A Zoboralja kincseinek őrzője

Az éneklés öröme

Šimek Viktor pedagóguscsaládból származik, édesapja Zsérén kántortanító volt, édesanyja a helyi óvodában dolgozott. Magától értetődött, hogy ő is a nyomdokukba lép. „Leginkább festeni, rajzolni szerettem, de mindenki azzal riogatott, hogy ezzel a képesítéssel nehéz lesz elhelyezkedni, ezért a biológiát és a mezőgazdaság alapjait választottam. 1958-ban végeztem a Nyitrai Pedagógiai Főiskolán, utána Ipolyszalkán, Köbölkúton, majd Nagykéren tanítottam, és munka mellett a képzőművészet szakot is elvégeztem. Fontosnak tartottam, hogy ha van némi adottságom, fejlesszem, megtanuljam hozzá, amit lehet. Azt a falusi tanítói ideált szerettem volna követni, aki sok mindenhez ért, gyakorlatias és idealista is – mikor melyikre van szükség. A zene szeretetét édesapámtól örököltem, és soha nem szándékoztam komolyabban foglalkozni vele, de Nagykéren épp megszűnőben volt a gyermekkar, és gondoltam, megpróbálom megmenteni. Sikerült, mert annyit tudtam az otthoni példából, hogy a legfontosabb a gyerekek érdeklődését felkelteni, megszerettetni velük a közös éneklést. Sokat jártunk fellépni, felfigyeltek ránk a szakmán belül, és ajánlották, hogy képezzem magam. Máig örülök, hogy megtettem, mert karvezetőnek lenni az én értelmezésemben azt jelenti, hogy rávezetek másokat az éneklés örömére. Uralni a kórust az én elképzeléseim szerint interpretálni egy zeneművet, teljesen átadni magunkat a zenének, és a közönségben is kiváltani azt a nagyszerű érzést olyan felemelő dolog, amelyhez fogható nagyon kevés van.”   

Életre szóló rabság

A biológus-mezőgazdászból így lett művészember, akit a zséreiek és a környékbeliek leginkább karmesterpálcával vagy ecsettel a kezében látnak. A vidék mindkét műfajban kifogyhatatlan tárház: népdalkincsét Kodály és Bartók gyűjtései tették halhatatlanná, népviselete pedig máig számos képző- és iparművészeti tárgy ihletője. Šimek Viktor is évek óta tanulmányozza a tájegység népviseletét, és azt mondja, még mindig van mit felfedezni. Annak ellenére is, hogy ez már a múlt.

„Van bennem ezzel kapcsolatban egy kis szomorúság, de vigasztal, hogy itt még ragaszkodnak a hagyományokhoz, szinte minden faluban van énekkar, amely népviseletben lép fel. Jómagam Zsérén 1971 óta vezetem az énekkart, jelenleg tizenöt hölgy a tagja. Kórusműveket, népdalfeldolgozásokat és egyházi énekeket is énekelünk; azt hiszem, épp ennek a sokszínűségnek köszönhető, hogy huszonkét éve együtt van a csapat, sőt sokan a lányukat is elhozták közénk. A fiatalok eleinte szabódnak, azt mondják, nincs hangjuk, de én erre azt szoktam válaszolni, hogy ha ezt meg tudták állapítani magukról, az annak a jele, hogy mégiscsak van hallásuk. Mert énekelni mindenki megtanítható, a lényeg az, hogy a kórusban az egésznek a részévé tudjon válni. Mindig hangsúlyozom, hogy ez nem az unatkozó asszonyok klubja: a kórusba az jár, akinek rengeteg a tennivalója, és itt kapcsolódik ki, itt üdül fel a lelke. Az utcán ácsorgók nem jönnek, mert ez a szórakozás mellett nagyon kemény munka is, kitartás és állhatatosság kell hozzá. De aki rájön a közös éneklés ízére, az örök életére a rabjává válik.”

Kétkötetnyi emlék

Šimek Viktor Nagykéren, Kolonban, Zsérén, Gímesen és Csitárban vezetett kórust, nyolc évig tanított a Nyitrai Pedagógiai Főiskola Zenei Tanszékén karéneket, és volt a főiskola kórusának karnagya. A népdalok világán keresztül jutott el a népviselet tanulmányozásához. Lenyűgöző szépségét rajzokon és festményeken örökítette meg. A legjobbakat két kötetben foglalta össze: Zoboralja színei című, a néphagyományokról szóló könyvét 2007-ben a Csemadok és a Gyurcsó István Alapítvány adta ki, a másodikat tavaly a Nyitra megyei Művelődési Központ.

„Sokat kilincseltem támogatásért, mert ez nem olyan téma, amely tömeges érdeklődésre tarthatna számot, de a megyei művelődési központ igazgatónője, Daniela Gundová látott benne fantáziát, és anyagilag a megyei önkormányzat is támogatott. A kötetben azt mutatom be korabeli fényképek és sok rajz segítségével, milyen volt az egyes falvak viselete, s milyen alkalmakkor öltötték magukra az emberek ezt vagy azt a ruhát. Nem szakembereknek állítottam össze az anyagot, hiszen már léteznek a témát kimerítően taglaló munkák, hanem a laikus érdeklődőknek, ezért nem a teljességre, hanem a szépségre törekedtem. Kilenc zoboralji község szerepel a könyvben (Alsóbodok, Pográny, Geszte, Kolon, Gerencsér, Csitár, Zsére, Gímes, Barslédec) és kettő a peremvidékről – Nyitracsehi és Nagycétény –, két hegymegi – Béd és Menyhe –, valamint a két vízmegi: Vicsápapáti és Nyitraegerszeg. Minden bemutatott faluban voltak segítőim, akik összegyűjtötték a régi fényképeket, de magam is mindenhol jártam. Ennek a zárt vidéknek megvan az az előnye, hogy mindenki mindenkit ismer. Sokat felhasználtam édesapám régi fényképeiből, Arany László fotóiból és Lipcsey Gyula hagyatékából is. Csodálatosak ezek a képek, olyan időket hoznak vissza tapintható, elgondolkodtató közelségbe, amelyekre már csak kevesen emlékeznek.”

A magyarságot is levetkezik

Azóta minden megváltozott a Zoboralján: ahogy az itt élők ötven éve levetették a viseletüket, úgy vetkezik le most sokan a magyarságukat is. Vagy csak szűk körben, ritka alkalmakkor használják mint olyasvalamit, ami ugyan szép is, értékes is, de végérvényesen a múlté.

„Csitárban, ahol menyecskekórust vezetek, ötven éve nincs magyar iskola. A települést teljesen átformálta az az időszak, amikor Nyitrához tartozott. Magam is azt tapasztaltam, hogy a kórustagok a gyerekeikkel már szlovákul beszélnek. Számukra ez a természetes, mert a gyerekek szlovák iskolába járnak, és a szülők alkalmazkodnak hozzájuk. A legszörnyűbb az, amikor a magyar hagyományőrző csoportok szlovák dalokat énekelnek, pedig ezeknek a településeknek nincsenek szlovák néphagyományaik, a trencséni és árvai dalokat pedig meg kell hagyni az ottaniaknak. Nagy az összevisszaság ezen a téren, mert már elvesztettük a kapaszkodókat, gyakran abban merül ki a hagyományőrzés, hogy a rendezvényeken felvesszük a viseletet. Tíz éve a gímesi magyar iskola igazgatóhelyetteseként mentem nyugdíjba. Akkor még 106 tanuló volt a kilenc osztályban, most 36-an vannak. Szomorúan látom, hogy a magyar szó sok településen kiszorult a falunapokra és Csemadok-rendezvényekre, az a sors vár rá, ami a népviseletre. De míg az utóbbiról elmondható, hogy az emberek csak a külsőséget vetették le, az anyanyelvükkel együtt önmagukat adják fel. Innen nézve ez a kötet valóban emlékkönyv, a múltat őrzi, hogy ne feledkezzünk meg róla.”

Hegymegiek, vízmegiek

A páratlan szépségű és gazdagságú népviselet több mint száz éven át fejlődött, a 19. század második felétől a huszadik század ötvenes éveinek végéig. Azelőtt a falusi emberek nagyon egyszerűen öltözködtek, nem adtak a díszítésre.

„A Zoboralján az ötvenes években élte virágkorát a népviselet, ekkor volt a legkidolgozottabb, leginkább szemet gyönyörködtető. Szlovákia más vidékeihez képest is nagyon gazdag itt a néphagyomány. Ez a régió földrajzi adottságainak köszönhető. Zséréről, Gesztéről vagy Alsóbodokról sehová sem vezetett út, az ottaniak sokáig szinte zárt közösségekben éltek. Nem véletlen, hogy ezekben a falvakban őrződött meg legtovább a népviselet, a hetven év felettiek még ma is hordják a fekete ruhát. A drótkontyot, a haj formáját megtartó drótvázat is a zséreiek tartották meg a legtovább, a gerencsériek már keményítették a főkötő alvázát, a többi faluban pedig nincs is ilyen. Jól látható az is, mit vettek át egymástól a szomszédos falvak. A tarkaság, a sok díszítés és gyöngysor a hegymegiekre és a vízmegiekre volt jellemző. Gerencséren és Csitárban úgy varrták a pruszlikot, hogy mellben ne érjen össze, és alatta látni lehetett az inget. Abban az időben első látásra meg lehetett mondani egy asszonyról, melyik településről származik, és sokan akkor is megtartották az eredeti viseletüket, ha más faluba mentek férjhez. Volt ebbe persze beleszólása az anyósnak is, de még inkább az anyagiaknak, mert a népviselet többgenerációs öltözék volt, nem váltogatták gyakran. A szegényebbek számára azért is volt szerencsés, mert szabályozni tudták: úgy fűzték, kötötték meg, ahogy kellett, és hordták, amíg el nem kopott.”

Šimek Viktor színes-beszédes könyvét azonnal szétkapkodták, szerzője már a következő munkáján gondolkozik. Óvodások és kisiskolások számára készített kifestőt a Zoboralja népviseletéről, rövid ismertető szöveggel. Hogy a legkisebbek is tudják, milyen kincses vidéken élnek.