Áldás hava

Mérges Margit zivatarral ijesztget, Illés esője meg kiluggatja a diót…
Július az év hetedik hónapja, amely Julius Caesarról kapta nevét, bár egészen a 18. századig a hasonló női keresztnévből, a Júliából származtatták. Hagyományos ünnepei közül kiemelkedik Sarlós Boldogasszony napja…

Sarlós Boldogasszony
A Mária-ünnepek sorában Sarlós Boldogasszony (július 2.) különleges helyet foglal el, hiszen a magyarság körében ő az aratás patrónusa. Neve a régi sarlós aratást idézi, napja pedig a búza beérésének, az aratásnak az egyik ünnepe volt. A vallás szimbolikája szerint: amit Szűz Mária learat, azt fia összegyűjti, és elválasztja a búzát a konkolytól.
A római katolikus egyház a 13. századtól tartotta az ünnepet, arra emlékezve, amikor Szűz Mária méhében Jézussal meglátogatta az ugyancsak várandós Erzsébetet, anyai unokatestvérét. A Visitatio a középkorban parancsolt egyházi ünnep volt, majd a 17. század közepén az egyház eltörölte, mert eredetileg hibásan állapította meg az időpontját. Erzsébet fiának, Keresztelő Szent Jánosnak a születése napját ugyanis június 24-én ünnepli, így Mária július 2-án nem találkozhatott a várandós Erzsébettel. Sarlós Boldogasszony ünnepét azonban továbbra is július 2-án tartják több országban.
Másnapján kezdődött az aratás. Ez Magyarországon egészen a 18., helyenként a 19. század végéig asszonyi munka volt: az asszonyok sarlóval vágták a gabonát, s a férfiak kötözték kévébe. Ez az ősi munkabeosztás a kasza használatával módosult. A kaszás aratás, mivel nagyobb erőt igénylő tevékenység, a férfiak, a kévekötözés pedig a nők munkája lett.

Áldásosztás, szerencse és kalászkoszorú
Sarlós Boldogasszony napján a pap a templom előtt megáldotta az aratókat és szerszámaikat: kaszát, gereblyét, kötözőfát, sarlót. Ezután az aratók ünnepi ruhában kimentek a földekre, és egy rendet vágtak a búzatáblán, majd hazatértek ünnepelni; a valódi aratás csak másnap kezdődött.
A Csallóközben a gazda egyedül ment ki a búzaföldre. Az első kaszavágásokat egyedül kellett elvégeznie, hogy az aratás szerencsés kimenetelű legyen. Keresztet vetett, rendet vágott, a gabonát kévékbe kötötte, majd egymásra rakta őket.
Az aratás első napján az emberek „Jézus segíts” fohásszal fogtak neki a munkának, máshol letérdeltek a búzaföld előtt, imádkoztak, megemelték a kalapjukat.
A gabonát általában a föld keleti sarkában kezdték vágni. Az első két kévét keresztbe tették, majd imát mondtak mellette (néhol ez volt a jézuskéve). Helyenként ezen a napon készítették el összefont kalászokból a búzaboronát, s a szobát díszítették vele.

Szokásban volt…
Magyarország északi vidékein a házak elé virággal díszített széket tettek, hogy az áldott állapotban lévő Mária meg tudjon pihenni. Egyes vidékeken a templomban gyógynövényeket szenteltek ilyenkor – a Sarlós Boldogasszony napján gyűjtött füveknek különleges varázserőt tulajdonítottak. Főleg női betegségek orvoslására alkalmazták őket. A megszentelt fodormentából gyógyteát főztek, de a halottak koporsójába is tettek belőle.

Anna-nap nyár delelőjén
Szent Anna napját július 26-án ünnepeljük. Anna Szűz Mária édesanyja volt, gyermeke hosszú meddőség után született. A gazdasszonyok, bányászok, szabók, járványos betegségben szenvedők, haldoklók és a különböző asszonyi munkák – szövés, csipkeverés, kendermunkák – védőszentje.
A régi néphagyományban a kedd volt a napja, a kedd asszonyának is hívták őt. A meddő nők hozzá fohászkodtak gyermekáldásért, a szülő asszonyok szintén hozzá imádkoztak könnyű szülésért s azért, hogy a magzatuk életben maradjon. Az említettek végett ezen a napon búcsújárást fogadtak, böjtöltek. Az aratás Anna-napra általában már befejeződött, és megkezdődhetett a learatott gabona behordása, majd cséplése.

Időjárásjóslás
* A júliusi esőnek nem nagyon örültek a gazdák, mivel késleltette az aratási munkákat. Napos, tiszta időt vártak. Ha reggel piros volt az ég alja, aznap biztosan esett. Az Ipoly mentén azt tartották, hogy ha Sarlós Boldogasszony napján esik az eső, utána még negyven napig fog. Sarolta napján (július 5.) sem örültek a csapadéknak, mert a dió- és a mogyorótermés megrohad. Magdolna napján (július 22.) a kukoricatermést vették szemügyre. Ha a kukorica nem hányta ki a csövit, nem számíthattak nagy hozamra. Az Anna-napi eső viszont nagyon is óhajtott volt, mert jó kukoricatermést ígért.

Suhog a kasza, zizeg a tarló
A kaszát a magyarlakta területek nagy részén a 15–16. században kezdték használni a gabona aratására. Korábban is ismerték ugyan, de alkalmazása a középkorban még csak a szénamunkákra korlátozódott. A vele való aratás Németalföldről terjedt el egész Európában. Magyarország volt a kaszás aratás egyik úttörője.
Az új eszköz használata az aratásban forradalmi újítás volt, bár csak nagyon lassan hódított teret. Valódi elterjedése a Kárpát-medencében és Magyarországon a 19. század második felére tehető. Erdélyben még az 1950–60-as években is sarlóval arattak.

Kötő, marok, papkéve
Valamikor a paraszti gazdálkodásban az aratás Péter-Pál napján, azaz június 29-én vagy Sarlós Boldogasszonykor kezdődött. A múltban az egyik legnehezebb mezőgazdasági munka volt. Valaha falun csak az számított legénynek, aki már tudott kaszálni.
Kora hajnaltól késő estig dolgoztak, a gabonaföldek nagyságától függően akár hetekig.
Hajnalban, amíg a gabona harmatos volt, először a kötőt készítették el, amellyel a levágott gabonát kötözték össze. A Csallóközben egy személynek tíz-tizenkét csomót kellett készítenie szalmából, egy csomó tizennyolc kötőből állt.
A kaszás haladt elöl, kaszájával a levágott búzát a még álló gabonaszárra döntötte. Őt a marokszedő követte, aki a gabonát markokba szedte. Egy marok annyi gabona volt, amennyit a marokszedő egyszerre fel tudott a földről nyalábolni, majd a markokat kévékbe rakta. Vidékenként változóan 2–5 marok alkotott egy kévét. Ezt a kötöző szalmakötéllel – puszta kézzel vagy kötözőfa segítségével – összekötötte. Egy kötöző általában 2–6 kaszás után dolgozott.
A kaszások délután ötig-hatig arattak, majd a kévékbe kötött gabonát közösen keresztekbe, kepékbe rakták. Egy kereszt általában tizennyolc kévéből állt. A legfelső volt a papkéve. (Az elnevezés a valamikori, a falusi papnak járó dézsma emlékét őrzi.) Végül a tarlót a marokszedők nagygereblyével fölhárították, hogy egyetlen kalász se menjen veszendőbe. Ez a háradék ugyancsak kévébe kötve a kereszt végébe került.

Aratókoszorú, aratóbál
A munka befejeztével aratókoszorút készítettek. Ebbe búza-, rozs- és zabkalászok is kerültek, s piros-fehér-zöld szalagokkal, virágokkal díszítették. A marokszedők vitték a gazdának, mellettük haladtak a kaszások. A gazda a koszorút a tisztaszoba mestergerendájára akasztotta, az asztal fölé (a következő évben a kalászaiból kimorzsolt szemeket összekeverték a vetőmaggal a jó termés biztosítása végett), s az aratókat étellel-itallal vendégelte meg.
Az aratás végeztével általában minden faluban aratóbált, -mulatságot tartottak. Ezzel pecsételték meg a többnapos, néha hetekig eltartó kemény munkát.

Úgy tartották…
…hogy Vid (június 15.), Szent Iván (június 24.) napján vagy Péter-Pálkor (június 29.) szakad meg a búza töve, s attól kezdve már nem nő, csak érik. Az aratás során nem vágtak le minden búzaszálat, néhányat hagytak az ég madarainak. Egy marék kalászt hagytak a tarlón, hogy a következő évi vetésben a zivatar kárt ne tegyen.
Nem volt ajánlatos az aratást újholdkor, és keddi vagy pénteki napon kezdeni, továbbá akkor, ha halott volt a faluban.