Ad Mint a klubcsere a fociban

A település nemzetiségi összetételének ismeretében a naplóíró némileg hitetlenkedve teszi fel a kérdést: „Jól működik? Hát ki tudja?” Mert a 450 tanuló nyelvi megoszlása pontosan a fordítottja a falu nemzetiségi összetételének. A statisztikai adatok szerint a tardoskeddi lakosok hetven százaléka magyar, harminc százaléka pedig szlovák nemzetiségű. Viszont a diákság hetven százaléka szlovák nyelven tanul, és csak harminc százalék jár magyar iskolába. Majd hozzáteszi, hogy a 150 magyar tanuló mellett van 300 szlovák kisiskolás, és mint megjegyezi, ez a trend az egész déli országrészre jellemző.

A szerző szerint ezt a problémát csakis úgy oldhatjuk meg, ha először magunkba nézünk, és megnevezzük tespedtségünket, lustaságunkat és gyávaságunkat. És a butaságunkról se feledkezzünk meg! Aztán felteszi a kérdést, miért nem látogatjuk meg barátainkat és ismerőseinket, s miért nem kérdezzük meg őket arról, hogy magyar emberként miért adták szlovák iskolába a gyereküket. Talán félünk megkérdezni, vagy kényelmetlen lenne az ilyen beszélgetés?

Azt már én teszem hozzá, hogy tapasztalataim szerint is nemcsak kényelmetlen és kínos az ilyen beszélgetés, de az esetek többségében, sajnos, eredménytelen is. Hadd mondjak el ezzel kapcsolatban egy felettébb tanulságos, mindamellett elszomorító esetet. Az egyik település közös igazgatású iskolájának ma már nyugdíjas igazgatója mesélte el évekkel ezelőtt az alábbi történetet. Meglepődve és értetlenül tapasztalta, hogy a fiatal magyar házaspár, a magyar tagozat volt diákjai, immár szülőkként a gyermeküket volt igazgatójuk minden érvelése és győzködése ellenére nem anyanyelvi iskolába íratták. Holott mind a két szülő magyar középiskolában érettségizett, és mindketten felsőfokú végzettséget szereztek. Vagyis: saját maguk voltak/lehettek volna élő példa arra, hogy magyar alap- és középiskolai végzettséggel el lehet végezni szlovák főiskolát vagy egyetemet. Egykori igazgatójuk és tanítójuk számára máig rejtély, hogy kinek vagy minek a hatása alatt döntöttek úgy, ahogy döntöttek.

Vitatkoznék Hunčík Péterrel írásának utolsó bekezdésében tett megállapításával, mely szerint most nem Szent István-szoborra meg kopjafákra van szükség, hanem olyan helyi véleményformáló emberekre és ismert személyiségekre, akik szelíd szóval és okos érveléssel meggyőznék szomszédjaikat arról, hogy érdemes magyarnak maradni. De, igenis szükség van nemzeti öntudatunkat, magyarságunkat tápláló, formáló és erősítő szobrokra, kopjafákra, emléktáblákra. Múltunk értékeit, szokásait, hagyományait felvonultató vagy bemutató rendezvényekre, kiállításokra. Vagy irodalmi nagyjaink, híres szülötteink emlékét ápoló összejövetelekre, előadásokra, avagy éppenséggel szűkebb vagy tágabb pátriánk emlékeit, emlékhelyeit felkereső honismereti túrákra, kirándulásokra.

Annak pedig csak örülni lehetne, ha a helyi véleményformáló emberek az említett vagy hasonló rendezvényekre magukkal hoznák nemzeti öntudatukban meggyengült szomszédjaikat, ismerőseiket.

Bodzsár Gyula

--------------------------------

Ők még nem értik, milyen az, amikor kikap a csapatunk. Olyankor se étvágy, se életkedv. Marad a szomorú VASÁRNAP.

Gazdag József: Egy futballfüggő naplójából