Állunk rendelkezésére!

Az egyszeri egyszeregy

Beteg vagyok, antibiotikumot szedek, és feküdnöm kell a meleg ágyban. Mit lehet ilyenkor csinálni? Olvasni, keresztrejtvényt fejteni, és ezt mind megadja a Vasárnap. De írni is lehet!

Eltűnődök a múlton. Milyen régen volt, 51 éve, amikor egyszer, téli szünidőben szüleim levittek Pozsonyból Kéméndre, a nagyszülőkhöz. Nem tudtam elég jól az egyszeregyet, így anyukám azt találta ki, hogy a félévi szünet alatt a nagypapám tanítsa meg velem. Egyedül kellett náluk maradnom, az öcsémet vitték vissza, nehogy rosszalkodjunk együtt, mert a fő cél az egyszeregy elsajátítása volt.

Térdig érő hó volt, a konyhában vidáman ropogott a tűz, és nagyapám behozta a kézi kukoricamorzsolót. – Na, kis unokám, megyünk morzsolni, jó? – mondta. Lehánthattam a kukoricacsövekről a csuhét, de a darálóba nem tehettem be a csövet. Azt nagyapám végezte el. Fürgén pattogtak a kemény kukoricaszemek, telt a tartály.

– No, most iszunk egy kis bort! – mondta nagyapám, és lement a hambiton át a pincébe, hogy hozzon egy liter jófajta otellóbort. Megfőzte cukorral, szegfűszeggel, és ivott a jó öreg. Engem is megkínált, de én akkor még nem ittam alkoholos italt. Megnyaltam, de nem nagyon ízlett. Nagyapámnak annál jobban. Mikor felmelegedett tőle, rákezdte: Befútta az utat a hó, céltalanul fut a fakó // eleresztve a kantárja, búbánatban a gazdája… Mindent értettem, csak a kantár szót nem. Mint pozsonyi gyerek soha nem hallottam.

Összeszedtem a trosnyokot egy kis kosárba, és odavittem a sparhelthoz, hogy nagymamám eltüzelje. Nagyapám folytatta az éneklést. Rózsa, rózsa, labdarózsa levele, csak egy kislányt neveltek a kedvemre… Most meg a labdarózsa szót nem ismertem.

Közben nagymama elkészítette a finom vacsorát: a főtt krumplit megtörte, zsírban sült hagymakockákkal, pirospaprikával ízesítve, megfestve. Nagyon finom volt! Nagyapám megitta a maradék bort, és újra rákezdte: Nagykéméndi templom tetejébe, rászállott a holló feketébe, két szárnyával csak azt rebesgeti, csalfa vagy, babám, ne szeressen senki. Már megint nem értettem, mi az, hogy csalfa. De nem kérdezősködtem, mert nem szerették a kotnyeles gyerekeket.

Beesteledett. A villanyt nem gyújtottuk meg, azzal spórolni kellett. Nagymama meleg vizet öntött a nagy fehér lavórba, abban kellett mosószappannal kezet, arcot és lábat mosnom. Azután mehettem az ágyba. Nagyanyám nagy, fehér, faragott faágya olyan volt számomra, mint egy óceánjáró hajó. Az óriási, kék hálókockás dunna alatt elvesztem, de olyan jó illata volt, végtelen biztonságban éreztem magam alatta. Félálomban éreztem, hogy nagymamám mellém feküdt. Az ő hálóingének is olyan illata volt, mint a mosószappannak.

Reggel arra ébredtem, hogy a sötétben nagyanyám öltözködik. Megfésülte derékig érő, szürke haját, befonta és kontyba tekerte a tarkóján. Felvette cipőjét, ködmönét, és eltűnt. Nemsokára begyújtott, kiszellőztette a konyhát, és nagy melegség árasztotta el a helyiséget. Éreztem a friss máltakávé illatát, és a kék lábaskában púposodó kecsketej igen kellemes aromáját. Ekkor már nagyapám is aktivizálódott. – Jó reggelt, Ciluskám! Hogy aludtál? Jól? No, akkor mennyi ötször hat? És hatszor öt? Nem tudod? Hát ugyanannyi, te kis butus! Hétszer nyolc? Kilencszer kilenc? – Ez volt a reggeli lecke. Nem tartott sokáig.

Reggeli előtt nagymamám behozta a malomkeréknyi fehér kenyeret háziszőttes abroszba csomagolva. Megkérdezte: – Kérsz rá hecsedlit? – Mi az, nagymama, én még olyat nem ettem! – Na jó, akkor megkóstolod. – A hecsedli igen finom volt, ő meg elárulta, hogy ez csipkebogyólekvár. Olyan egzotikus íze volt, máig nem felejtettem el.

– Most egy kicsit számolunk, jó? – mondta nagyapám. Ha tele a has, az ész is jobban jár! Kilencszer hét? Nyolcszor hat? – és így tovább, de soha nem több ideig, mint öt percig.

Délelőtt rajzoltam a vastag tintaceruzákkal, benyálaztam, és akkor nagyon szép, lila színt engedett. Nagymama behozta a megtisztított úritökdarabokat, berakta a sütőbe, és nemsokára mennyei illat szállt fel. Mikor megsültek, kitette a hambitra kicsit hűlni, a sütőbe meg beleszórt egy bádogcsészényi tökmagot. Nemsokára főtt a bab a déli leveshez, nagymama elővette a gyúródeszkát, és lisztből, tojásból meg vízből tésztát gyúrt. Kisodorta vékonyra, megtöltötte a felét szilvalekvár-csomócskákkal, majd ráhajtotta a tészta másik felét, lenyomkodta. Nagyon izgalmas volt. Ezután forró vízben kifőzte, nagypapa azalatt megdarálta a mákot. Ebédelhettünk. Nagymamám olyan finoman főzött, hogy azt a mai napig nem tudom feledni. Olyat soha sehol nem ettem. Persze, mert ő belefőzte az ételbe a szeretetét is.

Ebéd után egy kis számtan következett, és én tíz nap alatt egyesre megtanultam az egyszeregyet. Szüleim csak ámultak.

Délután nagyapám a kukoricacsuhéból hófehér, vékony huzalt sodort, ezekből pedig egy favázra gyönyörű lábtörlőt font. Nagyon ügyes volt. Nagy pelyhekben hullott a hó, és én olyan boldog voltam, mint csak egy kilencéves, tiszta lelkű gyermek lehet.

Minár Cecília, Szelepcsény

Tanítványom volt az igazgatóm

Az 1960-as években szervezési okok miatt egy rövid ideig az alapiskola alsó tagozatán is tanítottam. Nagy öröm volt számomra, hogy a 16 elsőst bevezethettem a számok és betűk világába. Akkori tanítványaim közül többen elvégezték a középiskolát, voltak, akik különböző főiskolákon diplomát is szereztek. Az egyik tanítványommal, aki elvégezte a pedagógiai főiskolát, az 1990-es években a sors szeszélye folytán kollégák lettünk. Nyugdíjba vonulásom előtt két évvel pedig iskolánk igazgatójává nevezték ki – tehát ő lett a felettesem. Fiatalos lendülettel kezdte igazgatói munkáját. Kifestette a tantermeket, folyosókat, átrendezte a szertárakat, szaktantermeket létesített, s az iskola külterületét is átalakította. Én – az idősödő pedagógus – nagyon boldog voltam, hogy igazgatóvá lett egykori tanítványom tevékenysége által gyökeresen megváltozott iskolánk arculata és belső klímája. Egyszer – valamilyen ügyben – tanácsot próbáltam neki adni. Emlékszem, tapintatosan, körülírtan adtam elő javaslatomat, mire ő: „amíg maga kigondolja, addig én megvalósítom” – szakított félbe. Később, valószínű, megbánta gyors reagálását, mert utánam jött, és elnézést kért, de én megértettem, hogy egy aktív, funkcióba került fiatalember a saját útját kívánja járni, s nincs szüksége mások (idősebb emberek) tanácsaira.

Budai Ernő, Százd

Zöld szalag és fehér lap

Szemet és szívet gyönyörködtető látvány hetente látni kedvenc Vasárnapunkban a zöld szalagot viselő, az életbe most induló fiatalok képeit. A zöld szalag reményeik beteljesülését szimbolizálja. Akaratlanul is felidéződik bennem egy majdnem 70 esztendős emlék, amikor az akkor 18 éves fiatalok úgynevezett „fehér lapot” kaptak útmutatónak, mely arra utasította őket, hogy elhagyva szülőföldjüket, új, ismeretlen földön kezdjék meg a jövőjüket. Az ő ifjúságukat a határállomásokon a vagonajtók dörrenése, a búcsúzók hangos sírása és a tehetetlenség káromkodó szavai zárták le. Ezeket ismerve minden jó szándékú ember azon igyekezzen, hogy e mai tettre kész fiatalok szülőföldjükön találják meg békés, boldog otthonukat. Ehhez kívánok szeretetteljes összefogást és kitartást.

Bordán Rozália, Zselíz

Panelszomszéd

Sokat hallunk mostanában arról, hogy milyen ridegek a szomszédi kapcsolatok, főleg a panelházakban. Persze, vannak kivételek, a távolság megszépíti… Minap az egyik Kassa melletti városban volt dolgom, s az utcán egy nő közeledett felém.

– Jó napot, szomszédasszony, mi járatban errefelé? – kérdezte, és barátságosan mosolygott rám. A panelünk hatodik emeletén lakó hölgy állt előttem teljes életnagyságban. Jól elbeszélgettünk, sok mindent megtudtam róla, majd elköszöntünk, mint régi ismerősök. Több éve lakunk már egymás mellett, és eddig még köszönő viszonyban sem voltunk. Lám-lám, gondoltam, most már biztosan megváltozik a dolog. Egy hét múlva találkoztunk a liftben. Unottan rám nézett.

– Jó napot – mondtam mosolyogva. Vártam, hogy szóba elegyedünk, de semmi.

– Jó napot – mondta, és hátat fordított.

Talán majd másodszor is jól elbeszélgetünk, egy másik városban, ha mindkettőnknek ott lesz dolga…

Szalacsi Ilona, Kassa

Szegény méhecskék

Ki ne tekintene tisztelettel ezekre a szorgalmas élőlényekre? Elnézem, amint nagy szorgalommal dolgoznak, hordják a kaptárakba a virágport. Az életük nagyon rövid, csak a kaptári család érdekeit valósítják meg. Minden a közjó és közérdek alá van náluk rendelve. Szorgalmuk mellett kitűnő szervezők és építészek. Tökéletes hatszögű bölcsőket alkotnak viaszból, s lehetne sorolni jó tulajdonságaikat és haszonhozó tevékenykedésüket a növényvilág és a sokszor hálátlan emberiség számára. Igen, hálátlan, közvetve a Mindenhatóval szemben, aki ilyen szorgalmas munkásokat teremtett. Ezek a gondolatok jutottak eszembe, amikor a tévé képernyőjén megjelentek a vandálok brutalitásai. Széttört kasok, széjjeldobált viaszoskeretek. Szegény méhecskék a rájuk zúduló hidegtől természetesen elpusztultak. Nem tudhatni, a gonoszok a mézgyűjtők tulajdonosán akartak-e bosszút állni, vagy hetyke legénykedésből csinálták, amit csináltak. Az ok lehet bármi, akkor sem szabad ártatlanokat büntetni csak azért, mert annak a tulajdonában vannak, akivel szemben szabad utat adok aljas bosszúvágyamnak. Ilyen barbárságot láttam a saját szememmel is itt, a csallóközi dunai erdőben. Azok, akik ma hasonló tettekre vetemednek, holnap még szörnyűbb dolgokat is képesek elkövetni, akár embertársaikkal szemben is. Tanítsuk meg már a kisgyerekekkel, hogy ne bántsák a természetet, meséljünk nekik arról a nagy haszonról is, amivel például éppen a méhek hozzájárulnak a teremtett világ szépségéhez és tökéletességéhez.

Puss Rudolf, Somorja

Összetartó közösség Görgőn

Az elmúlt három év munkáját értékelte a tornagörgői Jednota Nyugdíjasok Szövetsége február 15-én a szépen feldíszített klubhelyiségükben. A zárszámadó ünnepségre meghívták a szövetség Rozsnyói Járási Bizottságának tagjait, Dravecká Katarínát, Gergely Rózsát, de a most Almáson megalakult szövetség elnökét, Hegedűs Olgát és a baráti kapcsolatot kötött áji szövetség tagjait is. Az értékelő beszámolót a község polgármestere, Tankó László mérnök tartotta, aki a szövetség megalakulása óta lelkes támogatója és tagja is. Kiemelte, hogy ez a 62 tagot számláló közösség egy nagy összetartó család. Számos olyan rendezvényt szerveztek, mely sok tagot kapcsolt be a szereplésbe, pl. a daloskör Daloljunk együtt című fellépéseivel nemcsak a környéken aratott nagy sikert, hanem a magyarországi Monoki babfesztiválon vagy a bükkszentkeresztesi IV. Béla-ünnepnapokon, valamint Miskolctapolcán a cowboytáncukkal. A nyugdíjasklub rendezvényei közt volt tojásfestés, beszélgetések közismert emberekkel, nagy sikere van a heti tornanapnak és a túrázásoknak is. Bejárták már a környék szép helyeit: a Bányát, Szoroskőt, Szádelői-völgyet, Ájt, Falucskát, Almást, Jabloncát, de jártak a sárga turistajelzés nyomán is. Ezeket a túrákat Giák István szervezi. Említésre méltó azt a többszöri akció is, amit a IV. Béla magyar király emlékének megőrzésére szerveznek az Oltár-lyuknál, hogy a tényt, hogy ez a király uralkodása alatt Görgőn járt, tovább ápolják, és átadják az utánuk jövő generációnak. Két arany- és egy ezüstéremmel tértek haza a múlt évben a járási szövetség által szervezett dobsinai sportversenyről is. Az újonnan megválasztott régi vezetőségi tagok: Lengyel Rózsa, Árvai Rózsa, Hajdú Klára, Danko Ilona és Sivák Denisza tovább kívánják folytatni ezt a közösséget összetartó munkát a nyugdíjasok szövetségén belül, példát mutatni a fiataloknak, akikkel különben közösen használják a klubhelyiséget.

Farkas Rózsa

Összejöttünk

Már lassan tradíció lesz belőle. Hiszen azok, akik szorosan kötődünk egymáshoz, minden év tél végén – bár egyre kevesebben, de – jóleső érzéssel várjuk a volt zselízi állami gazdaság munkatársainak találkozóját, amelyet az idén február utolsó péntekén tartottunk. Eltelt néhány év azóta, sok minden megváltozott, de örömmel vesszük azt a jóleső ragaszkodást, amivel több évtized múltán is kíváncsiak vagyunk egymásra. Szívesen gondolunk azokra az időkre, hiszen a mi fiatalságunknak is meghatározó része volt az a pár évtized. Vidám hangulatban finom vacsora mellett emlékezünk, közben volt munkatársak jó hangulatban kötetlenül is beszélgetünk. A találkozót egyperces néma emlékezéssel kezdjük, hiszen sokan nincsenek már köztünk, tavaly is két munkatársunktól búcsúztunk. Idén huszonketten jöttünk össze, előkerültek a régi történetek, csínytevések, mennyi névnapot, május elsejét, karácsonyt ünnepeltünk együtt nagy családként. A szó nemes értelmében igazi kollektíva voltunk, egyszóval jó volt munkába járni, hiszen az volt a második otthonunk. Nagyon sajnáljuk, hogy az egykor virágzó állami gazdaság a süllyesztőbe került, s csak egy régi kedves emlék maradt nekünk, de már többé kézzel nem fogható, szemmel nem látható. Éppen ezért, amíg mi vagyunk, létezik, azzal búcsúztunk egymástól, hogy jövőre ugyanitt és ugyanígy találkozunk.

Bitter Valéria, Zselíz

Pihen a komp, kikötötték…

A II. Rákóczi Ferenc Polgári Társulás és a Csemadok helyi szervezetének énekkara január 17–19-én egy kellemes hétvégét töltött Magyarországon, a mezőkövesdi Hajnal wellness-szállóban. Különösen jól érezték magukat, hisz disznótoros hétvége volt. Ami azt illeti, már nem először jártak ott. Kipihenve és felfrissülve tértek haza, s eldöntötték, májusban megismétlik az erőgyűjtésnek ezt a formáját, hogy eleget tudjanak tenni a sok felkérésnek, melyet az énekkar kap. Itt üzenjük a községünk minden kedves lakosának, nem szűntünk meg létezni, csak picit pihentünk.

Figura Katalin, Borsi

Kedves Vasárnap!

Ezúton szeretném megköszönni Rejtő Jenő A megkerült cirkáló című könyvét, amelyet a napokban kaptam meg. Őszintén bevallom, nagyon megörültem. Az egyik kedvenc íróm (Jókai Mór, Petőfi Sándor, Verne Gyula mellett), majdnem kéttucatnyi könyvem van tőle. Na és mit hoz az élet, éppen a fent említett hiányzott a sorozatból. Még egyszer hálás köszönet.

Krncsan József, Léva