Állunk rendelkezésére!

Gyermekkorom tükörcserepei

Testvérem ugyan nincsen, de annál többen születtünk majdnem egyszerre, úgymond, egymás után 1947-ben. Először nagymamám öccsének fia, aki az én nagybátyám is volt egy személyben, aztán apám nővérének fia, majd jöttem én. De első férjem is ebben a csodálatos, háború utáni évben született, csak pár hónappal előbb, mint én. Szép társaság lehettünk ott a felhők tetején ücsörögve, lábunkat lóbálva, lesve le a földre, s lelki szemeinkkel válogatva apánkat, anyánkat.

„Nagybátyámmal”, Mikivel közel laktunk egymáshoz. De ő olyan szótlan jó fiú volt, hogy nem sok emlékem maradt róla azon kívül, hogy szlovák iskolába íratták a szülei. Az is azért, mert a szlovák nyelvvel való hadakozása volt jellemző iskolai éveire.

Unokabátyám, Pista, aki apukám nevét örökölte, remek, beszédes gyerkőc volt. Ha a rétei búcsúra Annus néném elhozta magával legkisebb fiát, mindig nagyon örültünk egymásnak. Emlékszem, úgy kilencévesek lehettünk azon a nyáron. Ültünk a nagy fonott karosszékekben, és üveggyöngyökből raktunk ki képeket. A finom ebéd után még végigkóstoltuk a sütiket, majd felkerekedtünk, hogy körülnézzünk a rétei búcsú forgatagában. Pista unokatesóm nagyon szeretett volna valamivel megajándékozni, hogy ha hazamennek, akkor is gondoljak rá, de zsebpénzt nem kapott.

Már végigjártuk az összes standot, vettünk zsákbamacskát, amikor eszünkbe jutott, hogy haza kellene mennünk. A kertünk kapuját átlépve, Pista megállt, zsebéből előhúzott egy kis sárga gumikacsát.

– Szonyika, ezt adom neked emlékbe.

Nagyon megörültem a kacsának, amiről később kiderült, hogy elcsente az egyik pultról. Soká őriztem, de költözködéskor jó néhány kedves emlékemmel együtt eltűnt. De Pityuval az emlékezetünkben él. Ha találkozunk, mindig rákérdez: – Emlékszel a kacsára, amit a búcsúban elemeltem neked?

Így volt ez a minap is, amikor megszólalt a telefon, s Pityu meghívott 70. születésnapjára.

Egriné T. Szonja, Komárom

Gyermekévek réges-régen

A temetőbe menet egyik nap megálltam a porta, vagyis a ház előtt, ahol a gyermekkoromat éltem le, talán tizenkét évig. Mesébe illő volt. A ház előtt állva odaképzeltem azt a 20-30 gyereket, akik részt vettek e mesében. A templomnál kezdem, akkor nem volt bekerítve, Cinterem volt a neve, vagyis a Cinterem-partra mentünk játszani. Tavaszkor kislibákat őriztünk ott, nyáron labdáztunk, bizony kezdetben csak rongylabdáink voltak. Mindig kitaláltunk valami játékot, golyózás, spiccezés, bújócskát játszottunk, bizony, annak, aki számolt, nem volt könnyű annyi gyereket megtalálni, sokszor leverték őt. De amikor megszólalt az esti harang, mindenki, mintha parancsszóra, szétfutott a szélrózsa minden irányába, haza a kicsi szobába, ahol a család együtt mondta el az esti imát. Nem voltak akkor betonfalak a házak körül, néhol kapu se, itt-ott palánk, kis veréckék, a kert végén pedig fűzfából fonott kerítés. Egy portán 2-3 család is lakott, mindig volt otthon valaki. Az ajtót sem zárták kulcsra. Minden fehérre meszelt kis szobában ott volt a falon a kép – Házi áldás –, az ajtó fölött a kereszt. Mindenhová gyalog jártunk, bicikli nem volt, talán ha egy-kettő. Televízió sem volt (nem is hiányzott). Öregapámnak volt egy kicsi rádiója, úgy emlékszem, mindig recsegett, a Szabad Európát hallgatta rajta. Aztán jött a tollfosztás, ahol annyi sok szép történetet meséltek. Későn, miután már elzavartak aludni, rengeteg boszorkányos mesét is mondtak. Egyre emlékszem is: Egy lányhoz elment az udvarlója, ültek az ágy szélén, és a leány lenézett, akkor látta, hogy a fiúnak lólábai voltak, tehát boszorkány volt.

Fészernek hívták azt a falurészt, ahol mi laktunk. Több nagy család lakott ott, aztán még a kertaljaiak is odajöttek, úgyhogy mindig tele volt az utca gyerekekkel. A kertünk alját Borbély kertje alatt néven ismerte mindenki. Nagy rét, sok fűzfa, folyó (Cétényke), valami csodálatos természet volt akkor. Csigákat fogdostunk üvegekbe, s vittük a tyúkoknak. Akkor is voltak csintalan gyerekek, leparittyázták a madarakat, sok szép madár volt még, egy gyönyörű harkályt el is temettünk. Közel volt a templom, bizony hajnali misékre is jártunk. Hittan a templomban volt. Az első szentáldozás is szép emlék. A plébánia udvarán végződött, hosszú asztalok voltak, kaptunk kalácsot, kakaót, bizony sokszor jelölt lett a ruhánk, de a kis Jézuska már velünk volt, s mi akkor igazi kis angyalkák voltunk.

Ahogy most megálltam a templom előtt, most már nem is tűnt olyan nagynak a Cinterem-part, mint akkor, kicsi koromban. Ott szánkóztunk, igaz, csak kevés gyereknek volt szánkója, de kölcsönözték. Én inkább korcsolyáztam, unokatestvérem, Tibor adott olyan korcsolyát, amit a cipőre kellett kulcsolni, minden cipőtalpamat levett, féltem hazamenni, de aztán valami csirizzel megragasztották. Akkor minden más volt, egyszerűbb, szebb, jobb, vidám gyermekkor. Karácsonykor éjféli mise előtt 3-4 barátnőm mentünk egymáshoz karácsonyfát nézni, aztán a templommal szemben lakott öreganyám testvére, Maros néni, oda mentünk, ott várt ránk 5-6 néni, mi olvastunk fel a Bibliából, az a régi képes Biblia volt, örültünk, mert megdicsértek, hogy milyen szépen tudunk olvasni. Éjfélkor csak átléptünk a templomba. Most gondolkodok azon, hogy oly kicsi volt a szoba, és annyian elfértünk ott. Bizony, akkor meghittebb, szeretetben gazdagabb, örömteljesebb volt a karácsony. Nem az utcák csillogtak-villogtak, hanem a szívünk-lelkünk, befogadta Jézuskát, és énekeltünk. Sajnálom, hogy a mai gyerekek ezt már nem élik át, sose szabadok, nincs idejük játszani a természetben, mindig elfoglaltak. Mikor kicsik voltak az unokáim, nem akartak mesét hallgatni, csak a régi igaz történeteket kérték. Most? Nincs idő.

Kedves Olvasók! Talán egy picit most Önök is pillantást vetettek saját gyermekkorukra. Ne töltsük ezt az úgyis nehéz életet veszekedésekkel, bíráskodásokkal, mindenki felel a saját életéért, s egyszer majd mindenkinek le kell számolnia, mennyi jót tett annak érdekében, hogy a másik embernek is szebb, jobb legyen ezen a kölcsönkapott földön, melyet Isten teremtett. Neki köszönünk mindent, és csak neki van joga ítélkezni az emberek felett!

Balázsi Valéria, Nagycétény

Happy end nélkül

Hetedik osztályos voltam. Egy nap osztályfőnökünk azzal jött be az órára, hogy egy magyarországi baráti iskola tanulói levelezni szeretnének velünk, jelentkezzen, akit érdekel. Nekem nagyon megtetszett a lehetőség, kapva kaptam rajta. Osztályfőnököm már beleolvasott a bemutatkozó levelekbe, ki is választott egyet, mert szerinte ez a kislány épp hozzám való, s ő is Marika.

Többen vittünk haza címeket, s bevallom, nem tudok róla, hogyan alakult a többiek barátsága, de a miénk életre szóló lett. Szó szerint. Marika édesapja vasutas volt, így ő is ingyen utazott, Szombathelyről tehát először ő látogatott el Csehszlovákiába. Konkrétan Párkányba érkezett, ahol vártuk. Addigra már számos levelet váltottunk, talán képet is cseréltünk, s izgatottan vártam, mikor jelenik meg Marika a peronon sárga blúzban, sötétkék aljban (mint kiderült, ez szoknya) és fekete bőrönddel, ahogy a levélben írta. Rögtön sikerült felismernünk egymást. Néhány napot nálunk töltött, s utána a levelek még bensőségesebbek, még gyakoribbak lettek. Egyszer ő jött, egyszer én mentem, szinte minden nyáron találkoztunk, a szülők is megismerték egymást. Közben leérettségiztünk, ő pénzügyi és számviteli főiskolára járt, én pedagógiát tanultam, de közös téma mindig akadt. Sokat olvastunk, könyveket ajánlottunk egymásnak, szerelmi ügyeinket is megtárgyaltuk. Valamivel előbb ment férjhez, mint én. Utána már ritkábban találkoztunk. Aztán férjhez mentem én is. Neki egy fia született, nekem három lányom. Még csak két kislányunk volt, amikor utoljára náluk jártunk, szép új családi házat építettek. Egyszer nagyon sokáig nem írt – akkor még nem volt mobiltelefon, vonalas is csak egyeseknek. Aztán megjött a várva várt levél, benne a rossz, de egyben jó hír is: barátnőmet agydaganattal műtötték, viszont a tumor jóindulatú volt. Utána még dolgozott, el is jöttek hozzánk a kisfiukkal. Jó ideig megint nem jött hír róla, majd váratlanul megleptek bennünket. Kendő volt a fején, haja már alig. Újabb, de ezúttal rosszindulatú daganat… Kissé lassabban beszélt, de emlékezett mindenre. Reménykedett a gyógyulásban, tele volt optimizmussal, pedig drasztikus kezeléseket kapott. Én még akkor sem sejtettem, mekkora a baj. Talán nem is tudatosítottam volna, ha a férje egy sör mellett nem mondja el az enyémnek, hogy Marika menthetetlen. Már csak hetei vannak hátra, sajnos. Férjem szerencsére csak akkor mondta el, miután elmentek, mert nem tudtam volna könnyek nélkül megállni. Két hét sem telt el, Marika örökre elment. Alig múlt 40 éves. Az ő életével ért véget ez a több mint harminc évig tartó barátság. Még most is sokszor eszembe jut, mennyi szép élményt kaptam, kihasználva egy valóban véletlen levelezési lehetőséget. Sajnos, már csak a régi fényképek és a csodálatos emlékek maradtak, de ezt a sírig tartó barátságot szívem egyik rejtett szögletében életem végéig megőrzöm.

Futó Mária

Torvund az unokám

Nem szoktam ilyesmikről írni, de most muszáj! Horvátországban zajlik a fiatal focisták Európa-bajnoksága. Az én budapesti unokám, Alexander Torvund is bekerült a magyar válogatottba. Ő a Vasasban focizik, a Kubala Akadémia fociklub tagja. Mivel ő Norvégiában született, norvég állampolgár volt ez év márciusáig, de mivel a válogatottnak kellett, letette a magyar állampolgársági esküt. Én már írtam róla egyszer, meg is jelent a Vasárnapunkban 2012. december 4-én. Akkor nem a foci volt a fő téma, hanem a Thália Színházban Szörényi–Bródy Veled, Uram rockoperája, amit magam is megnézhettem a lányommal. Alexander unokám alakította benne Vászoly fiát (vagy 300, 10-12 éves fiú közül választották ki). Fantasztikus előadás volt, a végén percekig zúgott a vastaps.

Büszke vagyok rá, mert igen sokoldalú. Ovis korában teniszezett (nem is rosszul), meg focisuliba járt. Később a heti tréningek miatt választania kellett. Ő a focit választotta, és úgy tűnik, nem döntött rosszul. A válogatott 11 év után kijutott az Eb-re: május 3-án (Radnik Stadion, Nagygorica) Magyarország–Franciaország 3 : 2; május 6-án (Lučko Stadion, Zágráb) Skócia–Magyarország 1 : 1; május 9-én Feröer-szigetek–Magyarország 0 : 4. Az első és a 3. gólt az unokám szerezte + még 2 kapufát is rúgott, így elmaradt a mesternégyes, de a válogatott a csoport első helyét szerezte meg veretlenül!

Sajnos a legjobb négy közé nem sikerült bekerülniük egy szerencsétlen öngól miatt: Magyarország–Törökország 0 : 1, ismét Nagygoricán, a Radnik Stadionban. Aki látta a meccset, egyetért velem, hogy a litván játékvezető, Donatan Rumsas igen elfogult játékvezetése nagyban hozzájárult a török győzelemhez.

Paulovics László, Gúta

Kedves Vasárnap!

Mikor első alkalommal elvittem a cikkemet elolvasni a nyugdíjasklubba, sokan kérdezték, milyen újságba van írva, mondtam, hogy a Vasárnapba, és hogy az mi, hol lehet kapni. Nagyon elcsodálkoztam, hogy sokan azt sem tudják, hogy van. Nem akartam senkit megsérteni, azt akartam mondani, hogy hát biztos nem a hentesnél árulják. Inkább szépen megmondtam, hogy hol.

Még egyszer nagyon szépen köszönök mindent, hogy kicsit kijavítva közlik írásaim, ha megfelelnek. Nem tudom, máshol hogy, de falunkban szívesen olvassák, sok jó visszajelzést hallok. Nekem nem tetszik, ha egymást piszkítják írásaikkal az olvasók. Továbbra is sok sikert.

V. B.