A zsoké

Hetvenévesen még indult a derbin. Alkér Imre ma már csak gazdag tapasztalatait kamatoztatja. A kitűnő zsoké valamikor az öt lósportból négyben versenyzett.
Kicsit eltart, míg ajtót nyit kis pozsonyi lakásában, az egészsége, a lába nem úgy szolgál, mint régen, mankóval tud csak közlekedni. Ló nem nagyon férne be a kis szobába, de egy macska azért igen. A szekrény, a polcok telis-tele könyvekkel, trófeákkal. Megannyi emlék – tárgyi, meg olyan, amelyeket már csak a megfakult fényképek őriznek. Mindegyikhez fűződik egy-egy történet, egyikhez szorosabb, másikhoz távolabbi szálak fűzik. Ahogy előkerülnek, újra felidézik a múltat, a családot – anyai, apai részről, apja két testvérét, akik miatt elúszott a gazdaság. Az egyik képen csinos hölgy. Tapintatosan nem kérdezek rá, ő maga szolgál magyarázattal: „Az egykori barátnőm... Ahogy öregszik az ember, úgy múlik el a szerelem is.”
„Palóc vagyok” – ha nem mondaná is, érződik a kiejtésén, pedig a nyolc évtizedből (jövőre lesz 80 esztendős) alig egyet töltött szülőföldjén. Balassagyarmaton született, nagyapja Kemencén volt földbirtokos. Előnevük is van – fraknói –, de ahogy szétszéledt a család, úgy fogyott el a birtok. Apja a hercegprímási uradalomhoz szerződött; ő és az öccse is főiskolát végeztek, de a válság éveiben munka nélkül maradtak. Mivel nagyapjának sok lova volt, a két fiú az egykori versenylovakat kocsi elé fogta, és köveket fuvarozott velük olyan helyre, ahová senki sem akart felmenni. Aztán Nagysallóra került a család, apja ott lett intéző, később Garamkövesden, Tardoskedden és Jánosházán is megfordultak. Ott érte őket a háború vége, szerencsére nem hurcolták el őket.
Amikor létrejöttek az állami birtokok, apját áthelyezték Bajcsra, és megbízták a lótenyésztés újrakezdésével. 1948-ban, az államosítás után Prágából vittek oda angol telivéreket – ezek egy idő múlva aztán Gombára kerültek. ,,Két lovas is jött velük – idézi az eseményt –, az egyikkel máig kapcsolatban vagyok. Egyformán utolért bennünket a sors: mindketten elnehezedtünk.” Mivel „kulákként” és magyarként sem neki, sem az öccsének nem nagy esélyük volt a továbbtanulásra, belenyugodva a sorsába, Imre úgy döntött, hogy lovakat fog gondozni. A két lovastól sokat megtanult, de a sors megint akadályokat gördített az útjába. „Bajcson csak a félvérek maradtak, és hét ügetőló; azok vemhesek voltak, nem lehetett szállítani őket. A hentes mindennap két lovat levágott a tyúkoknak. Ebbe halt bele az apám: nem bírta nézni, hogy amit ő egy egész életen át megteremtett, egyetlen aláírással tönkreteszik” – törnek elő a szomorú emlékek.

Sorscsapások
Így került Imre az ügetősporthoz, 1951-ben Pozsonyban egy Makk nevű edző irányításával kezdett dolgozni. Sokat kellett tanulnia az alkatra tipikusnak nem mondható zsokénak, mert a versenylovasok zöme kicsi, cingár, ő viszont jó darab férfi. „Csak most vagyok ilyen, mióta nem dolgozom – védekezik. – Egykor sudár, vékony fiatalember voltam, versenyen hatvan kiló a nyereggel együtt. ’63-ban nagyon felment a súlyom, akkor 65-re se sikerült lefogynom, még akadályra se. A világ legjobb lovasa, Lester Piggott azt mondta egyszer Pozsonyban, hogy ő a legéhesebb milliomos. S ez találó: ő is olyan hosszú, vékony volt, mint én.” Kérdeznem is fölösleges, hogy sokat éhezett-e. A zsokéknak, akárcsak a mai modelleknek, ilyen a sorsuk. „Amikor Prágában lovagoltam, pénteken, szombaton, ha lehetett, akkor vasárnap reggel is, bementem a gőzfürdőbe. Három nap nem ettem és főleg nem ittam semmit. Ezt sok más sportban is így csinálják, van, aki gumiköpenyben fut.”
Közben megnősült – feleségét, sajnos, korán, még 1979-ben elveszítette –, lakásuk nem volt, lehetetlen volt mindennap Bajcsról a fővárosba utazgatni. Kapott az ajánlaton, amikor egy edző elcsalogatta Csehországba azzal, hogy ott majd több ügető lesz. De abból se lett semmi. Egy ideig voltak lovak, aztán nem szaporodott a számuk, hanem egyre csökkent. „A jobbakat eladták Ausztriába, a többit meg levágták – meséli. – Engem az igazgatóhelyettes rávett, hogy menjek el iskolába.” 1963-ban elvégezte a gazdasági szakközépiskolát Opavában, 1975-ig állattenyésztőként dolgozott. Közben a család is szaporodott, egymás után jött a két gyerek: a lánya, aki zenetanár Pozsonyban, és a fia, aki Brünnbe nősült. Lányának, aki a város másik végében lakik, de rendszeresen látogatja őt, szomorú sors jutott: bár egyik fiának sincs motorbiciklije, mindkettő balesetet szenvedett. A fiatalabbik szerencsére kiheverte, az idősebbik, aki most 29 éves, viszont nem, csak a kezét tudja mozgatni, megbénult, ágyhoz van kötve.
Vítkovból visszatért Szlovákiába, Nagymagyar mellé. Az édesanyja panaszkodott, hogy nagyon ritkán látja őt, próbált hát kedvére tenni. Akkor már kapcsolatban állt a versenyekkel, indító is volt, így egy napon a minisztériumból felkérték versenytitkárnak a pozsonyligetfalui pályára. Elvállalta a feladatot, de utólag belátja, nem neki való az irodai munka. „Elkezdtem amatőrként hajtani, de akkor kijött egy törvény, hogy ha valaki edzőnél tanult, az nem érvényes, el kell végeznie az inasiskolát. Hát elvégeztem.” Negyvenkilenc évesen. De az élete csak nem jött egyenesbe. Megint nem volt valami nagy szerencséje, olyan istállóba került, ahol kevés volt a ló. Újbajcsról ugyan küldtek neki még négyet, és később az ismert színész, Kamila Magálová két lováról is ő gondoskodott, de pénzszűkében nem tudott a fővárosban alkalmazottat szerezni, tíz lóra meg egy ember kevés...

A lovak visszaköszöntek
A lóversenyek eredménylistáján és a róluk szóló tudósításokban is megtalálható a neve. A győztesek között is. Három csehszlovák derbit nyert (1953-ban Justýn, 1981-ben Satan, 1983-ban pedig Dida nyergében), három St. Legert, győzött a két- és háromévesek nagydíján – utóbbi édesapja emlékversenye. Hajtott versenyen egész Szlovákiában Pozsonytól Királyhelmecig, Pardubicében is lovagolt, még katonaként. Meg is fürdött az árok vizében...
Mire emlékszik a legszívesebben? „Arra, amikor rossz lóból jót csinál az ember. Az igen jó érzés. Meg is éltem Kyjovban. Satannak hívták a lovat, amelyért az elején nem adtak volna egy fityinget se; a végén húszszor nyert.” Vajon mi lehet a titok? „Reggel, amikor kinyitottam az istálló ajtaját, s azt mondtam, hogy jó reggelt, mind a tizenkét ló elkezdett nyeríteni. Visszaköszöntek. Persze kaptam rúgást is, többet, de ha a ló rúg, akkor már baj van. A körmeimet, azokat gyakran megtaposták – s öt mázsát bizony megérez az ember. Buktam is, a legcsúnyábbat egyszer télen a félvérekkel, 1953. január 12-én. Ezt soha nem fogom elfelejteni. Törtek a csontok, az állkapcsom úgy drótozták össze.” Félni mégse félt. „Ha valaki fél, az rögtön hagyja is abba – ez a tanács ismerős több más sportból. – Azonnal vissza kell ülni a nyeregbe.”
1991-ig tevékenykedett Szlovákiában, majd a svédeknek kezdett dolgozni a csehországi Valticében. „A svédek nem buta emberek: kiszámították, hogy otthon havonta kétezer svéd koronát kell fizetni egy lóért, itt is annyit, csak éppen cseh koronát. Az pedig különbség.” Alkér Imrét edzőként szerződtették, minden hónapban utazhatott Svédországba. Erre az időre szívesen emlékezik: „Azok nagyon jó lovak voltak, úgy hiszem, az amerikaiak után a svéd lovak a második legjobbak a világon.”
Onnan vonult nyugalomba, így Csehországból kapja a nyugdíját, azt mondja, azért abból meg lehet élni. Nem is volna gond, ha az egészsége jobban szolgálna, ha nem töltene szinte minden ünnepet kórházban, ha a járás nem esne olyan nehezére, ha könnyebben kijuthatna a lóversenypályára, kedvencei közé. De egyre körülményesebb, és ebbe bele kell nyugodnia...