Állunk rendelkezésére!

Életkép

Délután fél öt körül lehetett. Az autóbusz-megállóban sok ember volt. Mindenki egykedvűen, unottan várja a buszt. Egy nő közeledik, kezében tömött reklámszatyor. Egyszer csak, zotty, és a táska alja szintén „unatkozott”, ásított egyet, és kiszakadt. Hullott belőle minden, fogkrém, konzervek, kekszek, hopp, hopp… A megállóban az unalom bezzeg megszűnik. Az embereknek jókedvük támad. – Na ezt old meg – figyelik a nőt kajánul. A nő tanácstalanul áll, nincs több táskája. Hirtelen eszembe jut, hogy az enyém alján talán van még egy. Hála Istennek, meg is találom, átnyújtom a nőnek. Ő hálás tekintettel megköszöni, és lassan belepakolja a dolgait. Jön a busz. Felszállunk. Szerencsére még hely is akad, egymás mellé ülünk, elégedetten. Szemben két fiatal nő, csacsognak.

– Tudod, mi a karcsúság titka? – kérdi az egyik. A másik csak vihog. – Mindig szűk szoknyát kell viselni, ezt talán Marlene Dietrich mondta, ha, ha, ha… én mindig azt viselek! – teszi hozzá büszkén.

Zötyögünk, zötyögünk, majd egy kanyarban a mellettem ülő nő öléből kiborult az ajándék szatyor, és ismét a lábunk előtt hever minden.

A szemben ülő két nő és a körülöttünk levők ismét jókedvűen derülnek, „röhög az egész osztály” – Karinthyt idézve (rajta nőttem fel) –, mindenki, csak én és a dolgait pakolgató nő nem.

A szűk szoknyás leszálláshoz készülődik.

– Viszlát! – mondja a barátnőjének, s ahogy lép le a buszról, a szoknya nem bírja a feszültséget, és reped, reped, reped…

Egymásra nézünk útitársnőmmel, és nevetünk, nevetünk önfeledten, felszabadultan. Mégis szép az élet.

Szalacsi Ilona, Kassa

Egy igaz történet Rimaszombatból

Olyan esetet szeretnék az olvasók tudomására adni, ami igenis figyelmet érdemel. Azt, ami azon az augusztusi napon történt, gondolatban eddig tündérmesének tartottam. Vásárlás után, a megvett árut a táskába rakva hazaindultam. A meglepetés akkor ért, amikor az autóból kiszállva, a táskából kirakodva észrevettem, hogy hiányzik a kézitáskám és a benne levő pénztárca. A tévedés reményében még egyszer leltárt csináltam az autóban, sajnos, nem jártam sikerrel. Az utolsó kísérlet, visszamenni a helyszínre. Első utam ahhoz a pénztárhoz vezetett, ahol az áruért fizettem. Műszakváltás után voltak, nem jártam sikerrel. Utolsó szalmaszál az információs iroda. És most történt a csoda. Nem akartam hinni a szememnek, amikor az ott ügyelő hölgy az egyik fiókból előhúzta a táskámat. Persze, nem adta ám oda egy szóra! Biztonsági őr jelenlétében, a táska tartalmáról adott információim után, nagyon helyesen, meggyőzve őket, hogy valóban az enyém, vehettem át a tulajdonomat.

Nem illúzió, nem tündérmese, nem lopnak el mindent. Köszönöm.

Mag Pál, Rimaszombat

Romakérdés

Megoldása egyelőre lehetetlen. És kényes ügy. Mivelhogy nem tudjuk, miért, de őket mindenféle előnyökben részesítik. Már az iskolában is, kisegítő pénzeket kapnak, lakásokat stb. Tisztelet a kivételnek, de nem sok az olyan eset, mint amiről tavaly írt valaki a Kopertában, hogy nem akarják őket alkalmazni, diszkriminálják, pedig vannak olyan romák, akiket meg lehetne szoktatni a kulturáltságra. Hát az, aki úgy gondolja, vegyen párat magához, néhány hét múlva bizonyára más lesz a véleménye. Ez mind a kormány hibája, mert a szociban nekik is kellett dolgozniuk, különben becsukták őket. Csak folytassák így a támogatást, lassan már nem fognak velük bírni. Sőt, ha az igazat akarjuk mondani, akkor már most sem bírnak. Egyesek szerint nagyon alacsony Szlovákiában a népszaporulat, igaz, de azok, akik reálisan gondolkodnak, nem vállalnak egy-két gyereknél többet, ilyen körülmények között, amikor a gyerek alapvető igényeit tudják csak kielégíteni. Az vállaljon több gyermeket, aki jó anyagi háttérrel rendelkezik, ne pedig olyanok, akik 20 éve már szociális segélyből, családi pótlékból élnek. No, ott korlátozni kellene a szaporulatot, mint ahogy a kínaiak teszik. Nálunk pedig nem ritkaság, hogy a szociális segélyből élő családoknál a gyermekáldás már 14-15 éves korban kezdődik, és jó ideig meg sem áll, akik többnyire ugyancsak szociális segélyen lesznek. Most meg jön a sok bevándorló, kíváncsiak vagyunk, miből fogja még ezeket is támogatni az amúgy is pénzhiányban szenvedő Szlovákia. Hiszen nekünk sincs munkánk, és az adók, az árak állandóan emelkednek, de a bevétel sajnos nem. Az emberek főleg a romák lakta területeken este már félnek kimenni. Sajnos ezt én is tudom igazolni, velem is megtörtént egy eset. Úgy öt éve Dunaszerdahely mellett vásároltam telket. A cigányok meg a sarkon megvettek egy öreg mórházat, és semmiből, semmiért egy csaknem ötven évvel fiatalabb taknyos roma gyerek a kerítésen át elkezdett kővel, tégladarabokkal felém dobálni. Alig húszéves, és már gyereke van, de még sehol nem dolgozott. Kihívtam a rendőröket, ők meg széttárták a kezüket, hogy mit csináljanak vele. Hát ilyenek a törvényeink, azért fizetek a telekért csaknem 120 eurót, hogy a romák miatt, akiket úgy védenek, mint az aranyembereket, nem fogok tudni kimenni, rendben tartani a kertem? Mert ők szociális segélyen élnek 4,2 áras telken nyakig érő gyomban? Úgyhogy már most bajok vannak, és pár év múlva még nagyobbak lesznek. Itt eladják az állami lakásaikat, kimennek külföldre, és többnyire ott is csak a szégyent csinálják, ezért visszaküldik az állam pénzén. A kérdés továbbra is az marad, mikor lesznek itt egyenlő jogok és kötelességek? Miért nem tudják a pénzüket beosztani? Az, hogy milyen sokat szenvedtek a 2. világháborúban, a holokausztra nincs mentség, de ugyanúgy szenvedtek a magyar szülők, feleségek, amikor a Don-kanyarnál több mint 100 ezer katona maradt ott, mert ők sem szívesen, jószántukból mentek oda meghalni.

Nagy F., Dunaszerdahely

Kutyából nem lesz szalonna?

Szeretnék pár szóval reagálni egy komáromi olvasó írására, amit a múltban olvastam a romakérdésről. Sajnálatos igazság bújik meg a szavai mögött. Mindnyájan szenvedő alanyai vagyunk ennek a százéves problémának. Mi, egyszerű polgárok akár falun, akár a városokban nap nap mellett szembesülünk romák okozta nehézségekkel, mégis nehezen indul meg a változás. Talán azért is, mert akinek feladata volna e sajnálatos nehéz üggyel foglalkozni, az nem él közöttük. Pazar lakásokban, villákban élnek, ellátva mindenféle modern biztonsági rendszerekkel. A kormány emberei, a miniszterek drága limuzinokkal közlekednek, őket nem éri a förtelmes bűz és a betegségek, amit a roma telepek árasztanak, terjesztenek maguk körül. Szerintem óriási összefogásra lenne szükség, hogy kezdetét vegyék a probléma kiküszöbölésének. Azon kívül fáradságos és türelmes munkára és természetesen nagy pénzekre, ami, mint tudjuk, hiánycikk az államkasszában. Az első dolog, hogy szabályozni kellene a gyermekáldást a roma családokban. Mert elvégre az nem embertelenség és bűn, ha nem születik gyerek. Az már nagyobb bűn, hogy a nevelésükre kiutalt pénzből a szülők mulatnak és élik a világuk, ha már ezt életnek lehet nevezni. Igaz, hogy egy-két roma gyerekből és lesz roma felnőtt, és ugyanúgy fogja folytatni a megszokott életmódot, mint eddig. Ezért a roma gyermeket születésétől más környezetbe kellene helyezni, hogy ne legyen alkalma megismerni és látni a sokszázados fertelmet. Az nem igaz, hogy kutyából nem lesz szalonna, ahogy a közmondás mondja. Én ismerek nem egy gyermektelen házaspárt, akik csecsemőotthonból vettek magukhoz roma bébit, és tisztességes polgárt faragtak belőle. A gyermek lelke abból táplálkozik, amit lát, ami körülveszi, akár roma, akár más. A nevelésben példamutatás és motiváció kell, hogy vezéreljen mindenkit kiskorától. Nézzük csak: a hatéves roma gyereket a szülők elküldik az első osztályba éhesen, piszkosan, megfelelő ruhák és tanszerek hiányában, amiért a többi gyerek, nemhogy a segítségükre sietne, hanem kineveti, kigúnyolja, kiközösíti őket. Ezért a kis roma szívekben az ellenségeskedés, a gyűlölködés gyökerei telepednek meg, és az évek folyamán még jobban elmélyülnek, ami természetesen nem vezet jóra. Közelednek a választások, szavazzunk olyan képviselőkre, akik a többi problémák mellett a ezzel is képesek felvenni a harcot. Természetesen senki nem várja, hogy rövid időn belül minden megoldódik. De minden előítélet nélkül meg kell kezdeni enyhíteni a helyzet súlyosságán. Mert szerintem nincs olyan dolog, amit ne lehetne megoldani.

Tóth Éva, Kassa

Lesz, ami lesz

Mondjanak a politikusok bármit, az lesz, aminek történnie kell. Bizony, ha mondom, akár hiszik, akár nem, előbb vagy utóbb, vagy azután az euró, helyesebben az euró aranytartaléka belevész az Égei-tengerbe. De ne féljetek, emberek! Van még az eurónak vastartaléka is. Ha már az sem létezik, akkor lehet megijedni. De minek. Akkor meg már igazán későn lesz. Magamban éltetem a reményt, hogy ez nem következik be sem előbb, sem utóbb, csak aztán…, de hol leszek akkor én már… No, hogy mi is az euró vastartaléka, megpróbálom kis belátással tudományos alapossággal egy mágnespatkó segítségével megértetni. Ezt a tudományosan dokumentált tényállást remélem sikerült a mellékelt fényképen érzékeltetni.

A Dumás

+ 1 KÉP     Dumás.scan         álló

A munkahelyi tolvaj

Mindenki tudta, vagy legalábbis feltételezte róla a szarkához illő tevékenységet. Sok apróságot, jelentéktelen tárgyat tulajdonított el. Senkinek nem volt kedve vele ujjat húzni, inkább védelmi taktikát alkalmaztak, vagyis jobban vigyáztak személyes holmijukra. Szeretett pénzt kölcsönkérni, és nagyon nehezen adta vissza. A munkamorálja alacsony, ennek ellenére szeretett a munkaidő letelte után is bent tartózkodni az irodában. Passzióját annyira vitte, hogy egy alkalommal közvetlen kollégáját lopta meg. Amikor a kárvallott bejelentette, hogy eltűnt a pénze, ő is azonnal jelentette, hogy az övét is ellopták (persze, hogy gyanú felett álljon). Volt, hogy nem lopta el a pénztárca egész tartalmát, csak úgy megdézsmálta. Az eltulajdonított összegek nagysága nem volt elégséges a hivatalos nyomozáshoz. Mindenki csak jó tanácsokat osztogatott, hogy vigyázzanak jobban a dolgaikra. Így, mint mondani szokás, a munkatársak megtanultak együtt élni e kellemetlen jelenséggel.

Egy alkalommal a vezetőség négytagú csapatot küldött szolgálati útra, a társaságnak az enyves kezű kolléga is tagja volt. A munka elhúzódott, az egynaposból kettő lett. Vacsora után e kolléga kivételével úgy döntöttek, egy kicsit még elszórakoznak. Reggelinél az esti kiruccanásra fáradt nagyon gavallérosan viselkedett, mindenkit megvendégelt, ami őrá egyáltalán nem volt jellemző. A munkát még a délelőtti órákban sikerült megoldaniuk, ezért úgy döntöttek, hogy elindulnak, s majd út közben megebédelnek valahol. Egyszer csak az egyik kolléga félrehívta a másik kettőt, hogy nem egyezik pénztárcájának tartalma az esti kiadással. A másik kettő is rádöbbent, hogy több a hiány, mint amennyit elköltöttek. Egyértelmű volt, hogy ki mellesztette meg őket reggel azalatt, míg egy kicsit tovább aludtak. Nem szóltak semmit, elindultak. Útközben megszólalt a sofőr, hogy valaki pénzt lopott tőle, és a tolvajnak köztük kell lennie. Ugyan már, menj valahová, szólalt meg a tolvaj, mit feltételezel rólunk. De én leleplezem, mondta a sofőr, mert még otthon minden bankjegyem számát feljegyeztem. Eredményesen blöffölt. Most ennél a pihenőnél megállunk, és mindenki megmutatja a zsebei tartalmát. Közben figyelte a gyanúsítottat, aki elsápadt, a zsebéből lopva kivett valamit, és bedugta a cipőjébe. Elsőnek a gépkocsivezető forgatta ki a zsebeit és a pénztárcáját. Majd a tolvajhoz fordult, és egy ügyes mozdulattal lerántotta a cipőjét. Nemcsak a cipő volt lent, hanem az ellopott pénz is. Útjuk innen a legközelebbi rendőrőrsre vezetett, ahol nem akarták felvenni a jegyzőkönyvet, csak a három tanú egységes követelésére írták meg. Utastársai a tolvajt azzal büntették, hogy kitessékelték a kocsiból, mondva, azzal, aki ilyen csúnyán meglopta őket, nem utaznak együtt. Másnap folytatódott, illetve lezárult az ügy. A tolvaj kollégát azonnal elbocsátották. Érvénybe lépett az ősrégi mondás: Addig jár a korsó a kútra, míg el nem törik.

Puss Rudolf, Somorja

Szeresd, építsd faludat!

1075–2015. Településünk első írásos bejegyzésétől 940 év telt el. Az akkori Villa Ludán ma Vámosladány. Augusztus 22-én ünnepeltünk. Gondosan megtervezett, éjszakába nyúló kellemes délutánnak lehettünk részesei. Polgármesterünk, Mojzeš István mérnök meleg szavakkal méltatta a múltat, és köszöntötte a jelenlevőket. A szórakoztató műsorban fellépett a fegyverneki Texas rangers country tánccsoport, a helyi Rozmaring asszonykórus, a sági Szőllősy Sándor cigányzenekara, valamint a késő esti órákban Rigó Mónika. Éjfélkor tűzijáték tette hangulatosabbá a rendezvényt. A helyi szervezetek gondoskodtak üdítőkről és éhségcsillapítókról. Sokan eljöttek, ezzel is bizonyítva érdeklődésüket, tiszteletüket falunk iránt. A megemlékezés másnap, vasárnap a református templomban folytatódott ökumenikus istentisztelettel, majd az e napra állíttatott emlékmű leleplezésével és a hősök emlékművének megkoszorúzásával ért véget.

Szabó Zoltánné, Vámosladány

Szemfényvesztés

Azúr égbolt széles vásznán

varázst szóró fényecset

tűzvirágú csokrot fest;

– vörös izzás a színskálán.

Felhőn túli arany szállal

körbekötött tűzcsokor,

oltárrá nőtt lángbokor,

megmérgez a sugarával.

Lelkemben felborul a rend,

és többé már nincs néma csend,

zúg, mint mennyei vészharang,

nyüszit, bőg; – pokoli átok,

halk a szám, pedig kiáltok...

– mondd, mit sugall a vakharag?

Szabó István, Kassa