Adok – kapok pofontot

Először a nemzeti ünnepi Széchenyi- és Kossuth-díjak átadása után izmosodott bennem a tanácstalanság azt a kérdést illetően, hogy a díjazottak kivétel nélkül elvhű kormánypártiak-e, vagy a másik oldal tudósai és művészei intelligensebbek, s ők tudják, ha a pénzt, paripát vígan elveszik, akkor a kezét is illik elfogadniuk annak, aki ezt is, azt is nyújtja. Vajon. Négy éve (vagy több?), hogy szakadatlan a kézfogás a magyarországi kormányfővel. És engem azóta izgat ez a dolog, majd kifúrja az oldalamat a kíváncsiság. Nem is tudom, melyik válasznak örülnék jobban.

Aztán ugyanaznap idehaza elnököt választottunk első körben egy szakajtónyiból. Egyrészt kedvemre való fordulattal zárult, ugyanakkor egy újabb sor kérdőjel a fejem felett, abban a láthatatlan buborékban. Még jó, hogy unom a politikát, sőt hogy sose nem is szenvedhettem, meg hogy egyenesen irtózom tőle, így ezzel nem is kell foglalkoznom, hivatásszerűen. De azért azt elmondom, hogy meglepett a magyar jelölt eredménye. Úgy lehet ez, jutott aztán eszembe a magam vigasztalására is, hogy mindig több a hangos zászlólengető, mint a csendes zászlóvivő. Nem az a szám döbbentett meg, amivel végül végzett Bárdos Gyula, hanem az, amelyik azt mutatta, hányan mentek el szavazni egyáltalán a honi magyarok. De az utána következő kommentek sem nyugtattak meg, van köztük olyan, amelyik azt kérdezi, mit tett értem a Kiska, mármint hogy őérte, másodszor nem megyek el. Hát, ne menjél, te, ostoba, füstölgök magamban, majd tesz érted meg reád a Fico és iránya.

Nem is értem, minek idegeskedem én ezeken, amikor a politika nem érdekel, a bátor szobai szónokokat meg egyenesen megvetem. Alighanem az elv, ami keserít. Az emberi gyarlóság fokozott megnyilvánulása. Az, hogy krahácsiak vagyunk, csak az egyik jellemhibánk. Van egy sokkal rosszabb: nem csak irigyek vagyunk, tetvek is.

Van egy nagyon jó barátom, okos és szellemes. Úgy esett, hogy ez a barátom egyszer csak az eszének és szellemének, no meg a bátorságának (nem a szobájából véleményezett eseményeket) köszönhetően, hát, bizony, hogy is mondjam, mint a mesében, egy jóval nagyobb vagyonra tett szert, mint bárki is gondolta volna róla. Mivel engem soha nem érdekelt és vonzott a pénz, mivel őt sem a pénz érdekelte, vonzotta soha, nekem azóta is jó barátom, s barátja vagyok neki én. Sőt, meggyőzött arról, hogy a pénz, a sok pénz nem feltétlen rontja el az embert, akinek a szíve is annyira a helyén, mint az esze. Létrehozott, alapított, kultúrát, oktatást, színházat támogatott, csak jót és tiszteletre méltót tett a pénzével. Jószívű, jóhiszemű ember, támogatott, pontosabban kisegített egy szépszámú, hirtelen lett baráti kört is. Magyarul, mindenkit, aki kért tőle. Egyiknek adott házra, másiknak nyaralóra, harmadiknak autóra, negyediknek foglalóra. Persze, kölcsön, hiszen, ismétlem, okos, józan ember ez a barátom, nem sült bolond. Aztán, ahogy közeledtek a törlesztések, egyre többen haragudtak meg rá, kezdtek neki nem köszönni, elhinteni, ki tudja, miféle ez a vagyon. Nem lehet az tisztességes, akkor nekünk mér nincs, nyugtatták magukat azok, akik kérték és elvették a pénzét (nem kevés pénzét), de vissza már nem adták, s kezet sem fognak vele. A tetvek, ezért jutott eszembe az irigy után rögtön e szó, addig szívják a vért, amíg van. Aztán lapítanak. De az ember miért bocsát meg inkább annak, aki magának kapar, talán lop is, talán csal is, egyet nem tesz: nem ad. Nem segít sem barátnak, sem ismerősnek, sem könyörületből. Aki ad, az meg kap – itt a vége, jött a címe –, de pofontot.

Oszt jónapot.

Cs. Liszka Györgyi főszerkesztő

Módos polgárnak számított Leopold most már, a Bécsből hozott rajthuzliban feszített VASÁRNAPonkint

Kosáryné Réz Lola: Perceg a szú