Akarással, alázattal – családért és közösségért

Egy korát, a hetven évet meghazudtoló fürge, mosolygós szemű asszony fogad kedvesen, s terel is befelé a forróság elől. Agócs Lídia, közgazdász, könyvelő, évtizedekig a falu nőmozgalmi, kulturális, sport-, gazdasági és oktatási életének motorja, mindenese, köztiszteletnek örvendő hölgy fogad, aki idén a Szlovákiai Nők Uniója rimaszombati szervezetének javaslatára megkapta az Év Édesanyája címet. A kitüntetettnek nem ez az első elismerése a nőszervezettől, számos díj, oklevél, kitüntetés birtokosa, de most is azt hangsúlyozza, soha nem a kitüntetésekért tette, amit tett, hanem az övéiért, a gömöri emberekért. Hogy jobb legyen. Mindenkinek. Beszélgetésünknek határt szabott az is, hogy aznap foci ment a tévében. Lídia asszony nagy sportrajongó. Az Európa-bajokság alatt együtt drukkolt unokájával, természetesen a nemzeti tizenegy sikeréért. Még a magyar–izlandi meccs eredményét is megtippelte, ráadásul jól, mert döntetlenre számított.

Kezdetek és a boldog ifjúság

„Én az egész életemet itt, Almágyon éltem le. 1946-ban születtem, ezen a portán, a régi szülői ház még most is áll. Szüleim nagyon jó, egyszerű emberek voltak, de mindig tettek valamit a közösségért. Édesapám például évekig műsorokat tanított be, színdarabot játszott, a kulturális élet mindenese, mozgatója volt. Az elődök közt kántortanító is volt, úgy tudom, a családban sokan vállaltak korábban is közéleti szerepet. Én az alapiskola elvégzése után Tornaljára kerültem, az elsők közt végeztem a Mezőgazdasági Szakközépiskolában. Nekem mindig úgy kellett az élethez hozzáállni, hogy csak magamra számíthattam. Ketten voltunk testvérek. Két lány. Sajnos mindketten hamar megözvegyültünk, ő még nem volt 40 éves, én 38 évesen maradtam támasz nélkül két kiskorú gyerekkel. Nem engedhettem el magam, és a szüleim is ilyen példát mutattak, mert mikor hazaértem a munkából, nem sírva, hanem mosolyogva fogadtak, mintha teljes család lettünk volna. Ők azon az elven voltak, hogy amin nem tudunk változtatni, azon túl kell lépni, és élni, dolgozni. Mindig azt kell keresni, hogy egyre jobb legyen. Magunknak is, meg másoknak is. Ez vezetett akkor is, amikor fiatalon belecseppentem viszonylag magas pozíciókba. 1965-ben végeztem, akkoriban még kevés ilyen volt, és minket máris bedobtak a mély vízbe. Jut eszembe: tavaly volt az 50 éves érettségi találkozóm! Iskola után Vecseklőn, a szövetkezetben kezdtem el dolgozni mint könyvelő, majd 1970 után, amikor kialakították a központi szövetkezeteket, hazajöttem Almágyra, már főkönyvelőnek. Akkor már kétgyerekes anyuka voltam. Építkeztünk, dolgoztunk. 1971-ben helyi képviselő lettem, és bevallom, én mindig kinyitottam a számat, és kimondtam, nem biztos, hogy mindig kellett volna persze, de amit gondoltam, kimondtam, és mindig építő szándékkal. Mostanában már kétszer is meggondolom, szóljak-e, vagy inkább hallgassak! Ekkoriban kerültem be a nőszövetség járási szervezetébe, majd a kerületibe, később országos képviselője lettem a vidéknek. Szlovákul is, meg magyarul is mindig elmondtam, mi a gondom, mit és hogyan kéne szerintem csinálni, hogy jobb legyen az itt élőknek. Amivel dolgoztam, azzal mindig száz százalékig tisztában voltam, s ha el kellett mondani, el is mondtam. Négy kerületi elnök alatt dolgoztam, a tanácsnak egyedüli magyar tagja voltam akkor” – meséli Lídia asszony. Akinek annak idején, még a múlt század hetvenes éveiben azt is sikerült kiharcolnia, hogy Almágyon teljes szervezettségű alapiskola épüljön 1975 és 1979 közt, hogy legyen a faluban sportpálya, a községháza részeként 1984-ben épüljön meg a kultúrház, fejlődjön és gyarapodjon Almágy mint központi település. A központosítási tervek az 1970-es évek elején kezdtek valósággá válni. Akkoriban két ötéves tervidőszak alatt szerették volna a kistelepülések számát csökkenteni, átszervezéssel átalakítani a vidék arculatát. Néhány község, főleg a kisebb lélekszámúak számára ez hátránnyal járt, de Almágy profitált az elképzelésből. Lídia asszony úgy emlékszik azokra az időkre, mint a fellendülés éveire. Elmondása szerint, ha valaki valamit igazán akart, és egy kis szerencsével pártolták az ötletét, akkor ha kissé hosszadalmasan is, de sikerült lendíteni a dolgokon. Mosolyogva mondja, hogy ebben nem változott a világ, mert ma is a jó kapcsolatok és a személyes elkötelezettség viszi előbbre a dolgokat. Most nevet azon az eseten, amikor egyik régi osztálytársa, az egykori szövetkezeti elnök fejcsóválva jegyezte meg, hogy »mi a fenének viszik el ezek tavasszal a palántákat, ha ősszel úgyis lejönnek a kész termésért«.

Messze múlt, lassúbb jelen 

„Aktív éveim túlnyomó részét a múlt rendszerben dolgoztam le. A sportot meg a kultúrát szerettem nagyon, és a Medvesalja, Almágy nekem mindig szívügyem volt. Örültem, ha valamit sikerült elérni. Sokat utazgattunk még a férjemmel együtt; mondta is, hogy »Lida, már ne hívjál meg senkit egy darabig, mert telt ház van«. Az én krédóm az, hogy akarással, alázattal, de soha ne dicsekvéssel tegyem a dolgomat. Jó megosztani a sikert, de nem szabad dicsekedni. Egész életemben vezetői és felelősséggel járó pozíciókban dolgoztam. Főkönyvelőként azonban arra is figyeltem, hogy alárendeltjeimet a kultúra szeretetére neveljem. Rengeteget dolgoztam, nekem kettő helyett kellett, miután megözvegyültem. Félkész ház, két kiskorú gyerek, házra felvett kölcsön, szóval nem volt az könnyű. De csináltam, kifelé mindig mosolyogtam, mert a gyerekek előtt tartani kellett magamat. A ház kész lett, a gyerekek elvégezték az iskoláikat, ma már három unokámnak tudok örülni. A két lányunoka egyetemista, a legkisebb, a fiú most érettségizett. Hogy milyen az életem most? Hát délelőtt még én végig a kertben dolgozok, de délután már kell egy kis pihenés. Az estéim a családom körében telnek, sokat tévézek, nézem a sportközvetítéseket, persze most az Európa-bajnokságot, de vasárnaponként a Forma–1 is megy, azt is szeretem. Olvasgatok is néha; mostanában régi iratokat találtam még a dédapám idejéből, azokat is böngésztem. Napi dolog mindig van, szeretek főzni, sütni, egy konyhán vagyunk a fiamékkal. Amikor mostanában a menyem születésnapja volt, azt kívántam neki, hogy legyen olyan jó menye neki is, amilyen nekem ő. Igen jó kapcsolatban vagyunk, sokat nevetünk, megbeszéljük a világ dolgait. Látom, ízlett a kelt kalács. Na, akkor elmondom a titkát!” – és már jegyzeteli is, mit hogyan s miért úgy ajánlatos készíteni. Még nem próbáltam azóta kelt tésztát sütni, Lídia asszony, de a receptet ki fogom próbálni. A díjról, az Év Édesanyája címről végül is csak érintőlegesen beszéltünk. De hát nem a díjakért él az ember!