Sándor szavai szerint „Ha egyszer nem lesz többé iskolánk, / – Nem lesz üvegház gyönge palántáknak, – / Ha nem lesz tanterem, / Hol a tanító nyíló ajakán / Az ige-virág magyarul terem...” De végül is minden csoda három napig tart, és mindent meg lehet szokni, még az iskola nélküli falut is. Mert aligha hinném, hogy valaha újra lehet indítani azt, ami egyszer megszűnt, s valószínűleg – ami a legszomorúbb – már igény sem lenne rá.

Futó Mária

Nagy tettek

Valaki egyszer azt mondta, hogy mindig van választásom. Igaza volt. Mindig van választásod. Ha eléggé önző vagy, akkor talán több is. Ott hagyhatsz egy kificamodott bokájú embert az oroszlánoknak, csak hogy te túléld. Vagy cipelheted őt, ezzel is lassítva önmagad, és talán meghaltok mindketten. Természetesen a döntésed függ attól, mennyire ismered azt a személyt. Egy ismeretlent könnyebben hagysz ott, mint mondjuk a legjobb barátodat, ne adj’ Isten a rokonodat. Vannak olyan őrült, öngyilkos hajlammal rendelkező egyének, akik elé mennek az oroszlánoknak, sőt, ha kell, le is kevernek nekik egy pofont, csak hogy a bajban lévő személy túlélje. Az ilyen tetteket néhányan a bátorság jeleként tartják számon, míg a legtöbben egyszerűen legyintenek, és idiótának titulálják őket. Persze, az önfeláldozásnak is rengeteg formája van. A fent említett eset a látványosabbak közé tartozik. Viszont léteznek olyan személyek és események akiket, amelyeket lehet, észre sem veszünk, mégis néha egészen szuperhősökhöz illően viselkednek. Vegyünk például egy egyedül álló édesanyát, aki nyolcórás munkaideje után hazamegy, majd nekiáll főzni és takarítani. Amint a gyerekei hazaérnek az iskolából, boldog mosollyal köszönti őket, és mindent megtesz, hogy még véletlenül se látszódjon rajta, mennyire fáradt. Az ilyen esetek mindennaposak. A jutalom a legtöbb esetben elmarad. A körülöttünk lévők egyszerűen regisztrálják, hogy igen, megtetted, rendben, és mennek tovább. Ezen nem szabad elcsüggedni. Az élet ugyanis megjutalmaz téged. Mint a fent említett édesanyát, gyermekei mosolya, nevetése által. Ha úgy érzed, senki sem értékeli az erőfeszítéseidet, egyszerűen csak emeld fel a fejed, és nézz körül. Nézd meg alaposan a körülötted lévő világot, biztosan találni fogsz valamit, amitől mosolyra görbül az ajkad, és melegség költözik a szívedbe.

Ágnes Škultétiová

Kedves Vasárnap!

Magam is, gondolom, a Vasárnap minden előfizetője és olvasója nevében sajnálattal írom, nagyon hiányzik a negyedévenként megjelent Olvasmány melléklet. Én többször is el szoktam olvasni, és mindig felfedezek benne valami újat. Nagy kár érte. Arra gondoltam, milyen jó volna, ha kárpótlásként kibővíthetnék a Kopertát, akár két oldallal is. Sokan örülnének neki.

Bogya Amália, Pozsony

*

Gratulálok a megújult Vasárnaphoz. Eddig is tartalmilag, formailag színvonalas volt a lap, de most olyan más lett nekem, otthonosabb. Szép kivitelű, mutatós így „új ruhában”. Sok erőt, további sikeres munkát kívánok a lap minden munkatársának, hogy örömmel várjuk és vegyük kézbe hetente mi olvasók a Vasárnap minden egyes példányát. 

Balla Rózsa, Léva